Az „Egy övezet, egy út" kezdeményezés stabilizáló szerepe Eurázsiában

Az „Egy övezet, egy út" kezdeményezés stabilizáló szerepe Eurázsiában

2018.06  | Olvasási idő: 10 perc

A kínai „Egy övezet, egy út” kezdeményezés eurázsiai stabilitást és békét elősegítő közvetett hatása abban áll, hogy a domináns tengeri kereskedelem mellett megjelennek a szuperkontinenst behálózó fejlett és hatékony szárazföldi összeköttetések is. A szállítmányozási útvonalak biztosításának azonban csak két módja lehetséges: az útvonalak közvetlen fegyveres biztosítása a fogadó állammal együttműködésben, és az államépítés. Kínának ezt a dilemmát kell megoldania, ha az „Egy övezet, egy út” kezdeményezést fenntartható módon kívánja megvalósítani.

Az emberi történelem során soha nem éltünk még olyan békés és biztonságos körülmények között, mint a 21. század első két évtizedében. Az erőszakos elhalálozások aránya folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Míg az ősembernek kultúrától függően 10–20% esélye volt arra, hogy egy másik ember keze által múljon ki, a középkorra ez az arány 2–5% közé csökkent, ma pedig néhány ezrelék ennek a valószínűsége. Nehéz ezeket a tudományos tényeket a közvélemény elé tárni, miközben a Közel-Kelet véres eseményeiről hallunk, illetve amikor a jövő globális hatalmi struktúráját igyekszünk prognosztizálni a világrend bizonytalan kimenetelű átalakulása közepette. Eurázsia belseje és délnyugati régiói környezeti, gazdasági és társadalmi kihívásoktól és az ezek következtében kialakult belső és vagy éppen internacionalizált belső konfliktusoktól szenvednek, amelyek a világszerte zajló fegyveres összecsapások döntő részének kiváltó okai. A probléma gyökere azonban egyben a megoldás kulcsa is.

Határátkelő a Kundzseráb-szorosban Kína és Pakisztán határán
Forrás: Shutterstock

A geopolitika törvényszerűségei szerint a konfliktusoknak leginkább azok a régiók vannak kitéve, amelyek földrajzi elhelyezkedésük miatt „geopolitikai átjáróházként” működnek. A földrajzi elhelyezkedés átka azonban áldás is lehet; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok a prosperáló államok, amelyek a történelmi selyemút mentén, a transzkontinentális kereskedelemre alapozva emelkedtek fel. Közel-Kelet és Közép-Ázsia, az eurázsiai szuperkontinens szívét alkotván egyaránt megtapasztalták a kereskedelem jótékony hatása mellett az „átkot” is, gondoljunk csak a hellén, muszlim, nyugati imperialista vagy szovjet hódításokra. A jövő, és így az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés legfőbb kihívása, hogy az ez által a vállalkozás által integrálódó gazdasági térségek e régiók biztonságát megalapozzák és elmélyítsék. A kezdeményezés azonban kudarcra van ítélve, amennyiben Eurázsia belsejének és délnyugati régiójának államai nem képesek fenntartható módon globalizálódó pályára állni.

A nemzetközi kapcsolatok elméletében az országok közötti gazdasági függőségi viszony (interdependencia) növekedése új alapokra helyezi az adott államok közötti relációt. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés, az Eurázsiát behálózó infrastrukturális rendszeren keresztül éppen ezt a pozitív értelemben vett interdependenciát erősíti multilaterális és bilaterális szinten, illetve kedvező körülmények között az államon belül egyaránt. A kihívás abból ered, hogy Eurázsia, mint egységes gazdasági térség a történelem során sosem létezett. A hajdani selyemút szárazföldi összeköttetést teremtett az európai és a távol-keleti termelői és fogyasztói bázisok között, azonban az árumozgatás legfőképpen luxuscikkek keletről nyugatra való áramlását jelentette, miközben Európából nemesfémet szállítottak Kínába, mivel a Középső Birodalomnak nem volt szüksége a nyugati javakra. A történelmi selyemút útvonalát jelentősen kibővítve értelmező „Egy övezet, egy út” kezdeményezés előnye, hogy valójában egy hálózatot épít ki Eurázsia két végpontja között.

