Fausti alku?

Fausti alku?

Az elmélyülő kínai–tálib kapcsolatok határai

2021.09  | Olvasási idő: 15 perc

„A tálibok bíznak abban, hogy Kína részt vesz majd az ország újjáépítésében és fejlesztésében. Valamint azt is megígérték, hogy sohasem fognak támogatni olyan erőt, amely veszélyeztetheti Kína biztonságát” – jelentette ki Hua Chunying kínai külügyi szóvivő, miután a tálibok augusztus 15-én bevonultak Kabulba. A nyilatkozat megerősítette azt a feltételezést, miszerint az amerikaiak kivonulása után hátrahagyott vákuumot előbb-utóbb Kína fogja betölteni. Arról, hogy Peking számára milyen gazdasági és geopolitikai előnyökkel járhat a közép-ázsiai országgal való szorosabb kapcsolatok kiépítése, már eddig is rengeteg elemzés és cikk született. A hátrányokról ugyanakkor még mindig kevés szó esik, pedig érdemes számba venni, hogy a tálibok által – már nem először – vezetett Afganisztán milyen kockázatokat és problémákat tartogat Kína számára.

Mielőtt blogbejegyzésemben részletesen belemerülnék a témába, pár bekezdés erejéig szükséges kitérni a történelmi előzményekre. A kínai vezetés a Tálib Mozgalom első, 1996-os hatalomátvétele óta aggódva figyelte az afganisztáni eseményeket, különösen az ujgur szélsőségesek miatt, akik kiképzőtáborokat tartottak fenn Afganisztán területén, valamint az al-Káidával együtt közös terrorakciókat hajtottak végre. Ezért nem meglepő, hogy a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat Peking az elsők között ítélte el. A kínai diplomácia a merényletsorozatot követő napokban megszavazta a terrorizmus elleni harc fokozásáról szóló ENSZ-határozatokat, hallgatólagosan támogatta a NATO afganisztáni akcióit, valamint nem szólalt fel a közép-ázsiai országokban megnövekedő amerikai katonai jelenlét ellen sem. Sőt, az Egyesült Államok és Kína között még bizonyos mértékű kooperációra is sor került. A kínai hatóságok terroristák bankszámláit fagyasztották be, valamint fórumot biztosítottak a terrorizmus elleni küzdelem propagálására például azzal, hogy a 2001 októberében Sanghajban megrendezett APEC-csúcstalálkozón George W. Bush is felszólalhatott. A kínai hírszerzés továbbá információkkal látta el az amerikaiakat, akik ezek alapján al-Káida-bázisokat semmisítettek meg és feltételezett terroristákat fogtak el – többek közt a Guantánamóban fogva tartott huszonkét ujgurt is.

A terrorizmus elleni harc terén tanúsított gyümölcsöző kínai–amerikai együttműködésnek azonban hamar vége szakadt, köszönhetően az Irak elleni amerikai támadásnak, valamint az Afganisztánt és az egykori szovjet tagállamokat, például Kirgizisztánt és Tádzsikisztánt érintő elhúzódó nyugati katonai jelenlétnek. Kína inkább közvetlenül tárgyalt és épített ki szoros kapcsolatokat először a Hámid Karzai-féle, majd az Asraf Gáni elnök vezette afgán kormánnyal. Ez a fajta közeledés az évtized végére már jelentős eredményekhez vezetett, viszont ehhez Kínának továbbra is el kellett ítélnie és terrorszervezetként kellett kezelnie a Talibán Mozgalmat. Ezért okozott meglepetést, amikor 2014 októberében Pekingben szervezték meg az első hivatalos afgán–tálib találkozót, amelyen a kínai vezetés ismertette az afganisztáni megbékéléshez vezető öt javaslatát. Mivel a tálibok „politikai fősodorba történő visszaintegrálása”, illetve egy hosszútávú és életképes afgán–afgán megállapodás tető alá hozása is a javaslatok között szerepelt, Kína térségbeli aktivitása egyértelműen erősödött.

