Elásott csatabárd, kilátszó nyél?

Elásott csatabárd, kilátszó nyél?

Az egyiptomi–török közeledés kérdései

2021.06  | Olvasási idő: 16 perc

„Barátként igyekszünk visszaállítani a történelem során köztünk és az egyiptomi nép között kialakult egységet” – Recep Tayyip Erdoğan török elnök hetekkel ezelőtt elhangzott szavai megdöbbentést váltottak ki az országban és a régióban egyaránt. Ennek oka, hogy Egyiptom és Törökország viszonya 2013 óta meglehetősen ellenséges volt. A konfliktus nem tartozott a Közel-Kelet leglátványosabb ellentétei közé, ám kétségkívül negatívan hatott az egész térségre. Most, 2021-ben viszont egyre több jele van annak, hogy a két fél igyekeszik véget vetni a köztük dúló viszálynak. Vajon tényleg „normalizálódik” az Ankara és Kairó közötti viszony, vagy az egész közeledés egy eleve kudarcra ítélt próbálkozás csupán?

A 2011-es „arab tavasz” teljesen új fejezetet nyitott a – háborúktól és nagyhatalmi rivalizálásoktól korántsem mentes – egyiptomi–török kapcsolatokban. Egyiptomban az ország történetének első demokratikus elnökválasztását a Muszlim Testvériség helyi jelöltje, a török Igazság és Fejlődés Pártjának (Adalet ve Kalkınma Partis, AKP) egyik legnagyobb csodálója nyerte meg: Muhammed Murszí nem egyszer nyilatkozta, hogy Erdoğant „mentorának”, Ankarát Kairó legfőbb szövetségesének, a törökországi „iszlám demokráciát” pedig követendő mintának tartja.

A két ország térségbeli érdekei és céljai sok esetben azonosak voltak ebben az időszakban. Egyiptom például Törökországgal együtt régiószerte – de leginkább Líbiában és Szíriában – támogatni kezdte a különböző iszlamista szervezeteket és militáns csoportokat, az ország vezetése pedig török mintára igyekezett kiszorítani a hadsereget a politikából. A két állam bilaterális kapcsolatai eközben korábban soha nem látott magasságokba emelkedtek: vezetőik között rendszeressé váltak a magasszintű találkozók, Törökország kétmilliárd dollárnyi kölcsönt biztosított Egyiptomnak, 2013-ra pedig több mint kétmilliárd dollárnyi befektetés eszközölve már mintegy kétszáz török vállalat működött az arab országban, és kettejük kereskedelmi forgalma két év alatt ötmilliárd dollárra ugrott.

Erdoğannak a Murszí-kormányzat idején az egyiptomiak között élvezett népszerűségét jól mutatja, hogy közvetlenül az „arab tavasz” után „hősöknek kijáró tisztelettel” fogadták az országban
Forrás: Al Jazeera English/YouTube

Nem meglepő tehát, hogy amikor az egyiptomi hadsereg 2013. július 3-án Abdel Fattáh asz-Szíszí vezetésével és az ország bizonyos politikai-vallási csoportjainak áldásával megbuktatta Murszít, Katar mellett Törökország vált a Muszlim Testvériség fő menedékhelyévé. A török média és a török vezetés az új egyiptomi elnököt a legvéreskezűbb diktátorok egyikének, uralmát pedig „az állami terrorizmus” legborzalmasabb megnyilvánulásának nevezte, lehetőséget biztosítva az elmenekült egyiptomiaknak arra, hogy a Szíszí-rendszert nyíltan bírálhassák a tévéműsorokban és a közösségi médiában. A török diplomácia még az új egyiptomi kormány ellen irányuló ENSZ-szankciók bevezetését is megpróbálta keresztülvinni, de ezek a kísérletek végül kudarcba fulladtak. Cserébe viszont egy évvel később az egyiptomiak aktív lobbitevékenységének köszönhetően Törökországot nem választották meg az ENSZ Biztonsági Tanácsának ideiglenes tagjává. A két ország minden korábbi katonai együttműködést és közös hadgyakorlatot felfüggesztett, sőt, a törökök állandóan vétóztak a NATO-ban, ha bármilyen Egyiptommal kapcsolatos szorosabb kooperáció került terítékre.

Az adok-kapok tehát vice versa működött. Az egyiptomi sajtó is állandóan bírálta Erdoğant, az AKP uralmát, Törökország szíriai beavatkozását és a kisebbségek (pl. kurdok) elleni intézkedéseket. Nagyköveteik kölcsönös visszahívása után a két ország kapcsolatait ügyvivői szintre korlátozta, illetve megszakadt a közöttük kiépült közvetlen közúti-vízi kombinált szállítás (az úgynevezett Ro-Ro, vagyis roll-on/roll-off) is. Amikor pedig 2016. július 15-én a török hadsereg tagjai megpróbálták magukhoz ragadni a hatalmat, az egyiptomi katonai és politikai vezetés a legtöbb országgal ellentétben egyáltalán nem ítélte el az államcsínyt, sőt, burkoltan vagy nyíltan, de sokan kifejezetten kiálltak az összeesküvő katonatisztek mellett.

