A Kaszpi-tengertől a Vörös-tengerig

A Kaszpi-tengertől a Vörös-tengerig

Új lehetőségek Európa energiabiztonsága számára

2018.02  | Olvasási idő: 12 perc

A szénhidrogénekben nem különösebben gazdag nyugat- és közép-európai országok számára kulcsfontosságú, hogy energiabiztonságukat hosszú távon is biztosítani tudják. Ennek egyik legkézenfekvőbb módja energiabehozataluk diverzifikálása. Kellő politikai akarat és tőke mozgósításával ez könnyen megoldható lenne a Kaszpi-térség és a Kelet-Mediterráneum felől, ahol jelentős, Európa által még kiaknázatlan lehetőségek kínálkoznak stratégiai jelentőségű energetikai beruházások megvalósítására.

Ahogy a Nemzetközi Energia Ügynökség energiabiztonságot leíró definíciója is utal rá „az energiaforrások folyamatos, megfizethető áron való elérése” azt jelenti, hogy a hozzáférés az alapvető energiakészletekhez – vagy pontosabban az, hogy ne lehessen megtagadni valaki számára ezt a hozzáférést – minden nemzetközi szereplő kiemelt érdeke. Ha ezt a definíciót Európára alkalmazzuk, akkor jól látszik, hogy a szokásjogon alapuló tengeri jog alapvető elve, a hajózás szabadsága által biztosított tengeri utakon történő ellátás (LNG) mellett a kontinens és a Közel-Kelet, illetve Közép-Ázsia között elhelyezkedő határterület az a térség, amelyik a földgázbeszerzési lehetőségeket rangsoroló európai lista elejére kellene, hogy kerüljön. Ez a kétezer kilométer széles, a Kaszpi- és a Vörös-tenger közé eső földterület sajnálatos módon leginkább a jelenlegi instabilitása miatt ismert az emberek előtt – ez azonban nem érvényteleníti (vagy legalábbis nem kellene, hogy érvénytelenítse) az Európába irányuló szénhidrogénbehozatalban elfoglalt fontos szerepét. Jóllehet bizonyos területeken, így például Szíriában vagy Északnyugat-Irakban tényleg nagy zűrzavar uralkodik, hiba lenne az egész régióra ilyen negatív optikán keresztül tekinteni. A jelentős szénhidrogén-készletekkel rendelkező, meghatározó államokat, így például Azerbajdzsánt, Türkmenisztánt, Izraelt vagy Egyiptomot (sőt a délkeleten elhelyezkedő másodvonalbéli Iránt és a Perzsa-öböl menti államokat is) magába foglaló térség forrásaihoz való hozzáférést viszonylag egyszerű biztosítani, feltéve, ha megvan erre a politikai akarat, illetve rendelkezésre állnak a feladat nagyságához mérhető anyagi eszközök. Mivel Európa célja szénhidrogén-behozatali forrásainak diverzifikálása, és ezzel saját energiabiztonságának lehető legteljesebb szavatolása, döntő fontosságú, hogy ez a terület az európai „energia-érdekszféra” részévé váljon, ahogy emellett a következőkben érvelni is fogunk.

A Kelet-Mediterráneum gázkincsei

Ha létezett valaha olyan terület, amelyről elmondható, a zéróösszegű játékok miatt vált híressé, akkor az a Földközi-tenger keleti medencéjét körülölelő földsáv. A három kontinenst – Európát, Ázsiát és Afrikát – összekapcsoló terület története során számos olyan regionális hatalomnak adott otthont, amelyek azon igyekeztek, hogy befolyásukat megnövelve több kontinensre kiterjedő birodalommá válhassanak, ahogy azt például az Oszmán Birodalom is tette. Jelenleg három erős állam – a Török Köztársaság, Izrael és az Egyiptomi Arab Köztársaság – kötélhúzása nyomja rá a bélyegét a térségre. Az előbbi államok között a Kelet-Mediterráneum, a Ciprusi Köztársaság megosztott szigetével együtt egy, a politikai akarat függvényeként működő, a régiós hatalmak közötti fokozottabb interakciót olykor akadályozó, olykor pedig elősegítő cseppfolyós országútként terül el.

