Folytassa, Miniszterelnök Úr!

Folytassa, Miniszterelnök Úr!

2021.03  | Olvasási idő: 10 perc

Pártja múlt heti győzelmét követően várhatóan Mark Rutte vezeti majd Hollandia következő kormányát, és ezáltal jó eséllyel ő válhat az ország leghosszabb ideig regnáló miniszterelnökévé. Vajon mi lehet sikerei titka, és miként változhat hazája politikai tájképe a múlt heti választások után? Eheti bejegyzésünk célja, hogy feltárjon néhány, a nyugat-európai ország politikai fejleményeinek hátterében zajló folyamatot, és bemutassa, miként járult hozzá Rutte Angela Merkelére nagyban hasonlító pragmatikus politikája pártja újabb sikeréhez. Politikai stratégiája, jól felépített imázsa, illetve a lakosság stabilitás iránti vágya a számos sebből vérző járványügyi intézkedések és egyéb botrányok ellenére is széles körben elfogadhatóvá tették Ruttét és pártját, ezáltal végül a hagyományosan más politikai közösségekhez tartozók is a legnagyobb kormányzópártra voksoltak.

„Angela Merkel és Mark Rutte szerdán Hágában tart találkozót. Egyikük pragmatikus, konszenzuskereső vezető […] a másikuk – a német kancellár.” A Financial Times néhány évvel ezelőtt megjelent szellemes cikke találóan foglalja össze a liberális holland politikus nagy népszerűségnek örvendő gyakorlatias stratégiáját, mely révén az elmúlt több mint egy évtizedben a politikai stabilitás időszaka köszöntött Hollandiára. Noha ennek ellenére túlzásnak tűnhet a holland politika „merkelizációjáról” beszélni (ahogy azt egyébként a fent idézett cikk szerzője tette), az mégis világosan látszik, hogy Rutte Merkel „die Mitte”- (vagyis a közép) stratégiájához bizonyos mértékig valóban hasonlító politikai filozófiája jól kifizetődik a választások során. Mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy a múlt heti voksoláson a hivatalban lévő miniszterelnök konzervatív-liberális pártjának, a Néppárt a Szabadságért és Demokráciáértnak (Volkspartij voor Vrijheid en Democratie, VVD) nemcsak vezető pozícióját sikerült megtartania, de az előző, 2017-es választásokhoz képest még a törvényhozási mandátumait is sikerült eggyel növelnie, s így immár sorban a negyedik alkalommal lett a holland képviselőház (Tweede Kamer der Staten-Generaal) legnagyobb ereje. Ennek az eredménynek (vagyis az összesen százötven parlamenti mandátumból megszerzet harmincnégy helynek) köszönhetően minden bizonnyal Rutte vezetheti majd az ország következő kormányát is, így pedig komoly esélye nyílik arra, hogy az 1982 és 1994 között az országot irányító kereszténydemokrata Ruud Lubbers rekordját megdöntve ő legyen Hollandia leghosszabb ideig regnáló miniszterelnöke.

Merkel és Rutte egy 2020 nyarán, a koronavírus-járvány idején tartott találkozón
Forrás: @RegSprecher (Steffen Seibert)/Twitter

Rutte, a menedzser

Jól ismert toposz, illetve sztereotípia a közgondolkodásban, hogy Hollandia liberális ország, ennélfogva egyértelműnek tűnhet, hogy a liberális politikai formációk fontos szerepet játszanak az ország politikai életében. Mégis, majdnem száz év telt el Mark Rutte és az őt megelőző utolsó liberális (ám párton kívüli) miniszterelnök, Cort van der Linden kinevezése között. Habár a VVD a múltban számos kabinet munkájában részt vett, a párt jelentős vezetői – például Edzo Toxopeus, Hans Wiegel, Ed Nijpels és a később az európai színtéren kétes hírnevet szerző Frits Bolkenstein – a miniszterelnöki széket nem tudták választási sikereikből politikai tőkét kovácsolva megszerezni.

