Az India–Pakisztán–Afganisztán háromszög

Az India–Pakisztán–Afganisztán háromszög

Altruizmus és hegemonisztikus törekvések egy törékeny államban

2019.02  | Olvasási idő: 10 perc

Az India, Pakisztán és Afganisztán között fennálló hármas kapcsolatrendszer, a stratégiai érdekek és altruisztikus törekvések közötti összefonódás egy olyan bonyolult viszonyrendszert hozott létre Közép- és Kelet-Ázsia határán, amelynek megoldása nélkül sem Afganisztán sorsa, sem India és Pakisztán viszálya nem fog pozitív irányba haladni. A három eltérő társadalmi és gazdasági fejlettségi szinten álló ország között jóval erősebb a történelmi kötelék, mint bármelyik szomszédjuk és köztük, politikai kapcsolatrendszerük mégis bonyolultabb, mint a gordiuszi csomó.

A hinduizmus legősibb szent írásai, így például a Rigvéda, illetve számos irodalmi és tárgyi emlék bizonyítja, hogy ha nem is egy mai értelemben vett politikai egység, de egy erős kulturális kötelék több ezer évvel ezelőtt is létezett a mai India, Pakisztán és Afganisztán között. A ma Afganisztán és Pakisztán határvidékén lévő terület, amelyet a védikus korban Gandhárának neveztek, a hindú és buddhista kultúra egyik központjává vált. Az ó- és középkorban a kereskedelem mellett a vallás volt a legfontosabb összekötő kapocs a számos királyság által uralt közép- és kelet-ázsiai területek között. Ugyanakkor a vallás lett az egyik legfontosabb oka annak is, hogy hozzájárulva a nemzeti identitások kialakulásához, az egykor egymáshoz erősen kötődő területek között folyamatosan megbomlott a kötelék. Az iszlám megjelenése magával hozta a buddhizmus és hinduizmus leáldozását, és bár a mai Afganisztán és Pakisztán területén a hindú és buddhista közösségek sokáig harmonikusan éltek a domináns iszlám közösségek között, a szélsőséges iszlamizmus és nacionalizmus nem kívánt elemmé minősítette őket.

A modern indiai nacionalizmus egyik legnagyobb alakja, Dzsaváharlál Néhrú az indiai egység híve volt, és a tolerancia megtestesítőjéhez, Gándhíhoz hasonlóan tragédiaként élte meg India szétszakadását és az azt követő erőszakot. Ugyanakkor az először 1942-ben kiadott, börtönévei alatt írt történelmi értekezéseiben Néhrú arra a következtetésre jutott, hogy ugyan az iszlám adott esetben akár szerves részévé is válhatott volna a Hindusztáni-félsziget kultúrájának, és azt akár gazdagíthatta is volna, de a vallás sajnos túl későn és nem a megfelelő módon érkezett meg a térségbe, ennek pedig hosszú távon destruktív hatása lett. Szindhbe, a mai Pakisztán területére az eredeti, toleráns iszlám érkezett, viszont a mai India területére érkező későbbi betolakodók harcias muszlimok voltak, akik erőszakos eszközeikkel gyógyíthatatlan sebeket ejtettek a több ezer éve jelen lévő hindú közösségeken. Bár Néhrú előbbi véleménye ellenére is a nagy India felosztása ellen kardoskodott, a szétszabdalás részben az ő tézisét igazolja. A hindú és muszlim közösségek képtelenek voltak a nagy India működési elveiről megegyezni, ami mindkét fél részéről a kulturális érzékenység hiányával volt magyarázható. Ezt visszamenőlegesen is alátámasztja az erőszakos és felgyorsított népességcsere folyamata, illetve napjaink vallási radikalizmusa és az ahhoz köthető atrocitások.