A szakértők körében egyelőre még vita tárgyát képezi, hogy mi állhat az imént említett fordulat hátterében. Ezen blogposzt azonban egyértelműen amellett foglal állást, hogy az Iraki és Levantei Iszlám Állam nevű terrorszervezet Khoraszán elnevezésű alcsoportjának (ISIS-K) afganisztáni térnyerése adhat választ a kérdésre – az ISIS-K 2015 óta ugyanis már többször összecsapott a Tálib Mozgalommal. Ráadásul az olyan ujgur szélsőséges csoportok is az ISIS-K oldalára álltak, mint például a tálibok korábbi szövetségeseinek számító Kelet-Turkesztáni Iszlamista Mozgalom (East Turkestan Islamic Movement, ETIM), amelynek tagjai nem egyszer csaptak össze a tálibokkal, és magasrangú vezetőikkel végezve átvették az irányítást embereik felett. Emellett magyarázatul szolgálhat még a kérdésre Kína szempontjából a 2013-ban bejelentett „Egy övezet, egy út”-kezdeményezés (Belt and Road Initiative, BRI) egyik fontos oldalágát képező kínai–pakisztáni gazdasági folyosó (China–Pakistan Economic Corridor, CPEC) jelentősége is. A CPEC hatékony és biztonságos működéséhez szükséges ugyanis mind az afganisztáni, mind pedig a pakisztáni tálibokkal való jó viszony kiépítése.

Kínai–pakisztáni gazdasági folyosó
Forrás: Wikipedia Commons, szerző: Wanishahrukh, licenc: CC-BY-SA-3.0

Afganisztán, az Egyesült Államok, valamint Pakisztán mellett Kína szintén alapítótagja a 2015-ben létrehozott Négyoldalú Koordinációs Csoportnak. A kelet-ázsiai országban 2016 júliusában járt először tálib delegáció, majd 2019 júniusában a Tálib Mozgalom egyik társalapítója, a kínaiak által mérsékeltnek tartott, valójában azonban inkább pragmatikus Abdul Gáni Baradar utazott el Kínába. A látogatás során Baradar főként a békefolyamatról és a terrorizmus ellen vívott harcról egyeztetett, majd pár héttel később ismét visszatért Pekingbe egy Iránt, Oroszországot és Pakisztánt is felkereső tizenkét fős talibán delegációval. A kínai vezetés üdvözölte a 2020. február 29-én aláírt amerikai–tálib megállapodást, ám ettől kezdve még inkább felgyorsította az egyeztetéseket mindkét afganisztáni féllel. 2021 júliusában már legitim erőnek ismerték el a tálibokat, akik „fontos szerepet fognak játszani a megbékélésben és újjáépítésben”.

Az eddig leírtak alapján vitathatatlan, hogy Kína már évek óta készült egy „NATO utáni Afganisztán” létrejöttére, és igyekezett magát bebiztosítani egy tálib hatalomátvétel esetére. De vajon Peking kellően ki tudta használni a rendelkezésre álló időt? Számos cikk született már arról, hogy Kína számára miért kiemelten fontos Afganisztán. A kelet-ázsiai ország szempontjából igencsak kecsegtető lehet az országban fellelhető nyersanyagtartalék – az aranytól kezdve a lítiumon át egészen a szénig –, amelynek értéke egyes becslések szerint akár a 3 billió dollárt is elérheti. Ezenkívül a kínai vállalatoknak Afganisztán remek felvevőpiacot jelent, továbbá az épségben maradt infrastruktúra segítségével integrálni lehetne az országot a BRI-ba. Szomszédos országként Kína szempontjából az is pozitívum, hogy megszűnik az amerikaiak és a NATO-vezette erők jelenléte az országban, illetve a tálibok segítségével nyomást lehet gyakorolni az ETIM-re és a többi iszlamista terrorszervezetre, hogy befejezzék a Kína elleni támadásaikat.

Ezzel párhuzamosan azonban sokkal kevesebb figyelem irányul azokra a kihívásokra, amelyeket Afganisztán jelent Kína számára. A kelet-ázsiai országra nézve egy kedvezőtlenebb forgatókönyv érvényesülése esetén az országra fordított minden kínai befektetés „ablakon kidobott pénznek” minősülne, a tálibokkal kötött megállapodások pedig csupán fausti alkunak bizonyulnának. Peking elsősorban azért nyitott a Tálib Mozgalom irányába, mert jelenleg őket tartják az egyetlen olyan erőnek, amely az amerikaiak távozása után kemény terrorral ugyan, de stabilizálni tudja az országot, ellensúlyozza a többi terrorszervezetet, és megfelelő környezetet teremt a kínai befektetők számára. Az Afganisztánban jelenleg uralkodó bizonytalan helyzet fokozott kockázatot jelent a kínai beruházásokra nézve. A kínai közvetlen külföldi tőkebefektetés ebben az évben alig érte a 2 millió dollárt, holott tavaly az 5 milliót is meghaladta. A két legnagyobb, prioritást élvező projekt, az Amu-darja folyóvölgyéből történő olajkitermelés és a Mesz Ajnak területén található rézlelőhely megnyitása súlyos presztízsveszteséggel és anyagi kudarccal végződött.