Kanyargós utak az ősi Selyemút mentén India és Kína határán
Forrás: Shutterstock

A két végpont természete meghatározó, mivel az Európai Unió egységes gazdasági szereplőként bruttó „nemzeti” össztermék tekintetében az Egyesült Államokat is megelőzi, növekedése azonban a gazdasági válságot követően lelassult. Ezzel szemben Kelet- és Délkelet-Ázsia gazdag és feltörekvő hatalmai jelentik a jövő gazdasági motorját. Habár más, az Európai Unióhoz hasonló politikai és gazdasági egység nem létezik a világon, a Kínai Népköztársaság, Japán és a Koreai Köztársaság erőteljesen interdependens gazdasági térséget alkot, tompítva a köztük feszülő politikai ellentéteket, bár ez a gazdasági viszony áldozatává is válhat a politikai nézeteltéréseknek. Eurázsia két végpontja között természetesen jelenleg is robusztus kereskedelem zajlik, ugyanakkor az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés stabilizációs lehetősége abban áll, hogy a domináns tengeri kereskedelem mellett megjelennek a szuperkontinenst behálózó fejlett és hatékony szárazföldi összeköttetések is. Az új, illetve a korábbiaknál hatékonyabb kereskedelmi útvonalak nem csupán a nemzetközi kereskedelemre már ma is nagyban hagyatkozó európai és távol-keleti államok, hanem az eurázsiai szuperkontinens belsejében lévő, tengeri kijárattal nem rendelkező országok számára is nagy lehetőséget teremthetnek. A kínai fogyasztás az ország nemzeti össztermékének bővülését is meghaladó ütemben, éves szinten nyolc-tíz százalék fölött növekszik, előrevetítve, hogy a kínai kereslet fokozatosan felzárkózik az amerikai és az európai piacokhoz, majd meg is haladja azokat. Ez olyan gazdasági lehetőségeket nyit meg Eurázsia viszályokkal terhelt régiói előtt, amelyek garantálhatják, hogy a gazdasági interdependencia és az anyagi prosperitás megszünteti azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek Eurázsia belsejének számos régióját aktív vagy potenciális konfliktuszónává teszik.

Az infrastrukturális összeköttetés csupán az első lépés a régiók gazdagodása felé. A stabilitás a közlekedési és a szállítmányozási utak mentén elő népesség jólétén múlik, ami azt feltételezi, hogy a Távol-Kelet és Európa között fekvő országok lakossága képes bekapcsolódni az áru- és szolgáltatáskereskedelembe. Habár a globalizáció jelensége nem hagyta érintetlenül Belső-Ázsiát és a Közel-Keletet, a társadalmak széles rétegei ennek pozitív gazdasági hozadékaiból nem részesültek. A tömegkommunikáció segítségével azonban ők is egyre inkább értesülnek arról, hogy Európában, a Távol-Keleten számukra szinte elképzelhetetlen gazdagságban élnek az emberek. A globalizáció negatív hatásai, mint a szélsőséges ideológiák, a fegyver- és kábítószer-csempészet és a konzervatív társadalmak számára sok esetben felháborítóként ható kulturális javak annál inkább behatoltak a gazdaságilag nélkülöző, törékeny államok világába is.

A globalizáció folyamatának visszás természete adja a kontextusát a kínai kormány által rendszeresen szorgalmazott kölcsönös nyereségen (win-win reláción) alapuló kapcsolatrendszernek, amelyet az „Egy övezet, egy út” kezdeményezésben is érvényre juttat. Első hallásra a nyugati partnerek számára ez a gondolat, amelyet leginkább a játékelméletből ismerhetünk (nem zéróösszegű játék formában) különösnek tűnhet. Egy másik szemszögből azonban jól látható, hogy a kizsákmányolás elkerülése a cél, és így már érthetőbb a kezdeményezés biztonságra törekvése. Az európai imperializmus korában Afrika kizsákmányolásának alapvető eleme volt a közlekedési és szállítási infrastruktúra oly módon való kiépítése, amely kizárólag a gyarmatosító hatalom nyersanyagigényeit szolgálta ki. Az afrikai államok ezért az első adandó alkalommal igyekeztek levetni magukról ezt a viszonyrendszert, mivel az nem szolgálta az ott lakók érdekeit. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés ezt elkerülve, kizárólag akkor lehet sikeres, ha a kijelölt és organikusan fejlődő útvonalak mentén élő lakosság nem diktátumként érzékeli azokat a beruházásokat, amelyeket a vezetőség megvalósítani szándékozik. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, maguk a kínai és nemzetközi beruházók is veszítenek, illusztrálva a kölcsönös nyereségen alapuló kapcsolat mibenlétét.

Márpedig Eurázsiában a kezdeményezéssel elégedetlen lakosság képes megakadályozni az integráció elmélyülését. A 21. században az egyes országok és számos militáns nem állami szereplő adottságai egymástól elkülönülve alakultak. Míg az államok katonai költségvetése egyre inkább hivatásos, kis létszámú, technológiaintenzív hadseregekre alapozza a biztonságát, addig az anyagi javakat nélkülöző szereplők a hagyományos katonai és gerilla-hadviselés eljárásaira alapozhatnak. Jól érzékelteti ezt a különbséget a távol-keleti fegyverkezés, ahol a tengeralattjárók, repülőgép-anyahajók és rombolók, modern rakétaelhárító rendszerek beszerzésén van a hangsúly, azonban továbbra is a legtöbb áldozat életét olyan fegyverek oltják ki, amelyek a korai hidegháború technológiai színvonalán állnak. Ennek a különbözőségnek a következménye, hogy a tengeri és légi hadviselésben, továbbá a határokon messze átívelő erőkivetítésben a fejlett államok behozhatatlan fölénnyel rendelkeznek, azonban a szárazföldön a bukott államok és az ott aktív helyi militáns csoportok továbbra is jelentős kihívást jelentenek. Az erős állami erőszak-monopólium nélküli régiók – mint a hadszíntérré vált szír–iraki övezet vagy Afganisztán és Pakisztán törzsi területei – jelenleg mind áldozatai ezeknek a fegyveres csoportoknak, amelyek könnyűfegyverekkel képesek milliókat sakkban tartani. Az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés szempontjából ezek a csoportok azért is jelentenek kihívást, mivel szemben a hajózási útvonalakkal, amelyek fejlett haditechnikával biztosíthatók, a szárazföldön viszonylagos előnyben vannak a gerillacsoportok, hiszen könnyűszerrel megzavarhatják a szállítmányozási útvonalakat. A piac törvényszerűségei szerint pedig egy olyan szállítmányozási útvonal, amely gyakran esik áldozatául fegyveres akcióknak, arra készteti a piaci szereplőket, hogy más útvonalat keressenek áruiknak. Végső soron az instabil régiók lakossága szenvedi el a legtöbb kárt, amennyiben Eurázsia belseje továbbra sem tudna előnyt kovácsolni az egyre intenzívebbé váló világkereskedelemből, azaz továbbra is a globalizáció vesztese, és földrajzi elhelyezkedéséből kifolyólag akadálya lenne.

