Szde Boker sivatagi települése sosem látott találkozónak adott helyet, melyen az izraeli külügyminiszter négy arab és az egyesült államokbeli kollégáját látta vendégül 2022. március 27-28-án. A csúcstalálkozó egyszerre jelzi az új közel-keleti hatalmi rend körvonalait, ugyanakkor azt is, hogy a szereplőknek különböző prioritásokat szükséges összeegyeztetni, hogy működőképes legyen az együttműködés.
Izrael közel két éve kötötte meg az Ábrahám-megállapodásokat három arab országgal, az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel és Marokkóval, melyekben normalizálta viszonyát a konzervatív országokkal. A megállapodások az Egyesült Államok patronálása mellett jöhettek létre, azonban a belső logikája mindnek éppen a közel-keleti hatalmi egyensúly fenntartásának átruházása volt a régióban lévő államokra. A négy ország a kezdeti ismerkedési periodust követően nagy léptékekben fejlesztette kapcsolatait, a gazdasági élet, turizmus, kultúra és a biztonság területén. A kapcsolatok fejlődésével nem csupán a Közel-Keleten uralkodó ellenséges viszonyrendszerekhez képest kínáltak alternatívát, de az Izrael és Egyiptom, valamint az Izrael és Jordánia közötti hideg békékkel szemben is. A hosszú hónapok óta tartó közeledés eredménye volt a 2022. március 27-28 között megtartott Negev Csúcs az öt külügyminiszter részvételével.
A találkozó rendkívül feszült nemzetközi környezetben valósult meg. A közel-keleti államokat érintően négy kihívást szükséges kiemelni, az orosz-ukrán háború hatását, az iráni regionális aktivitást, az Egyesült Államok térségi politikáját és a résztvevők közötti együttműködés elmélyítését a közös nehézségekkel szemben. Az Ukrajnával szembeni orosz invázió megosztotta a közel-keleti államokat, míg Izrael igyekszik közvetíteni a felek között és humanitárius segítséget nyújtani Ukrajnának, addig az arab államok nem érzik magukénak a konfliktus megoldásának felelősségét. Céljuk egyértelműen a nemzetközi összeütközésből való kimaradás és a kedvező viszony fenntartása Moszkvával, amelytől fegyvereket, gazdasági megállapodásokat és nukleáris technológiát várnak elsősorban és a Nyugat térségi ellensúlyozását. A háború legsúlyosabb közvetett hatása rövidtávon az élelmiszerárak emelkedésében fog mutatkozni a Közel-Keleten, amely különösen a gabonaimportra szoruló alacsony jövedelmű államok stabilitását veszélyeztetheti. Az orosz-ukrán háború egyértelműen arra motiválja a közel-keleti államokat, hogy csökkentsék külső kitettségüket és regionális együttműködésre alapozva javítsák belső ellátóképességüket.
Az iráni regionális ambíciók és az Egyesült Államok részleges kivonulása a Közel-Keletről egymással összefüggő folyamatok. Washington számára a következő évek és évtizedek fő kihívása Kína felemelkedése és globális asszertivitása és nem kívánja lekötni erőit a Közel-Keleten olyan fenyegetésekkel szemben, amelyek magát az Egyesült Államokat közvetlenül nem veszélyeztetik. A régióban több katonai nagyhatalom is partnerségben áll Amerikával és washingtoni szempontból nehezen érthető, hogy miért nem ezek az államok ellensúlyozzák és rettentik el Iránt és regionális kliensszervezeteit. Az Egyesült Államok folytatja közel-keleti partnereinek támogatását közvetett és közvetlen módon, azonban a jemeni, szíriai, iraki hadszíntér nem olyan mértékű kihívás, amelyhez robosztus amerikai támogatás lenne szükséges. Sokkal inkább arról van szó, hogy az Iránnal szembenálló közel-keleti államok saját erőiket tartalékolják és az amerikaiak mögé bújnak. A Negev Csúcson minden bizonnyal a hátsó termekben Anthony Blinken amerikai külügyminiszter jelezte partnereinek, hogy a céljaik közösek, azonban több terhet kell vállalniuk a közel-keleti államoknak, az Egyesült Államok csupán támogató szerepet tud játszani. Irán ellensúlyozása teljességgel a közel-keleti államok kapacitásán belül van, azonban nem kívánnak közvetlenül ütközni a síita tengely erőivel, elkerülendő a veszteségeket. Ezeket a kifogásokat Washington egyre kevésbé fogadja el.