A Kelet-Mediterráneum jelentősebb gázmezői
Forrás: U.S. Energy Information Administration (Oct 2013)

Izrael viszonylag új szereplő az energiahordozókat exportáló országok klubjában, mivel az izraeli kizárólagos gazdasági övezetben található földgázt csak az ezredforduló után fedezték fel. Az utóbbi időben az izraeli földgázkészletekről szóló becslések már hárombillió köbméterre teszik a készleteket; ezekből csupán a Leviatán-gázmező ötszázmilliárd köbmétert tesz ki, és Juval Steinitz energetikai miniszter szerint a további feltárások is ígéretesnek tűnnek. Bár Izrael gazdasága átstrukturálását tervezi annak érdekében, hogy a földgázból származó energiára tudjon támaszkodni, és csökkenteni tudja a külső beavatkozás lehetőségét, a jelenlegi, nagyjából tízmilliárd köbméteres és közel évi 10%-kal bővülő földgázfogyasztás még mindig lehetővé teszi, hogy az ország egy jelentős – több mint százmilliárd köbméteres – mennyiséget a külpiacokon tudjon áruba bocsájtani.

Európa második jelentős földgázforrását a régióban az Egyiptom Nílus-völgyben, illetve az ország kizárólagos gazdasági övezetében elhelyezkedő készletei jelentik. 2014-ig az ország jelentős energiaexportőrnek számított, ám a sűrűn lakott állam gyorsan növekvő energiaszükségletét az energiaszektorba történő befektetések hiánya miatt nem lehet kielégíteni. Ezt a negatív trendet az olasz Eni energiaipari konglomerátum által 2015 nyarán felfedezett Zohr-gázmező állíthatja majd meg. Az elképesztően hatalmas lelőhely, amely az izraeli Leviatántól is elhódította a Mediterráneum legnagyobb gázmezőjének járó címet, a becslések szerint 850 milliárd köbméternyi készletet rejt magában, és ezzel közel megduplázza az egyiptomi készleteket. A tervek szerint 2020-ban indulhat meg rajta a termelés, és a jelenleg erős költségvetési szorításban élő ország már alig várja, hogy ez megtörténjen. Ugyanakkor 2024 után, mivel a várakozások szerint a világ LNG-szükséglete meg fogja haladni a globális kínálatot, Egyiptom helyzete ideális lesz ahhoz, hogy a lehető legnagyobb hasznot húzza energiakészleteiből.

A térség utolsó vizsgált országa, Ciprus központi helyet foglal el – nem csak geopolitikai értelemben – a Kelet-Mediterráneum gázzal kapcsolatos ügyeiben. Miközben a korábbi, a készleteket körülbelül százmilliárd köbméter fölé becsülő feltárások eredménye nem volt különösebben meggyőző, a ciprusi kizárólagos gazdasági övezettel határos Zohr felfedezése a lehetséges befektetők érdeklődését újból felkeltette. Mivel a jelenlegi készletek épp a határán mozognak annak a szintnek, amely gazdaságilag kifizetődővé tenné egy független LNG-terminál építését, az érintett országok kinyilvánították, erőiket egyesíteni kívánják, és a már meglévő, de kihasználatlan LNG-terminálokat bevetve exportálnák energiaforrásaikat. A közös vállalkozások megindításának legnagyobb kerékkötői viszont a geopolitikai tényezők lehetnek. Ciprus pedig remek esettanulmányt jelent a küszöbön álló problémákkal kapcsolatban, mivel a Török Köztársaság hevesen ellenez minden olyan lépést, amely őt, illetve a ciprusi török kisebbséget megfosztaná a készletektől. Ciprus megosztottságának kérdését meg kell oldani, hogy a lehető legtöbbet ki lehessen hozni a Kelet-Mediterráneum már felfedezett földgázmezőiből. Ezzel együtt Európa előtt még enélkül is három lehetséges út nyílik arra, hogy a térségből meg tudja indítani a behozatalt, és biztosítani tudja az itt található kulcsfontosságú földgázforrásokat. Az importszükségletre Egyiptom LNG-infrastruktúrája jelentheti a közép távú megoldást, és egy olyan izraeli–török, illetve izraeli–görög–olasz csővezeték felépítéséről is születtek már tervek, amely Európa partjait a Balkán déli részén, később pedig az Appennini-félszigeten érné el. Az sem árt figyelembe venni, hogy mivel a földgázt nemcsak a gazdasági haszonszerzés, hanem a diplomáciai helyezkedés szempontjából is ki lehet használni, Izrael és a vele egy cipőben járó országok azt tervezik, készleteik révén bebetonozzák a bizonytalan régióban lévő szomszédaikhoz és partnerországaikhoz fűződő kapcsolataikat. Ennek következtében a határai mentén „energia-érdekszférát” kiépíteni kívánó Európai Unió számára az a tanácsos, ha jelentős politikai befolyását arra használja fel, hogy a Kelet-Mediterráneumban elősegíti a békés kapcsolatokat, ezáltal pedig lecsökkenti a diplomáciai manőverezésre használható gáz mennyiségét, illetve centralizálja a saját maga által felhasználható gáz lehető legnagyobb részét. Ez az európai érdek egybeesik azzal, ahogy Ciprus értelmezi a jelenleg meglévő háromoldalú – Görögország, Ciprus és Egyiptom, illetve Izrael, Jordánia és a Palesztin Hatóság közötti – keretrendszereinek „természetes úton történő” tágítását egy régiós, kelet-mediterrán szervezetbe. Egy ilyen, a szénhidrogénkészletekre összpontosító kezdeményezés Nicosia víziója szerint elmélyülő régiós békét és jólétet hozva magával a térség saját „Európai Szén- és Acélközösségévé” válhatna.