A fentebb említett van der Linden és a jelenleg regnáló miniszterelnök politikai pályafutásában a közös alapértékeken kívül azonban további hasonlóságok is mutatkoznak, hiszen mindkettőjüknek válságos időkben kellett, illetve kell vezetnie az országot: olyan időszakban, amikor komoly szociális és gazdasági problémák uralták a politikai napirendet, és ebből kifolyólag az átfogó politikai intézkedések elodázhatatlanná váltak. Míg az egyébként Rutte egyik deklarált példaképének számító van der Lindennek saját korában számos társadalmi problémán kellett úrrá lennie (ez egyébként az ún. 1917-es pacifikációval sikerült is neki), valamint az első világháború során biztosítania kellett országa semlegességét, addig Rutténak most a járvány okozta komoly társadalmi és gazdasági gondokkal kell megküzdenie.

Annak ellenére, hogy a kormány a pandémia negatív hatásainak enyhítése során számos hibát vétett, ráadásul az első hullámra kifejezetten lassan reagált, a tavalyi év során Rutte népszerűsége és a kabinet támogatottsága tovább növekedett. Az előző év végén éppen ezért még reális várakozásnak tűnt, hogy Rutte harmadik kabinetje – a második világháború utáni holland politikai dinamikákat ismerve igencsak szokatlan módon – ki fogja tölteni a teljes ciklusát. A gyermekellátási támogatások körül kitört januári botrány miatt azonban ezek a remények hamar szertefoszlottak. (A végül a kormány lemondását előidéző ügy akkor eszkalálódott, amikor nyilvánosságra került, hogy 2013 és 2019 között az adóhatóság tévesen kötelezett családokat arra, hogy fizessék vissza a szerintük jogosulatlanul, valójában azonban jogosan felvett támogatásokat.) A politikai felfordulást tetézte, hogy néhány héttel később országszerte zavargások törtek ki, miután a kormány a romló járványügyi statisztikák miatt kijárási tilalmat és további korlátozó intézkedéseket vezetett be.

Bár ezek az események Rutte és pártja népszerűségét sem hagyták érintetlenül, a választók VVD-be vetett bizalma ennek ellenére sem ingott meg. Innen nézve a holland választások egyik fő üzenete az, hogy az ország lakói stabilitásra vágynak, ezt pedig leginkább az eddig hivatalban lévő miniszterelnök vezetése mellett tudják elképzelni. Jóllehet a kormány megítélése annak kisebb-nagyobb botrányai (például a 2018-as osztalékadóterv) miatt meglehetősen vegyes, úgy tűnik, hogy Rutte centrista pragmatizmusa komoly centripetális erővel bír. Arról nem is beszélve, hogy eddigi kormányzási tapasztalata, vezetői képességei és stílusa szintén mind olyan fakort jelentenek, amelyek a stabilitásra vágyó választópolgárokat az általa fémjelzett erőtér felé vonzzák. Ruttét emellett sokan igazi koszenzuskereső politikusként jellemzik – jóllehet ezt a tulajdonságát az ún. fukar négyek vezetőjeként az európai politikai arénában csak ritkán hasznosítja –, ez pedig minden bizonnyal nagy segítségére van a gyakran „poldermodellként” leírt, vitákon és együttműködési kényszereken alapuló holland politikai kultúrában való sikeres érvényesülés során.

Közismert tény azonban – s ezt a mostani választások kapcsán is érdemes hangsúlyozni –, hogy a politikai preferenciákat nem mindig és nem kizárólag objektív tényezők és érdekek határozzák meg, hiszen az olyan szubjektív elemek, mint az érzelmek és benyomások szintén fontos szerepet játszanak a szavazatok leadásának pillanatában. Bármilyen közhelyesnek is hangozhat, a mértékletesség és a józanság régóta része a holland népről alkotott (tegyük hozzá: sztereotip, de sok szempontból valós) képnek. E tekintetben Rutte habitusa és életmódja jól rezonál a holland nép „tudatalattijára”, és többek között ez is hozzásegíthette, hogy elnyerje a választópolgárok szimpátiáját. Szinte már legendás, hogy a miniszterelnök egy átlagos, a diplomája megszerzése után vásárolt hágai lakásban él, használt autóval jár, de ha teheti, inkább a biciklijét használja, egy régi Nokia telefont használ, előszeretettel forgatja Thomas Mann munkáit, rajong a klasszikus zene iránt, és politikai kötelezettségei dacára a mai napig tanít egy középiskolában. Ezek a vonásai Ruttét azon választói csoportok körében is népszerűvé tették, amelyek konkrét politikai programjával nem feltétlenül azonosulnak. Puritánnak tűnő életmódjával ráadásul Rutte jól beleillik azoknak a holland miniszterelnököknek a sorába, akik népszerűségüket nemcsak politikai kvalitásaiknak, de visszafogottságuknak is köszönhették: Willem Dreesről, Hollandia második világháború utáni első miniszterelnökéről például úgy tartja a fáma, hogy szerény életstílusa teljesen lenyűgözte a Marshall-segély kapcsán az országba érkező amerikai tárgyalódelegációt.

