Ellenforradalmak a Közel-Keleten

Ellenforradalmak a Közel-Keleten

Szudán

2019.04  | Olvasási idő: 8 perc

A 2018 decembere óta zajló szudáni országos tüntetéseket elemzők azarab tavasz sokak által várt második hullámaként kezdték értelmezni az elmúlt hónapokban. 2019 áprilisában a szudáni hadsereg átvette az ország irányítását a harminc éve hatalmon lévő Umar al-Basírtól, és demokratikus átmenetet ígért. A 2011-es egyiptomi forradalom analógiája könnyen alkalmazhatónak tűnik a szudáni változásokra. Valójában azonban Szudánban egy, a 2013-as egyiptomi katonai hatalomátvételhez hasonló ellenforradalmi folyamat zajlik, amelyhez az Öbölben kialakult krízishelyzet vezetett, és amelyben a szudáni katonai elitet a regionális és részben nagyhatalmi érdekek vezérlik. A következő néhány évben dőlhet el, hogy a katonai rezsim konszolidálja-e a hatalmát, mint ahogy ez Egyiptomban már megtörtént, vagy polgári kormányzás következik, mint amit Tunéziában láthatunk. Erről azonban a döntés nem feltétlenül Kartúmban, hanem Rijádban, Dohában vagy éppen Ankarában születhet meg.

Omar_al-Bashir,_12th_AU_Summit,_090131-N-0506A-347.jpg

Forrás: Wikimedia, Jesse B. Awalt

A szudáni tüntetések 2018 decembere és 2019 áprilisa közötti időszakáról megjelenő narratívák (lásd itt vagy itt) a szudáni fejleményeket könnyen beilleszthetővé teszik az arab tavasz kezdeti időszakának forgatókönyvei közé. Az üzemanyag és élelmiszerárak helyi viszonylatban drasztikus megemelése kisebb helyi tüntetésekhez vezetett, amelyek átterjedtek Kartúm, a főváros területére, így országossá váltak a tüntetések. A kezdeti általános elégedetlenség kormányváltó hangulattá fokozódott Szudánban, ahol 30 éve, 1989 óta töretlenül Umar al-Basír kezében volt a politikai hatalom. A békés tüntetésekre a kormány egyre erőszakosabb rendőri fellépéssel válaszolt, mire a katonaság átállt a nép oldalára, őrizet alá helyezte Basír elnököt és kormányának számos tagját, majd demokratikus átmenetet ígért. Szudán függetlensége (1956) után egymást szabályosan váltogatták a polgári és a katonai rezsimek, Umar al-Basíré az utóbbiba sorolható. Kérdés, hogy folytatódik ez a trend, vagyis az átmeneti katonai tanács átruházza a civilek kezébe az ország vezetését, miután népi felkelés vetett véget Basír hatalmának, vagy egy újabb katonai junta kerül kialakításra. Hogy ez a folyamat miért egy kívülről kezdeményezett ellenforradalmi tevékenység forgatókönyvének része valójában, ahhoz meg kell vizsgálnunk a regionális hatalmi versengés korábbi és jelenlegi fejleményeit.

shutterstock_1270364794.jpg

Szolidaritás a szudáni tüntetőkkel 2018 decemberében, Marseille-ben
Forrás: Shutterstock

Az arab tavasz dominóhatása valamennyi arab országban érződött, de az évtizedek óta gazdasági gondokkal küzdő Szudánban mégis stabil maradt a kormány helyzete, amihez szükség volt a hadsereg határozott fellépésére. A sokkhatás látszólag egyetlen és legfontosabb eredménye Dél-Szudán függetlenségének elérése volt 2011-ben, amelynek következtében Szudán elveszítette olajbevételeinek mintegy kétharmadát. Észak-Afrika és a Közel-Kelet legtöbb állama ezt követően a regionális és nagyhatalmi érdekek játszóterévé vált. Az Öböl arab monarchiái gazdasági finomhangolással kezelték az arab tavasz dominóhatása által gerjesztett belpolitikai feszültségeket, illetve felismerték, hogy aktív, már-már a nagyhatalmi érdekektől független külpolitikával elkerülhetővé tehetik újabb sokkhatások kialakulását. Az arab tavasz dominóhatását visszájára fordították, és aktív szerepet vállaltak Észak- és Kelet-Afrika, a Levante és az Öböl (főként Bahrein és Jemen) belpolitikai folyamatainak az alakításában, politikai, gazdasági és katonai eszközökkel egyaránt. A cél egyszerű volt: baráti kormányok hatalomra kerülésének támogatása és a stabilitásukhoz szükséges gazdasági feltételek megteremtése az adott országokban közvetlen beruházásokon és segélyeken keresztül, rövid és hosszútávú együttműködési tervek megvalósításával.