Energiaövezet a Kaszpi-tengeren keresztül

A szénhidrogénekben gazdag Kaszpi-tenger medencéje már régóta a geostratégiai gondolkodás középpontjában áll – az érdeklődés megélénkülése pedig kifejezetten a térség Szovjetunió felbomlását követő felemelkedéséhez kötődik. A nemzetközi közösség régió iránti megnövekedett figyelme egyfajta „energetikai nagy játszmához” vezetett. Ez utóbbi kifejezés egy, a nagyhatalmak 19. századi, Közép-Ázsia ellenőrzését célzó igyekezetére utaló analógia. A jelenlegi diskurzusban a figyelem középpontja a jelentős szénhidrogén felfedezések következtében némileg elmozdult Közép-Ázsia nyugati széle, egészen pontosan a Kaszpi-tenger felé. Az itt kitermelt szénhidrogénekhez való hozzáférés gyorsan az Európai Unió (egyik) legfőbb érdekévé vált: ezekre a készletekre mint a nagyobb európai energiabiztonság megteremtésére és az orosz szénhidrogének európai importban való részesedésének ellensúlyozására alkalmas eszközként kezdtek tekinteni. Ha vizsgálódási területünket a földgázra szűkítjük le, a Kaszpi-tenger medencéjének környékén számtalan olyan kezdeményezés és projekt van, amelyeket nemcsak üzleti, hanem a szélesebb geopolitikai rendszerben elfoglalt szerepük szempontjából is mérlegre kell tennünk. Az Unió eltökélt szándéka, hogy a Kaszpi-tenger medencéjéből szállítson gázt; ez pedig a jövőben csővezeték építési projekteket feltételez, miközben a tranzitországokat különleges geopolitikai előnyökkel ruházná fel. Utóbbira tipikus példa lehet Törökország esete. Ha a nagy képet nézzük, Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Irán azok a Kaszpi-tengeri országok, amelyek a leggyakrabban merülnek fel a kiegészítő gázellátás lehetséges forrásaiként az európai diskurzusban. Az erősen változó, hogy ezeket a forrásokat milyen valószínűséggel lehet majd bevonni Európa ellátásába – vagy legalábbis a lehetséges projektek megvalósulását egy hosszabb időtávon kell elképzelni. Napjainkban, amikor az energiabiztonság egyre jelentősebb mértékben határozza meg a nemzetközi kapcsolatokat, elkerülhetetlen, hogy átfogó elemzésünket a térség földgázzal kapcsolatos dinamikáiban kiemelt szerepet játszó országokat egyesével vizsgáló esettanulmányokra bontsuk le.