Bundesarchiv_m.jpg

Dzsaváharlál Néhru, India első miniszterelnöke
Forrás: Wikipedia, szerző: Walter Heilig/Keyan20, licenc: Bundesarchiv, Bild 183-61849-0001 / CC-BY-SA

India kapcsolatrendszere Pakisztánnal és Afganisztánnal azért érdekes, mert megfigyelhető benne India részéről egy bizonyos szintű felelősségtudat és az India felosztását eredményező kulturális megfontolások cáfolata is. Különösen az utóbbi szempontjából – jelentősen leegyszerűsítve persze – azt is mondhatjuk, hogy India attitűdjében megfigyelhető a hinduizmus, de különösen a buddhizmus sajátosságának tekinthető altruizmus. Ennek megjelenését India külpolitikájában a kritikusok gyakran megkérdőjelezik, és India hegemonisztikus törekvéseivel azonosítják. Kétségtelen azonban, hogy a demokráciaépítés az indiai külpolitika szerves része állami és intézményi szinten is. Ez a kettősség, az altruizmus szándéka és a hegemóniatörekvés vádja azonosítható az India–Pakisztán–Afganisztán relációban, attól függően, hogy melyik fél mond ítéletet a másik törekvéseiről. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a modern India külpolitikájában megfigyelhető az a törekvés, hogy a több ezer éves kulturális kapcsolatokat és ókori kereskedelmi hálózatokat a geopolitikai viszonyok korlátai között felélessze. Ezt akár olyan módon is hajlandó megtenni, hogy a Pakisztán által elzárt Afganisztánt hosszú tengeri és szárazföldi úton, az Indiai-óceánon majd Iránon keresztül közelíti meg. Noha ennek az erőfeszítésnek van az indiai energiapolitikához köthető oka, mégis világos, ez túl költséges, fáradságos és veszélyes vállalkozás ahhoz, hogy India ne találhatna egyszerűbb megoldást.

Mogul_Birodalom.jpg

A Mogul Birodalom határai a mai Afganisztán, Pakisztán és India területén
Forrás: Wikipedia, szerző: Ogodej, licenc: CC BY-SA 3.0

A vallási és kulturális konfliktusok ellenére az iszlám tagadhatatlanul része az indiai civilizációnak, hiszen nagy muszlim birodalmak sora jellemzi India történelmét. Már a Mogul Birodalom uralkodói is egyfajta geopolitikai megközelítéssel tekintettek Kabulra és Kandahárra, hiszen ez a két nagyváros keresztezte a szárazföldi útvonalakat India és Közép-Ázsia között. Ezt a szemléletet örökölte a Brit Birodalom a moguloktól, mivel számukra Afganisztán jelentette az ütközőzónát India és az Orosz Birodalom között. Afganisztán jelentősége egyben komoly kötelezettséget és kihívást jelentett a területet uralni akaró birodalmak számára. Az itt élő főként pastu törzsek kliensviszonyának fenntartása nem volt olcsó és egyszerű feladat a Mogul Birodalom számára. A pastu területről a perzsa uralkodó, Nádir sah hódításai szorították ki a mogulokat, majd a pastu Durráni Birodalom a 18–19. században ellenséges viszonyban állt Indiával. Az Afganisztán és India között több ezer éve fennálló szoros kapcsolat ebben az időszakban kezdett erodálódni. Ezt követően az afgán területek szomszédjaival való viszonyát folyamatos viszályok és háborúk jellemezték. Ezek során Afganisztán ugyan csak rövidebb időszakokban veszítette el átmenetileg politikai függetlenségét, de elszigeteltsége révén mindig függött szomszédjaitól az életben maradás érdekében. A Brit Birodalom végül a Durand-vonal formájában fizikailag is kijelölte India és Afganisztán határát, nyelvileg pedig elangolosította Indiát, így a perzsa–pastu Afganisztán és a hindusztáni–angol (a muszlim birodalmak alatt perzsa) India kulturálisan is eltávolodott egymástól. India függetlenedése és Pakisztán létrejötte után végleg megszakadt a közvetlen fizikai kapcsolat Afganisztán és India között. Ezt tovább növelte a Pakisztán és India közötti fizikai és diplomáciai elzárkózás, mivel így az ország gyakorlatilag egy áthatolhatatlan falat képezett India és Afganisztán között. Pakisztán és Afganisztán között viszont a Durand-vonal képezte az új határt; ez azonban a földrajzi és etnikai logika hiánya miatt, illetve hosszúsága és ellenőrizhetetlenségéből adódó porózussága révén sokkal inkább összeköti, mint amennyire elválasztja a két országot, melyek ilyen értelemben organikusan kapcsolódnak egymáshoz. Ugyanakkor Afganisztán nem ismerte el a britek által kijelölt határt, ezért politikai értelemben a két ország között diplomáciai vita tárgyát képezi mind a mai napig.