A szudáni rezsimek stabilitását mindig jelentősen meghatározták a regionális és nagyhatalmi érdekek. Szudán földrajzi és etnikai heterogenitása a politikai heterogenitás és a folyamatos konfliktusok forrása, amit a külső hatalmak mindig saját érdekeik érvényesítésére használtak fel. A földrajzi szomszédság folytán Líbia, Egyiptom és Szaúd-Arábia számára a szudáni instabilitás biztonsági kockázatot jelent. Nemcsak Észak-Afrika, de az Öböl biztonsága is szoros összefüggésben van a Vörös-tenger és főként Egyiptom és Szudán biztonsági helyzetével. Az afrikai államok stabilitása azonban nemcsak a katonai biztonság megteremtése szempontjából fontos. A gazdaságaik diverzifikálására, élelmiszerbiztonságra és versenyképességre törekvő arab öbölállamok számára valóságos kincsesbányát jelent Kelet- és Nyugat-Afrika. Szaúd-Arábia, Katar és az Öböl gazdag monarchiái dollármilliárdokat fektetnek az afrikai mezőgazdaságba és más ágazatokba. Figyelemre méltó, hogy Kína után Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek versengenek mint legjelentősebb befektető országok Afrikában. Mindeközben afrikai vendégmunkásuk, köztük több mint 500 ezer szudáni, mozgatja az Öböl államainak gazdaságát és járulnak hozzá hazautalt keresetükkel a szudáni gazdaság életben tartásához. Szudán és az Öböl államai között tehát jelentős fokú gazdasági egymásra utaltság alakult ki az elmúlt évtizedekben. A kapcsolatok stabilitását azonban közvetlenül fenyegeti a szudáni belpolitikai instabilitás, amit éppenséggel a fent említett országok gerjeszthetnek és használhatnak ki saját érdekeik érvényesítésére.

Iránnal Szudán és a legtöbb arab állam a palesztin felszabadítási mozgalom tevékenységének támogatása révén találta meg a közös nevezőt. Az 1979-es iráni iszlám forradalmat követően Irán rendkívüli erőforrásokat és erőteljes propagandagépezetet mozgatott meg a palesztinok támogatása céljából. Főként erre, a közös ügyre alapozva, Szudán és Irán kormányai között az 1980-as évektől kezdve szoros baráti viszony alakult ki. Ennek részeként az iráni haditengerészet számos alkalommal dokkolt iráni hadihajókat Port Szudán kikötőjében, illetve vett részt iráni fegyverszállítmányok Palesztinába juttatásában. Emellett az iráni kulturális befolyás is érezhetővé vált az egyébként szunnita többségű Szudánban. A Szudán ellen a 2000-es években életbe lépett amerikai kereskedelmi szankciók azonban nehéz helyzetbe hozták az afrikai államot, a szintén gazdasági szankciók alatt álló Irán nem nyújthatott jelentős segítséget, így Basír elnök rákényszerült az Öböl arab államai által kínált gazdasági segélyek és befektetések elfogadására (cserébe az iráni befolyás mérsékléséért). Basír intézkedései azonban nem tették egyértelművé, hogy megbízható partnere az Öböl monarchiáinak. A 2017 óta érvényben lévő, Szaúd-Arábia által vezényelt Katar ellenes politikai és gazdasági blokád rossz oldalára helyezte magát a szudáni vezető.