Azóta egyik ország államfője sem szalasztotta el az alkalmat, hogy kényelmetlen diplomáciai helyzetbe hozza a másikat. Szíszí például a 2019-es müncheni biztonságpolitikai konferencián minden előzmény nélkül elismerte az örmény népírtást, ezzel feldühítve a török delegációt. Erdoğan viszont még ugyanabban az évben azért utasította el Donald Trump vacsorameghívását New York-i tartózkodása során, mert az asztal felé menet az amerikai elnök körül ülő vendégek között meglátta az egyiptomi elnököt is, s emiatt inkább látványosan kiviharzott a teremből.

Amikor 2019 júniusában Muhammed Murszí meghalt egy egyiptomi börtönben, Törökország-szerte gyászszertartásokat tartottak a mecsetekben
Forrás: TRT World/YouTube

Az egyiptomi–török ellentét azonban nem merült ki ennyiben. A két ország az elmúlt évek során lényegében nagyhatalmi rivalizálást folytatott egymással mind a Közel-Keleten, mind azon kívül. Umar al-Basír szudáni diktátor utolsó éveiben még az is előfordult, hogy a törökök az egyiptomiak rovására terjeszkedtek az észak-afrikai országban. Ankara az etiópiai Nagy Reneszánsz-gát projekt támogatói és Etiópia három legnagyobb befektetője közé tartozik – török üzletemberek 2021-ig 2,5 milliárd dollár értékben ruháztak be a kelet-afrikai országba. Ha pedig valamelyik másik térségbeli ország (pl. Algéria vagy Marokkó) komolyabb vitába keveredett Egyiptommal, akkor a török diplomácia is felsorakozott mögötte.

Kairó viszont rendre kiállt azon országok mellett, amelyek területét vagy lakosságát török katonai támadás érte, ahogy az például Irak esetében is történt. Hasonló okokból és a korábbi távolságtartó hozzáállásával szakítva Egyiptom a szíriai „kurdok” egyik legfontosabb regionális támogatójává lépett elő. Az ország az elmúlt években emellett szoros energetikai és katonai együttműködést alakított ki azokkal az államokkal, amelyeknek súlyos konfliktusai vannak Törökországgal – az egyiptomi diplomáciai hadjárat sikerét a 2020 elején Ciprussal, Izraellel, Görögországgal közösen létrehozott Kelet-Mediterrán Gáz Fórum (East Mediterranen Gas Forum, EMGF) is ékesen bizonyítja. A legsúlyosabb, majdhogynem nyílt egyiptomi–török konfrontációval fenyegető helyzet azonban Líbiában alakult ki: habár Ankara és Kairó a második líbiai polgárháborúban már évek óta bőkezű támogatásban részesítette a saját szövetségeseit, a török drónoknak és a szíriai zsoldosoknak köszönhetően 2020-ban az addigi egyensúly felborult, Egyiptom pedig majdnem nyílt katonai hadművelettel kívánta azt visszaállítani.

A Kelet-Mediterráneumban található legfontosabb földgázmezők, csővezetékek és tengeri határok (világoskék: engedélyezett ciprusi területek, sötétkék: nem engedélyezett ciprusi területek, sárga négyzet: török fúrások, vörös négyzet: gázmezők, fehér négyzet vörös kerettel: újabban feltárt gázmezők, szaggatott vörös vonal: tervezett gázvezetékek, szaggatott kék vonal: tengeri határok, vörös vonal: a Ciprus és az Észak-ciprusi török Köztársaság által egyaránt követelt területek, kék vonal: a Ciprus és Törökország által egyaránt követelt területek, szaggatott fekete vonal: a török kontinentális talapzat Törökország szerinti kiterjedése)
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: ArtyomSokolov, licenc: CC BY-SA 4.0

A feleket így valószínűleg egy esetleges egyiptomi–török háború rémképe késztette arra, hogy átgondolják a Mediterráneumban vívott „proxyháborújukat”. Elhatározásukat olyan események és folyamatok is erősítették, mint a koronavírus-járvány, a romló nemzetgazdasági mutatók, a más országokkal, illetve régiókkal kiújuló konfliktusaik (Egyiptom esetében Etiópia, Törökországéban Kaukázus) vagy az amerikai elnökválasztás kimenetele.