Durand_Line_Border_Between_Afghanistan_And_Pakistan.jpg

A képen látható piros vonal volt az Afganisztán és India határát kijelölő ún. Durand-vonalat jelöli
Forrás: Wikipedia, szerző: CIA, licenc: közkincs

Mivel az indiai–pakisztáni függetlenség után India számára megszűnt Afganisztán ütközőzóna szerepe, India politikáját Afganisztán irányába új szempontok szerint kellett meghatározni. Ennek sarokkövéül a két ország közötti több ezer éves kulturális kapcsolatot lehetett kijelölni. Pakisztán számára viszont, kedvezőtlen földrajzi dimenziói, észak–déli irányban megnyúlt és keskeny „folyosó” jellege révén felértékelődött Afganisztán, mint hinterland szerepe. Mivel Pakisztán és India 1947 után ellenséges viszonyt alakított ki egymással, és ennek javarészt területi viták képezték az alapját, természetes módon adódott Pakisztán számára a lehetőség, hogy Afganisztán vezetőivel a diplomáciai és katonai kapcsolatok fejlesztésére törekedjen, mert így egy Indiával folytatott jelentősebb háború esetén erős hátországot tudhatna maga mögött. Másrészt Afganisztán területe tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy Pakisztán ott képezze ki a kasmíri konfliktusban pakisztáni oldalon harcoló katonákat. Ezekre az alapvető feltevésekre alapozta Pakisztán a „stratégiai mélység” diplomáciai és katonai doktrínáját Afganisztánban, arra törekedve, hogy Indiát afgán baráti kormányokkal ellensúlyozva szorítsa ki a térségből. Ez a haszonelvűség vezérelte a pakisztáni–afgán kapcsolatokat az 1980-as években az afgán–szovjet háború idején és az 1990-es évek hadúri és tálib rezsimei alatt is. Ennek a pakisztáni politikának fontos eszköze volt az afganisztáni törzsek fegyveres kiképzése és felfegyverzése, valamint a térség militáns iszlamizmussal való indoktrinálása. A 20. század utolsó két évtizedében Indiának nem volt lehetősége baráti kapcsolatokat kialakítani a Pakisztánnal hűbéres viszonyban álló afgán vezetőkkel. Az afgánok sikeres pakisztáni indoktrinációjának eredményeképpen nemcsak az Afganisztán és India közötti kapcsolatok romlottak meg, hanem a magukat hindúnak és szikhnek valló afganisztáni közösségek is veszélybe kerültek – ennek tulajdonítható, hogy számuk az 1980-as évek végétől az 1990-es évek elejéig félmillióról néhány tízezerre csökkent. A helyzeten a tálib rezsim felszámolása sem segített, így a 2010-es évekre csupán pár ezer fős Indiához köthető közösség maradt Afganisztánban, mivel a militáns szervezetek továbbra is fenyegetést jelentenek rájuk nézve.

Ugyan 2001-et követően új korszak kezdődött az afgán–indiai kapcsolatokban, hiszen Afganisztánban egy nemzetközileg is elismert demokratikus kormány került hatalomra, a 21. században India már képtelen egymagában befolyásolni a térség politikai folyamatait, és nemcsak Pakisztán ellenirányú tevékenysége miatt. Indiához hasonlóan Afganisztán is egy soknemzetiségű és -nyelvű, nagy kiterjedésű állam, ám fontos különbség, hogy Indiától eltérően ebben az országban hiányzik a nemzeti egység és öntudat, illetve a demokrácia stabilitása külső támogatóktól függ. Hiába kötött Afganisztán és India 2011-ben sokoldalú stratégiai együttműködést gazdasági, kulturális és fejlesztési területeken, Afganisztán stabilitását egyedül a globális nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok képes fenntartani NATO segítséggel. Miután az USA jelentősen csökkentette katonai jelenlétét, és megújult a pakisztáni támogatást maguk mögött tudó tálib erők területi terjeszkedése, veszélybe kerültek az ország indiai kapcsolatai és az Afganisztánban tevékenykedő több ezer indiai vendégmunkás, illetve a diplomáciai testület tagjai. India katonai jelenlétét Afganisztánban – ami hozzájárulhatna az ország stabilitásához – Pakisztán egyértelműen India hegemonisztikus szándékaként értelmezné. Hiába kezdeményezett a 2013-ban Indiába látogató afgán elnök védelmi és biztonsági együttműködést az indiai vezetésnél, ez az elképzelés nem megvalósítható Pakisztán jóváhagyása nélkül. Az utóbbi ország mozgásterét és befolyását viszont még az USA sem tudja jelentősen befolyásolni, mivel a muszlim állam stabilitása és együttműködése stratégiai jelentőséggel bír az Egyesült Államok regionális terrorizmusellenes harca szempontjából. Ilyen módon viszont Afganisztán Pakisztán és India regionális hatalmi versengésének játszóterévé válhat.