Végezetül látni kell a fentiek tükrében, hogy a közel-keleti térség államai számára minden olyan erőforrás rendelkezésre áll, amely a regionális prosperitáshoz szükséges. Az Európa, Indiai-óceán és Afrika közötti terület államai között technológiában és tőkében gazdag Izrael és az öbölmenti államok, a hatalmas felvevőpiacot jelentő további arab államok kooperációja számos kiváló gazdasági lehetőséget biztosítana. Erre a széleskörű együttműködésre alapozva, kiegészülve a jelentős katonai potenciállal növelhető a térség ellenállóképessége mind a belső, mind a külső kihívásokkal és kitettségekkel szemben. A most lezajlott csúcs, Izrael minden igyekezete mellett, amely a figyelem Iránra való irányítására vonatkozott, valójában erről a széleskörű együttműködés meggyökeresítéséről szólt. Összekapcsolni a közel-keleti tőkét, technológiát, piacot és munkaerőt és felszámolni, de legalábbis áthidalni az összekapcsolást akadályozó konfliktusokat. Nem beszélhetünk azonos programokról a résztvevő államok tekintetében, minden fél különböző prioritásokkal érkezett a csúcstalálkozóra. Izrael számára az Iránnal szembeni együttműködés kialakítása a legfontosabb és az Egyesült Államok közös meggyőzése arról, hogy minél kevesebb engedményt tegyen a perzsa államnak az esetlegesen (újra) megkötendő atommegállapodás keretében. Az Egyesült Arab Emírségek főként befektetési lehetőségekben érdekelt és regionális pozícióinak erősítésében, míg Bahrein garanciákat akar különösen sebezhető földrajzi helyzetéből és társadalmi összetételéből (az uralkodócsalád szunnita, míg a lakosság többsége síita) eredően. Marokkó Algériával szemben kíván minden téren előnyre szert tenni gazdasági, oktatási, politikai és katonai téren, míg Egyiptom a belső instabilitást kívánja egyensúlyozni befektetések és fejlett mezőgazdasági technológiák révén. Az Egyesült Államok pedig arra bíztatja a feleket, hogy egyeztessék prioritásaikat, legyenek hajlandóak kölcsönösen előnyös megállapodásokat kötni, mivel ha „magadon segítesz, Washington is megsegít”. Érdemes rámutatni, hogy Jordánia nem vett részt a csúcstalálkozón, ehelyett külügyminiszterük a palesztinoknál tett szolidaritási látogatást. Tény, hogy a palesztin államiság kérdése háttérbe szorult az elmúlt években a regionális együttműködés erősödésével szemben, ez pedig nem fog megváltozni a közeljövőben.
A Negev Csúcs a tervek szerint minden évben megrendezésre fog kerülni más-más államban, minden bizonnyal egyre bővülő résztvevőkkel. Megfigyelőként csatlakozhatnak további arab államok, de érdemes lenne az EU-nak megfontolni az Egyesült Államokhoz hasonlóan a részvételt, mivel Európának elsőrendű érdeke a problémáinak megoldására képes közel-keleti regionális rendszer kialakulása. Erre a csúcstalálkozó résztvevőinek minden adottsága megvan, a kérdés, hogy a politikai akarat is rendelkezésre áll-e. Az elmúlt két év gyors fejlődését látva egyelőre a válasz mindenképpen az, hogy jó irányba halad előre a regionális együttműködés kialakítása a Közel-Keleten, amelyből minden fél csak profitálhat. Ehhez szükséges a saját érdekek kemény képviselete, ugyanakkor a másik felek érdekeinek tiszteletben tartása, amely az EU és ASEAN mellett egy harmadik típusú diverz regionális együttműködési diplomáciai kultúra kialakítását feltételezi, ennek kezdeti lépéseit láthattunk a most lezajlott sivatagi csúcstalálkozón.
A nyitókép forrása: Seth Aronstam/Shutterstock