A puritán Mark Rutte épp biciklijén étkezik
Forrás: @KvanOosterom/Twitter

A választások és a várható főbb politikai trendek

A mostani választások eredményeiből is jól látszik, hogy a gúnyosan gyakran csak „Teflon Markként” emlegetett Rutte nemcsak a botrányokat rázza le könnyedén magáról, hanem továbbra is sikeresen uralni tudja a politikai spektrum közepét. Nem csupán a holland politikus stratégiája rokonítható azonban számos ponton a merkeli logikával, de az általa követett megfontolások politikai mellékhatásai is több szempontból párhuzamba állíthatóak a Németországban tapasztaltakkal. Különösen igaz ez akkor, amikor azt látjuk, hogy a politikai botrányok és kritikák jellemzően inkább a koalíciós partnerek reputációját károsítják, mintsem a kormányfőét, illetve az őt delegáló pártét.

Rutte töretlen népszerűségét látva egyesek viszont inkább azzal érvelnek, hogy a politikus hosszan tartó sikerének leginkább a politikai alternatívák hiányában kell keresni az okát. Ebből a szempontból a kampány legérdekesebb kérdése bizonyosan az volt, hogy a politikai spektrum centrumát és egyben a VVD koalíciós partnereit adó Kereszténydemokrata Tömörülés (Christen-Democratisch Appèl, CDA), Keresztény Unió (Christen Unie, CU), valamint 66-os Demokraták (Democraten 66, D66) hogyan tudják magukat újrapozícionálni, illetve hogyan sikerül kikerülniük a miniszterelnök árnyékából.

E tekintetben a legnagyobb meglepetést és a legjobb eredményt a D66 produkálta, hiszen a külkereskedelmi miniszterként is fungáló Sigrid Kaag által vezetett baloldali liberális párt öt extra mandátumot szerezve a második legerősebb politikai csoporttá avanzsált a törvényhozásban. A német média egyenesen azt állítja Kraagról (akinek a választási eredmények kihirdetése utáni asztalon táncolós videójától egyébként szinte felrobbant a közösségi média), hogy reális esélye lehet hazája első női miniszterelnökévé válni.

Egészen más volt a hangulat a másik nagy koalíciós partner, a CDA eredményváróján, hiszen az urnák zárása utáni exit pollok alapján ismét nyilvánvalóvá vált, hogy a kereszténydemokrata, illetve a szociáldemokrata párt által uralt váltógazdaságnak Hollandiában vége. A párt egykori vezetőjének egyben Hollandia korábbi miniszterelnökének, Jan Peter Balkenendének a kétezres években elért választási sikerei óta a CDA egyszerűen nem tudja hozni régebbi választási eredményeit, így a politikai életben betöltött vezető pozícióját – legalábbis középtávon – elveszíteni látszik. Bár a CDA jelenlegi vezetője, az egyben a pénzügyminiszteri feladatokat is ellátó Wopke Hoekstra Rutte komoly kihívójának tűnt, mégsem tudott kellő népszerűségre szert tenni, sőt, pártja végül csupán négy mandátummal kevesebbet tudott megszerezni, mint négy évvel korábban.

Az azonnali kérdések órájára készül a holland képviselőház
Forrás: Tweede Kamer/Twitter