India afganisztáni tevékenységének altruista jellege melletti érv lehet, hogy a tálib rezsim 2001-es eltávolítását követően jelenléte nagyon korlátozott az országban, és kizárólag fejlesztési projektekre korlátozza tevékenységét Indiában, annak ellenére, hogy az afgán kormányokban megvan a szándék arra, hogy az afgán–pakisztáni kapcsolatok rovására erősítsék az ország indiai kapcsolatait. India 2001 óta az öt legnagyobb donorország egyike, több milliárd dollárt adományozott az afganisztáni infrastruktúra, kommunikációs hálózatok, oktatás és egészségügy fejlesztésére, és részt vett olyan konkrét fejlesztési projektek kivitelezésében, mint az Afgán–Indiai Barátság Gát (Afghan–India Friendship Dam, AIFD) vagy az afgán parlament felépítése. Mindez India elköteleződését mutatja a demokrácia fejlesztésének irányába, és nehezen tekinthető Pakisztán afganisztáni szerepének marginalizálására szolgáló eszközként, holott erre bőségesen lenne rendelkezésre álló tér. Noha az afgán kormányok folyamatosan jelezték igényüket a biztonsági együttműködésre, és szakértők szerint is minden amellett szól, hogy Indiának nagyobb elkötelezettséget kellene vállalnia az afgán fegyveres erők és különösen az Afganisztáni Nemzetvédelmi és Biztonsági Erők (Afghanistan National Defense and Security Forces, ANDSF) fejlesztésében, mivel eddig egyetlen nagy- és regionális hatalom sem járul hozzá elégségesen ehhez, az indiai kormányok mostanáig tartózkodtak az ilyen jellegű kooperációtól, igyekezve elkerülni az indiai–pakisztáni kapcsolatok további romlását.

27589406111_c34d91a473_o_m.jpg

Módi indiai miniszterelnök és Gáni Afganisztán államfője az Afgán–Indiai Barátság Gát 2016-os felavatásakor
Forrás: Flickr, szerző: Narendra Modi, licenc: CC BY-SA 2.0

Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e az indiai–pakisztáni viszony Afganisztán fejlődése szempontjából sorsfordító enyhülése. A sok évtizede megoldatlan indiai–pakisztáni területi viták és Pakisztán Afganisztán-politikájának agresszióként való értelmezése, illetve Pakisztán tapasztalata a helyi fegyveres mozgalmak kezelésében mind arra mutató tények, hogy Pakisztánban nem lesz hajlandóság a kétoldalú frusztráció személyeskedését félretenni a tágabb regionális biztonság és fejlődés érdekében. Pakisztán már az afgán–szovjet háború idején is irányítása alatt tartotta a helyi militarista szervezeteket, a közelmúltban pedig átfogó és sikeres katonai akcióval számolta fel az iszlamista és szeparatista szervezetek emberállományának és kapacitásának jelentős részét. Mivel Pakisztán gyakorlatilag már India korlátozott afganisztáni jelenlétét is szuverenitása megsértéseként és proxykonfliktusként értelmezi, kérdéses, hogy milyen reakciót fog kiváltani belőle az afgán–indiai kapcsolatok elmélyítése – erre ugyanis mindkét fél által igény mutatkozik, ráadásul indokolttá is válhat a NATO-jelenlét esetleges csökkenését követően. Minden jel arra mutat, hogy az India–Pakisztán–Afganisztán hármas közötti kapcsolatrendszer csupán az indiai–pakisztáni és a hindú–muszlim viszonyok elmérgesedéséhez fog vezetni, miközben a rendkívül törékeny afgán állam lesz az áldozata ennek a feloldhatatlannak tűnő viszálynak.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!