A Kaszpi-tenger térségének földgáz- és kőolaj-infrastruktúrája
Forrás: Central Intelligence Agency, 2012/Library of Congress

Azerbajdzsánt olajkészleteinek köszönhetően a történelem során mindig is stratégiailag fontos területnek tekintették. Az utóbbi években viszont ez a kép kiegészült, sőt újrarajzolódott az azeri földgázról szóló diskurzus miatt. Jelenleg széles körben elfogadott nézet, hogy Azerbajdzsán lehet az egyik legvalószínűbb alternatív forrás Európa energiadiverzifikációról szóló terveiben. Az ország legnagyobb földgázmezője, a Bakutól körülbelül hetven kilométerre fekvő Shah Deniz 1999-es felfedezése olyan mérföldkőnek számít, amely Azerbajdzsánt az európai országok szemében potenciálisan kulcsszerepet játszó tényezővé emelte. Az ország geostratégiai ereje abban tapintható ki, hogy helyzeténél fogva az olaj- és gázkivitelben kiindulási országnak számít. Ezzel együtt azonban azt is szükséges megjegyezni, hogy például az iráni, türkmenisztáni és katari készletek jelentősen meghaladják az azeri gázkészleteket. A Törökországba 2006 vége óta földgázt szállító Dél-kaukázusi gázvezeték kapacitásait jelenleg bővítik. A tervek szerint a Shah Deniz-projekt második üteme lehetővé teszi majd Azerbajdzsán számára, hogy éves szinten további 16 milliárd köbméterrel bővítse a csővezetéken, illetve az ehhez kapcsolódó, jelenleg építés alatt álló vezetékeken zajló jelenlegi földgázexportját. A Kelet-Mediterráneumban található földgázvezetékekkel összehasonlítva a Kaszpi-tenger más nagy vizektől elzárt elhelyezkedése miatt az LNG-fejlesztéseknek Azerbajdzsánban nem nagyon van realitása – éppen ezért áll a gázvezetéken történő szállítás a fejlesztések középpontjában.

Türkmenisztán Európa földgázellátásában játszott potenciális szerepe már régóta napirenden van. A statisztikai adatok alapján az ország rendelkezik a világ negyedik legnagyobb földgázkincsével. Exportportfoliója jelentős változásokon esett át az elmúlt néhány év során. Legfontosabb kiviteli piaca Oroszország, Irán és Kína voltak, ám az Oroszországhoz kötődő gázkapcsolatai végül lejtmenetet vettek, ez pedig az ország gázkereskedelmének teljes széthullását vonta maga után. Régebben az orosz import, illetve reexport miatt a Türkmenisztánból érkező földgáz is eljutott az európai piacokra. Ennek a gázkereskedelmi kapcsolatnak a felbomlása óta Türkmenisztán legfőbb alternatívájává az vált, hogy földgázát meglévő gázvezetékén keresztül Kína, illetve Irán számára értékesíti. Egy tengeralatti, Kaszpi-tengeren átvezető és Türkmenisztánt Azerbajdzsánnal összekötő vezeték remek lehetőség lenne Türkmenisztán és egyúttal Európa számára is arra, hogy a türkmén gázt a kontinensünkre lehessen irányítani. Mindamellett a Kaszpi-tenger jogi státuszának kijelölése nélkül egy ilyen jellegű infrastrukturális fejlesztésre kicsi esély mutatkozik, mivel a szükséges befektetésekhez indokolt lenne a partmenti államok egyetértése – ez viszont igencsak problémásnak tűnik. Így aztán a türkmenisztáni földgázfolyosó Európa felé történő megnyitása a felek közötti aktív, a 2008-ban Türkmenisztán és Európa között aláírt és mindenekelőtt az energia területét felölelő egyetértési megállapodásra alapozott párbeszéd ellenére továbbra is kérdéses.

