Háborúk, választások és Irán

Háborúk, választások és Irán

2020.01  | Olvasási idő: 8 perc

Amerika egy újabb kiszámíthatatlan elnökválasztás elé néz. De vajon hogyan keverné meg a lapokat, ha háborút indítana Irán ellen? Mai írásunk ezt a témát járja körül.

Már pár hete tart a frissen kiéleződött konfliktus az Egyesült Államok és Irán között: előbb az USA iktatta ki egy dróntámadással Qászem Szolejmáni iráni kémfőnököt, majd az irániak mértek rakétacsapást az Irakban lévő amerikai bázisokra (vagyis leginkább azok környékére), illetve – elmondásuk szerint véletlenül – egy ukrán utasszállító repülőgépet is lelőttek. Bár napjaink hírciklusa és a közösségi médiával való kölcsönhatása (illetve az a figyelemreméltóan következetes gyakorlat, hogy Donald Trump nyilvánosan tervezgeti a fegyveres beavatkozásokat) azt a látszatot keltheti, hogy a helyzet eszkalálódásának nincsen határa – és valóban korai is lenne erről még bármilyen magabiztos jóslatba bocsátkozni – a legfrissebb fejlemények, köztük az elnök helyzetértékelő beszéde arra utalnak, hogy mindkét oldal szeretné elkerülni a nyílt háborút. De tegyük fel, hogy a feszültség mégis annyira kiéleződik, hogy az USA és Irán a háború szélére sodródik. Vajon milyen hatással lenne ez a kiszámíthatatlanságában valószínűleg csak az előzővel vetekedő 2020-as elnökválasztásra?

Trumpnak a kampányra rákanyarodva lenne miről elterelnie a figyelmet. Népszerűségi indexe rendre példátlanul alacsony értékeket mutat, és úgy tűnik, a választók többsége támogatja az elmozdítására irányuló, az utóbbi időben a híreket is uraló impeachmenteljárást – egészen Szolejmáni meggyilkolásáig legalábbis mindez így volt. Emellett ne feledjük, 2016-ban Trump hárommillióval kevesebb szavazatot kapott Clintonnál, és nagyon kicsin múlott, hogy meg tudta szerezni az elektori szavazatok többségét. Ugyanakkor egyáltalán nincs égető szüksége arra, hogy elterelő manőverbe kezdjen: az amerikai gazdaság erős és stabil, a visszaeséstől való korábbi félelmeket mára optimistább előrejelzések váltották, a republikánus szavazók körében pedig az elnök töretlen népszerűségnek örvend.

Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak, az elmúlt hetek eseményei nem sokat változtattak a verseny állásán. Lehet, hogy az olyan szalagcímek, mint „Az amerikaiak többsége ellenzi Trump Iránnal kapcsolatos lépéseit, és kevésbé érzi magát biztonságban a dróntámadás óta” azt sugallják, hogy a konfliktus fokozása ront az elnök újraválasztási esélyein, de ha valaki részletesebben is megnézi az adatokat, akkor azokban továbbra is a korábbi, mélyen beágyazott politikai megosztottságot fedezheti fel – erről mondta korábban Trump, hogy akkor sem vesztene szavazókat, ha valakit lelőne Manhattan közepén, a nyílt utcán. Az említett kutatás szerint a republikánusok 87%-a egyetért azzal, ahogy Trumpék az iráni helyzetet kezelik, kis többségük (54%) pedig az események nyomán még nagyobb biztonságban is érzi magát. Külön – és az ingaállamok miatt mindkét párt számára kiemelten fontos – kategóriát képeznek a független szavazók: nekik 57%-uk nyilatkozott úgy, hogy a kérdéses fejlemények inkább ellenükre vannak.

A háború jóval népszerűbb megoldás volt a 2003-as iraki invázió előtt, mint manapság, de a márciusi beavatkozást megelőzően még akkoriban sem volt elsöprő, csupán 52-59%-os a támogatottsága. Ezzel szemben egy 2019 szeptemberében lefolytatott kutatás szerint negyedévvel ezelőtt az amerikaiak háromnegyede (köztük a republikánusok többsége) ódzkodott az Iránnal való háborúskodástól, épp ahogy egy 2020. januári felmérés válaszadóinak többsége is: nekik 73%-uk mondta azt, hogy „némileg” vagy „nagyon” aggasztja a nyílt háború lehetősége.