Az Öböl államai elsősorban gazdasági érdekeik biztosítása, másodsorban hatalmi pozíciójuk megerősítése céljából rendkívüli biztonságpolitikai beruházásokat végeztek a 2000-es éveket követően Kelet-Afrikában. Szükség volt a helyi politikai rezsimek védelmére és stabilitásának fenntartására, mivel Törökország és Irán, a Közel-Kelet két legnagyobb lakossággal és gazdasággal rendelkező államai szintén jelentős beruházásokkal jelentek meg az afrikai gazdaságokban. Szaúd-Arábia és az Öböl többi monarchiája, illetve fent említett riválisaik valamennyien katonai bázisok sorát hozták létre az Afrika szarván található országokban. Szaúd-Arábia a 2015-ben indított jemeni katonai hadművelete kapcsán több mint egymilliárd dollárt invesztált a szudáni gazdaságba, ezért cserébe az afrikai állam katonai együttműködését és támogatását várta el a jemeni nemzetközi konfliktusban. Az Öböl arab államai, Törökország, illetve Irán közötti rivalizálás a hatalmi befolyásért azonban nem befolyásolta jelentősen a kelet-afrikai országok belpolitikai stabilitását. A versengés tulajdonképpen a külföldi befektetett tőke növekedéséhez vezetett, emellett valamennyi regionális hatalom a helyi stabilitásban volt érdekelt. Végső soron pozitív összegű politikai játszmák zajlottak. Számos helyi konfliktus zárult békeegyezménnyel az Öböl arab államainak köszönhetően. Szudánban a helyi politikai és gazdasági egyensúly a Szaúd-Arábia és Irán között az iraki és szíriai válságok során kiéleződött „hidegháborús” konfliktus exportja révén bomlott fel. Már Abdullah szaúdi uralkodó is gazdasági szankciókat léptetett életbe Szudánnal szemben, amelyhez az Egyesült Arab Emírségek is csatlakozott. Majd Szalmán és Muhammad bin Szalmán 2015 után folyamatosan építette le a szudáni gazdasági segélyek rendszerét.

A Szaúd-Arábia és Katar között 2017-ben kialakult diplomáciai krízishelyzet még inkább hozzájárult a bizonytalansághoz és instabilitáshoz Szudánban. Mivel, elsősorban Szaúd-Arábia szempontjából, már csak a zéróösszegű végkimenetel vált elfogadhatóvá a Szaúd-Arábia és partnerei, illetve Katar és partnerei közötti politikai és gazdasági versengésben, ezért várható volt, hogy az új helyzet új helyi dinamikákhoz fog vezetni. A korábbi évtizedek gyakorlatához hasonlóan a szudáni vezetés továbbra is nyitottnak mutatkozott valamennyi jelentős külföldi befektetésre, a török és a katari kormányok pedig jelentős beruházásokat ígértek 2017-ben. A török–szaúdi hatalmi versengés a legrosszabbkor, 2018 nyarán érte el csúcspontját, amikor Szudán gazdasági helyzete kritikus pontra jutott. A szudáni gazdaság számára a török és katari befektetések ígéretesek voltak, azonban a mindennapi túléléshez elengedhetetlenné vált a közvetlen szaúdi segélyezés. Kérdés, hogy a szudáni vezető számította el magát vagy a szaúdi vezetés tudatos döntéseinek köszönhető, hogy a szudáni gazdaság átbillent a kritikus ponton és 2018 decemberétől leállíthatatlanná vált a népi elégedetlenségi mozgalom. Tény, hogy mivel Szudán nem szüntette meg a kapcsolatait az időközben az afrikai ország területén katonai bázis építésébe kezdő Törökországgal, illetve Katarral és Iránnal, ezért Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek közvetlen támogatásuk megszüntetését határozták el tavaly decemberben. Politikai elemzők még 2019 januárjában sem sejtették, hogy a szudáni folyamatok visszafordíthatatlanul a Basír-rezsim bukásához fognak vezetni.

Umar al-Basír bukásának a népi elégedetlenségi mozgalom mérete és intenzitása volt a közvetlen kiváltó oka, az ehhez vezető gazdasági összeomlásban azonban egyértelműen az Öbölben lévő politikai krízishelyzetnek volt meghatározó szerepe. A Szaúd-Arábia és Katar, illetve Irán közötti „hidegháborús” helyzet a szudáni rezsim elmozdításához vezetett, azonban a konfliktus áthelyezése Szudánba nem áll meg ezen a ponton. Pontosan érzi a szudáni nép is a külföldi politikai beavatkozás jelentőségét, tartva attól, hogy Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek beleszólást kaphat a következő rezsim vezetőinek a kiválasztásába. Félelmük márpedig megalapozott, mivel Basír eltávolítását követően Szaúd-Arábia és a vele szövetséges Egyiptom vezetői azonnali támogatásukról biztosították a szudáni átmeneti katonai tanács vezetőit, akik a jemeni katonai konfliktus szudáni részvétele kapcsán döntő szóval bírnak. Míg az amerikai döntéshozók gyors és demokratikus átmenetet szorgalmaznak, az Öböl rezsimei hosszú mandátumot biztosítanak a szudáni katonai tanácsnak. Minden jel arra mutat tehát, hogy Szudán jövőjéről az arab államok ellenforradalmi hatású külpolitikája fog dönteni.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!