A Kaszpi-tengerrel délről határos Irán nemcsak a világ második legnagyobb ismert gázkészletén ül, hanem egyúttal Katarral együtt övé a Föld legnagyobb földgázmezője is. Az Irán elleni nemzetközi szankciók 2016 elején történt feloldása kétségtelenül lökést adott az ország világgazdaságba való újbóli beilleszkedésének – ez a folyamat pedig különösen fontosnak tekinthető az energiaügyek területén. Irán jelenlegi földgáztermelését leginkább a hazai csőhálózatba csatornázzák be, az ország tényleges kiviteli képességei pedig eddig kiaknázatlanok voltak. Noha Irán Törökország második legnagyobb beszállítója, más jelentős kiviteli csatornákat eddig még nem alakított ki maga számára. Fontos kiemelni, hogy Irán energetikai infrastruktúrája jelentős korszerűsítésre szorul, ezért szükség lenne a külföldi befektetések fokozására, hogy abból fedezzék a nagyfokú modernizáció költségeit, valamint az ország termelési kapacitásainak és – a csővezetékeket és LNG-terminálokat is magába foglaló – új exportcsatornáinak kiépítését. A 2017 májusában tartott iráni elnökválasztás kapcsán fontos rámutatni, hogy Haszan Rouháni újraválasztását az EU az Európa felé való nyitottság jeleként értelmezi, és várakozással tekint a további nyitás elébe – mindez pedig döntő szerepet játszhat a jövőben esetlegesen az Iránból az Unió irányába (például a TANAP-vezetéken keresztül) történő földgázszállítások során, amint a szükséges infrastruktúra készen áll erre. Következésképpen Irán nem csupán egy lehetséges hosszú távú kiegészítő forrást jelent Európának, de jövedelmező üzletet is az ország energiaszektorának fejlesztésébe befektető európai energiaipari óriások számára.

Noha Törökország helyzete eltér az előzőekben leírtaktól, mégis érdemes egy pillantást vetni rá. Törökország szénhidrogénekben szegény ország, amely földgázfogyasztásának 99%-át importból fedezi. Sérülékeny energiabiztonsági helyzete ellenére ereje stratégiai elhelyezkedésében rejlik. Ahogy a Török külpolitika szinopszisa (Synopsis of the Turkish Foreign Policy) is hangsúlyozza, Törökország felemelkedőben lévő energiaállomás, illetőleg tranzitország, amely alapvető szerepet játszik az európai és a globális energiabiztonságban. Ezzel összefüggésben Törökország az utóbbi időben nagyobb jelentőségre tett szert az energiabiztonsággal kapcsolatos diskurzusban, és több gázvezetékprojekt befogadásával kapcsolatban is előkerült az ország neve. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy Törökország valódi tranzitszerepe ezidáig főként egy stratégiai szempontból fontos kőolajvezeték – jelesül a Baku–Tbiliszi–Ceyhan-kőolajvezeték – mentén kerülhetett értelmezésre. Ez a vezeték lehetővé teszi az olajszállítást a Kaszpi-tenger felől Grúzián keresztül Törökország, valamint az egész világpiac irányába. A szintén Azerbajdzsánból kiinduló Dél-kaukázusi-gázvezeték már egy évtizede működik, de ebben az esetben a tranzitszerep még nem erősödhetett meg. Az utóbbi infrastruktúra szállít azerbajdzsáni gázt Törökország keleti részébe. A földgázzal kapcsolatos nagy áttörés tehát még várat magára, mivel továbbra sem áll rendelkezésre a kaszpi készletek Európába irányuló szállítását lehetővé tevő infrastruktúra. A Nabucco gázvezeték közel egy évtizeden át elhúzódó tervezési folyamatát végül nem koronázta siker, a kudarc pedig az alternatív megoldások felkutatására ösztönözte a szerződő feleket. Ebben a helyzetben hozhat változást a Transzanatóliai gázvezeték (TANAP), illetve ennek folytatása, a Transzadriai gázvezeték (TAP). A Törökországot 1850 kilométer hosszan átszelő TANAP építési munkálatai jelenleg is folynak, a csővezeték pedig ígéretes csatornának tűnik az azeri gáz Európába való exportálására. Ráadásul erre a projektre mindenki úgy fog tekinteni, mint Törökország európai energiabiztonsághoz való stratégiai hozzájárulására. Ezt a percepciót pedig valószínűleg tovább fogja erősíteni, ha a vezeték kezdeti, évi 16 milliárd köbméteres kapacitása a tervek szerint az Európa felé történő nagyobb szállítások érdekében tovább fog bővülni.

 

Nyitókép forrása: Shutterstock

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!