Személyvonat a kínai Tien-san hegységben
Forrás: Shutterstock

A szállítmányozási útvonalak biztosításának két módja lehetséges, az első az útvonalak közvetlen fegyveres biztosítása a fogadó állammal együttműködésben, a második az államépítés. Pakisztánban a közvetlen katonai biztosítást kísérli meg a kínai fél a Kína–Pakisztán gazdasági folyosó mentén. A Kínai Népköztársaság számára a pakisztáni gazdasági folyosó elsődleges fontosságú, mivel Belső-Kína megtermelt javait piacképes módon juttathatja el a nemzetközi kereskedelmi vérkeringésbe. Az útvonal azonban Afganisztán mellett a legveszélyesebb terep, hiszen olyan törzsi területeken vezet keresztül, amelyek fölött az állami kontroll nem, vagy csak minimálisan érvényesül. Kína ezért a pakisztáni kormánnyal és fegyveres erőkkel közösen igyekszik biztosítani ezt az útvonalat, amely azonban nem jelenthet valódi példát az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés számára. A pakisztáni hadsereg, függetlenül attól, hogy az ország jelentős területein nem érvényesül a központi hatalom, nagy létszámú és erős, nem utolsósorban azért, mert az Indiával 1947 óta fennálló feszültségek miatt szükséges is, hogy az legyen. Ugyan a kínai félnek itt van olyan külső partnere, amely segíthet az útvonal biztonságát garantálni, az infrastrukturális beruházások természetszerűleg hosszú évtizedek alatt térülnek csak meg. Pakisztán stabilitását azonban a jelenlegi körülmények között nem vehetjük adottnak. A szállítmányozási útvonalakat fenyegető katonai veszélyek akkor szűnnek meg valójában, ha inkluzív gazdasági fejlődés megy végbe az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés útvonalai mentén, és a résztvevő országok a sikeresen globalizálódó gazdasági modell meghonosításával erős államot építenek ki. Egyetlen nemzetnek sincs arra megfelelő katonai potenciálja, hogy Eurázsia kockázatot jelentő instabil régióiban békefenntartó műveletekkel biztosítsa a szállítmányozási útvonalak zavartalan működését. Míg a tengeri hajózásban néhány jól elhelyezett tengerészeti bázis képes ezt garantálni (éppen a hadszíntér-technológia intenzív jellege miatt), addig a szárazföldön ez kivitelezhetetlen.

A megépülő gyorsvasutaknak éppen az az előnye, hogy gyorsak, hiszen nem pazarolnak időt arra, hogy közbülső megállókban vesztegeljenek. Így azonban pontszerű fejlődés megy végbe, néhány nagyváros vagy ipari központ részesül a fejlődés gyümölcseiből. A következő évtizedek nagy kérdése, hogy a globális beszállítói hálózatok hogyan képesek olyan módon értéket teremteni, hogy a társadalom jelentős rétegei részesüljenek ebből az egyes államokon belül. Ez a kihívás nem korlátozódik az instabil régiókra, azonban míg Nyugat-Európában és egyre inkább a Távol-Keleten elképzelhetőek olyan adózási rendszerek, amelyek garantált juttatásokat adnak az alulfoglalkoztatott rétegeknek, ez a lehetőség Közép-Ázsiában nem áll fenn. Félreértés ne essék, az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés önmagában nem fogja megoldani Eurázsia törékeny államainak összes problémáját. A megnyíló gazdasági lehetőségek, továbbá a kezdeményezés által serkentett intézményépítés és az államépítésben jelentős tapasztalattal rendelkező Kínai Népköztársaság tudástranszferje és a partnerállamok tisztviselőinek nyújtott képzése azonban mind elősegíthetik, hogy a veszélyeztetett régiók államai a globalizáció nyertesévé váljanak, megalapozva a tartós békét az országhatárokon belül és azokon kívül is.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!