Mesz Ajnak
Forrás: Wikipedia Commons, szerző: DidierTais, licenc: CC BY-SA 3.0

Az Afganisztánban fellelhető nyersanyag kitermeléséhez és exportálásához elengedhetetlen infrastruktúrával az amerikai segélyek dacára is rengeteg probléma van. Ennek oka részben az, hogy a tervek kivitelezése számos esetben megtorpant az évtizedes harcok és a mindent behálózó korrupció következtében. A már megépített létesítmények és eszközök pedig annyira megrongálódtak az elmúlt hónapok eseményeinek hatására, hogy a javítási munkálatok már több befektetést igényelnének az újjáépítésnél. Azonban ha Kína magára is vállalná ezeket a hatalmas költségeket, a táliboknak még akkor is teljes mértékben ki lenne szolgáltatva, ráadásul nemcsak az Afganisztán területén tevékenykedőknek: a pakisztáni tálibok jelenleg 6000 fegyveressel segítik „afgán testvéreik” harcát. Márpedig a 2007 decemberében megalakult, a több kisebb pakisztáni tálib mozgalmat összefogó Tehrik-i-Talibán-i-Pakisztán (TTP) – ellentétben az afganisztániakkal – kifejezetten ellenségesen viszonyul a kelet-ázsiai országhoz. Az idei évben ennek már több tanújelét is adták: április 22-én egy Kvetta városában található luxushotelben elkövetett pokolgépes merénylet során megpróbálták meggyilkolni a pakisztáni kínai nagykövetet, júliusban pedig Kohisztánban robbantottak fel egy buszt, amelyen kilenc kínai mérnök utazott.

Mindebből az a következtetés vonható le, hogy Peking korántsem tekinthet egységes erőként az afganisztáni Tálibok Mozgalmára, amelynek belső ellentéteit és törésvonalait egyelőre elfedi a közös ellenséggel vívott küzdelem és a gyors győzelemből fakadó örömmámor. Kétségtelen, hogy vannak Kína-barát és a nagyobb kínai beruházásokban reménykedő csoportok, de éppúgy akadnak olyan frakciók is, akik számára a vérségi és kulturális kapcsolatok fontosabbak a gazdasági és geopolitikai érdekeknél. Különösen azok hagyhatják figyelmen kívül a tálibok által tett ígéreteket, amelyek az ETIM-mel és a TTP-vel ápolnak szoros viszonyt. A megalakuló tálib kormányzat az egység megtartása és a súlyos belháborúk elkerülése érdekében aligha merne keményen fellépni a Kínával súlyosan konfrontálódó frakciók ellen. A tálibok ilyen jellegű hozzáállása korántsem példa nélküli Afganisztán történelmében. Annak ellenére, hogy a Tálibok Mozgalma az 1992 és 1997 között dúló tádzsikisztáni polgárháború során kinyilvánította semlegességét, azt nem akadályozta meg, hogy tálib fegyveresek harcoljanak az ex-szovjet tagállamban az Egyesült Tádzsik Ellenzék oldalán.

Befejezésként fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár az amerikaiak kivonulása és kudarca jó okot adott a kárörvendésre Kína részéről, de a kínai állami médiában sietettek leszögezni, hogy Peking katonailag nem avatkozik be az afganisztáni eseményekbe. Bár nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben katonai magánvállalatok (private military company, PMC) felbukkanhatnak Afganisztánban, de a kínai Népi Felszabadító Hadsereg aligha kerül bevetésre a kínai érdekek és beruházások védelme érdekében. A kelet-ázsiai ország ugyanis tanult az Egyesült Államok és a Szovjetunió hibájából, akiknek a kínainál nagyobb és erősebb hadserege a több évnyi, évtizednyi jelenlétet és harcot követően sem tudott hosszútávú, kézzelfogható eredményt elérni Afganisztánban.

 

A nyitókép forrása: OnePixelStudio/Shutterstock

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!