A közvéleménykutatások hagyományosan magas népszerűséget szoktak mérni az egyébként szintén a VVD-ben szocializálódott Geert Wilders jobboldali pártja, a Szabadságpárt (Partij van de Vijheid, PVV) esetében, ám ez a népszerűség a választások napjára általában többé-kevésbé elolvad. Mindez idén sem történt másképp. A pártnak emellett a jobboldali, euroszkeptikus és bevándorlásellenes politikai mezőben olyan más erőkkel kell osztoznia, mint például a 2019-es tartományi tanácsi (Provinciale Staaten) választásokon remeklő Fórum a Demokráciáért (Forum voor Democratie, FvD). Az FvD hirtelen jött népszerűsége ugyan vírusszkepticizmusának, illetve a párt körül az év végén kipattant antiszemita botránynak a következtében 2020 második felében jelentős mértékben visszaesett, és emiatt sokan leírták Thierry Baudet politikai formációját, de az így is nyolc mandátummal zárta a választásokat. Sőt, még a pártból a botrányok miatt kiváló új formáció, a Helyes Válasz 21 (Juiste Antwoord 21) is bejutott a törvényhozásba. A politikai spektrum jobb oldalán elhelyezkedő pártok tehát a PVV viszonylag gyenge eredménye ellenére is megerősödve kerültek ki a választásokból.

A klasszikus baloldal tekintetében viszont a múlt heti választás komoly választói bizalomvesztésről árulkodik. A korábban Hollandia egyik legerősebb politikai formációjának számító Munkapárt (Partij van de Arbeid, PvdA) támogatottsága az utóbbi időszakban meglehetősen alacsony szinten stabilizálódott, s a párt a mostani választáson is mindössze kilenc mandátumot tudott megszerezni. A korábban lehetséges miniszterelnökként emlegetett Jesse Klaver vezette Zöld Baloldal (GroenLinks), valamint a párt egykori legendás vezetőjének a lánya által irányított Szocialista Párt (Socialistische Partij, SP) szintén rossz eredményt ért el. Míg a baloldali pártok fénykorukban ötvenöt és hatvanöt közötti mandátumot is be tudtak zsebelni, addig a múlt heti választások során együttesen is csupán huszonhat helyet sikerült megszerezniük. Ennél is fontosabb azonban, hogy még hagyományosnak számító fellegváraikban, illetve a jellemzően szintén rájuk voksoló nagyvárosokban sem értek el komolyabb eredményeket.

Hollandiában a koalíciós tárgyalások jellemzően rendkívül hosszadalmasak és nehézkesek. A jelenlegi választási eredmény nyomán azonban a kormányállítás most várhatóan egyszerűbb folyamat lesz, mint 2017-ben volt, amikor a tárgyalásoknak a korábbi rekordokat is megdöntve kétszázhuszonöt nap után sikerült pontot tenni a végére. A nagy kérdést most tulajdonképpen az jelenti, hogy sikerül-e a jelenleg kormányzó formációt fenntartani. Itt kell azonban megjegyeznünk, hogy ennek a koalíciónak közel nyolcvan képviselőházi mandátuma ellenére a szenátusban (Eerste Kamer der Staten-Generaal) továbbra sem lenne többsége, és ennek a problémának a kezelése már az előző kormánynak is sok fejtörést okozott. A miniszterelnök a napokban mindenesetre azt nyilatkozta, hogy a koalíciós tárgyalásokat várhatóan a D66, valamint a CDA képviselőivel kezdi majd meg. Amennyiben azonban ezek sikertelennek bizonyulnak, a leendő kormányfőnek színesebb, ám kevésbé stabil opciók után kell néznie.

Rutte az európai politika egyik rendkívül vegyes megítélés alá eső politikusa, s ez nincsen feltétlenül másképpen saját hazájában sem. Pragmatizmusa, jól felépített válságkezelői imázsa és – ahogy Max Weber nevezné – karizmája azonban több mint egy évtizede segíti abban, hogy olyan választói csoportokat is megnyerjen magának, amelyek hagyományosan más pártokra szavaznának, ezáltal pedig tovább erősítse az általa dominált politikai centrumot. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a Hollandiában visszafordíthatatlanul zajló társadalmi változások lassanként újra fogják rendezni az ország politikai erőviszonyait. E folyamat lehetséges irányai pedig már az idei választáson is kirajzolódni látszottak, hiszen a harminchét versengő párt közül végül tizenhét a képviselőházba is bejutott, köztük számos új, a mostani politikai berendezkedés „illemszabályaitól” markánsan eltérő formációval. E változások és folyamatok feltárása azonban már egy következő blogbejegyzés feladata kell, hogy legyen.

 

A nyitókép forrása: Wikimedia Commons, szerzője: Zairon, licence: CC BY-SA 4.0

Kapcsolódó tartalom

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!