A változás szele akkor vált érezhetővé, amikor 2020 végén Egyiptom és Törökország titkosszolgálatainak vezetői egyre gyakrabban kezdtek üzeneteket váltani – közvetítők útján és személyesen egyaránt. Erdoğan már 2021 márciusban arról beszélt, hogy a két országnak komoly „hírszerzési, diplomáciai és gazdasági” kapcsolatai vannak, ezeket pedig a közeljövőben tovább lehetne erősíteni. A török hatóságok „megkérték” az országban működő ellenzéki televíziós csatornákat és a Muszlim Testvériséghez közel álló értelmiségieket, hogy vegyenek vissza az Egyiptom-ellenes retorikájukból, és ne támadják Szíszí személyét. A török diplomácia visszavonta az Egyiptom ellen a NATO-ban emelt vétóját, így a közeljövőben tovább mélyülhet a katonai szövetség és az arab ország közötti együttműködés. Ekkorra már a török kormányban is egyre többen foglaltak állást a kapcsolatok rendezése és a kölcsönös diplomáciai látogatások mellett.

Így aztán nem csoda, ha nagy várakozás előzte meg Sedat Önal török külügyminiszter-helyettes egyiptomi újtát. A május 5-én kezdődő kétnapos tárgyalásokon ugyan nem sikerült látványos áttörést elérni, az elemzők és a szakértők mégis igencsak bizakodóak, hiszen a feleknek nemcsak a normalizáció folytatásról sikerült megállapodniuk, de olyan „érzékeny” területeket is érintettek, mint a földközi-tengeri földgázlelőhelyek vagy a Muszlim Testvériség ügye. Ankara ráadásul hivatalos látogatásra hívta az egyiptomi külügyminisztert, és a török közmédiának adott június 2-i interjújában maga Erdoğan is hitet tett a rendezés folytatása mellett.

Nem mindenki osztozik azonban ebben az optimizmusban, hiszen az egyiptomi–török normalizációnak komoly buktatói is lehetnek – különösen Egyiptom esetében, hiszen az egész folyamat fő kezdeményezőjének és motorjának inkább Ankara, mintsem Kairó számít. Kétségtelen, hogy az egyiptomi vezetés számára számos előnnyel kecsegtetne, ha a mostani, rengeteg külső és belső kihívással teli időszakban le tudna zárni egy ilyen régi viszályt. Ez azonban korántsem annyira sürgős számára, hogy ne szabjon komoly feltételeket a török békejobbért cserébe. Szíszí tisztában van vele, hogy Erdoğant a körülmények kényszerítik az újra a barátok szerzését célul kitűző diplomáciai offenzíva megindítására – ennek az offenzívának Egyiptom mellett még az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia jelenti a célpontját. Az egyiptomi vezetés így egyelőre a kivárásra játszik: megfigyeli, hogy Abu-Dzabi és Rijád milyen feltételeket támaszt, és a török kormány meddig hajlandó elmenni ezek teljesítése során.

A másik fő kérdés az, hogyha a két ország átütő sikert is ér el a bilaterális kapcsolatok javítása terén, a regionális események és kettejük eltérő térségbeli érdekei miatt nem fog-e ismételten fellángolni az ellenségeskedés. Bár egyelőre úgy tűnik, hogy a líbiai tűzszünetet, kiegyezést és az ország közelgő választásait mindkét állam támogatja, a Földközi-tenger keleti medencéjében található földgáz, illetve az azért folytatott verseny még mindig komoly feszültségforrást képez Ankara és Kairó között. Az egyiptomi vezetés számára egyszerűen túl fontos az EMGF: ez az együttműködés ugyanis tiszteletben tartja a tagállamok földgáz-kitermelését, közös harcot hirdet az „illegális fúrásokkal és bányászattal” szemben (ez a lépés elsősorban Törökország ellen irányul), és szorosabbá teszi a tagjai közötti energetikai kooperációt (például csővezeték építésével).

A téma iránt jobban érdeklődő olvasóinknak érdemes lehet a Tudásközpont által rendezett Kelet-Mediterráneum: rivalizálás és szövetségépítés között c. beszélgetés felvételeibe is belenézni
Forrás: Antall József Tudásközpont/YouTube

Az egyiptomi vezetés éppen ezért semmilyen olyan török feltételbe nem fog belemenni, amely végső soron a ciprusi–egyiptomi–görög–izraeli „szövetség” gyengülését, illetve Ankara regionális ambícióinak erősödését vonná maga után. Nem utolsó sorban pedig Szíszí minden olyan török igényt azonnal le fog söpörni az asztalról, amely Egyiptom tengeri határainak megváltoztatásával vagy földgázkitermelésének esetleges csökkenésével járna – az arab ország számára ugyanis éppen ez a nyersanyag jelentheti a gyógyírt gazdaságának a COVID-19 miatt csak még inkább súlyosbodó gondjaira.

Az esetleges egyiptomi–török közeledés körül tehát még a jelen blogposzt véglegesítésekor is rengeteg a kérdőjel. Ankara és Kairó között az elmúlt hetekben kétségtelenül megindult a normalizáció, ám ennek kimenetele továbbra sem egyértelmű. Az azonban már önmagában is optimizmusra adhat okot, hogy hamarosan talán megszűnhet a mediterrán térség egyik legfőbb konfliktusgóca.

 

A nyitókép forrása: Prehistorik/Shutterstock

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!