Ráadásul 2003 egyik első tanulsága az volt, hogy a társadalmi támogatás részben a nemzetközi konszenzustól függ. Még a háborúpárti hevület csúcsán is tizenegy ponttal, 47%-ra csökkent a háborúról szóló döntés támogatottsága, ha a válaszadóknak azt az eshetőséget is meg kellett fontolniuk, hogy azt a kormányzat nem bocsátja az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé szavazásra. A cikk elkészültekor Trumpnak még semmilyen jelentős külföldi támogatást nem sikerült összehoznia Iránnal való csörtéjéhez: a kanadai kormányfő részben még az Ukrán utasszállító tragédiájáért is az USA-t tette felelőssé, míg a franciák, a németek és az angolok – bár életbe léptették az iráni atomalku „vitarendezési mechanizmusát” – kikötötték, hogy nem csatlakoznak az USA „maximális nyomásgyakorlás”-kampányához.

A háborúval kapcsolatos politikai kalkulációk általában a magyarul nagyjából az „egy a tábor, egy a zászló” kifejezéssel lefordítható „rally ‘round the flag”-hatással számolnak. Ez ma a kubai rakétaválságtól a két Bush elnök közel-keleti beavatkozásaiig számos eset narratívájának képezi részét, és azt a jelenséget írja le, hogy egy-egy válság vagy hadüzenet nyomán az elnökök általában jelentős népszerűségnövekedést tapasztalnak, mivel ezek galvanizáló hatással vannak a társadalomra. A két Bush többek között ennek köszönhette a saját ciklusa alatt elkönyvelt legjelentősebb népszerűség-növekedését. Ahogy az öbölháború és az iraki háború is mutatja, egy ilyen döntés képes – és alkalmas – arra, hogy a fent tárgyalt éles politikai megosztottságot megtörje: akadt olyan időszak, amikor az idősebb Bush a demokraták körében 72%-on állt, és fia (illetőleg annak háborúja) is élvezte az ellenzéki párt szimpatizánsainak támogatását. 

1280px-George_W_Bush_approval_M.jpg

George W. Bush népszerűségi indexe az amerikaiak körében – jól látható a javulás a szeptember 11-i terrortámadások és Irak megszállása után
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: atropos235, licenc: CC BY-SA 3.0

Persze ma már tudjuk, ez csak átmeneti állapot volt. Az idősebb Bush az 1992-es választást elvesztette, és bár fia 2004-ben nyerni tudott, idővel ő maga, illetve közel-keleti kalandja is roppant népszerűtlenné vált – erre az időszakra pedig a szavazók között a már megszokott, pártszimpátiát tükröző választóvonalak is visszarendeződtek, illetve a népszerűségi mutatók korábbi felpattanásából is kizárólag a republikánusok körében maradt meg valami. Persze mindennek már a kezdet kezdetén voltak előjelei: egy felmérés szerint a háborút támogató megkérdezettek fele, nem „követelte” a beavatkozást, míg egy másik közvélemény-kutató azt találta, hogy tízből csupán egy ember jelölte meg a háború megfelelő kezelését az elnök iránti támogatása okai között. Úgy tűnik, a részletek Trump esetében is hasonló ördögöket rejtenek: még amikor az amerikaiak 70%-a százaléka támogatja is az amerikai katonák bevetését, „hogy megakadályozzák, hogy Irán atomfegyverhez jusson”, amint egy hasonló kötelezettségvállalás konkrét részleteiről kérdezik őket, ez a támogatás akár 40%-ra is leapad.

2448617750_f8d360b240_M.png

A fenti ábrán jól megfigyelhető, hogy a háborúk és más válságok korábban hogyan hatottak az elnökök elutasítottságára
Forrás: Flickr, szerző: pseudoplacebo, licenc: CC BY-SA 2.0

A kérdés tehát az, hogy adott esetben az ilyen konkrétumok felül tudják-e írni a Fehér Ház által kínált narratívát. Az jól látható, a „rally ’round the flag”-jelenség a háborúk és a szeptember 11-i terrortámadásokhoz hasonló válságok meglehetősen konzisztens mellékhatását jelenti, de működése és utóélete minden esetben számos tényező függvénye, ezeket pedig nehéz megjósolni és mérni. Mindenesetre ha a kormányzat képes egy 9/11-hez mérhető támadásra adott racionális, akár szükségszerű lépésként, vagy legalább egy jelentős fenyegetés által indokolttá tett megelőzésként pozicionálni a háborút, az garantáltan könnyebben eladható és nagyobb politikai profittal kecsegtető lehetőséggé teszi azt. Éppen ezért a Trump-kormányzat is arra hivatkozott, hogy Szolejmáni „közvetlen veszélyt” jelentett az Egyesült Államokra – ezt az állítást azonban annyira nem sikerült meggyőzően bizonyítania, hogy sokaknak az iraki háború és Irak állítólagos tömegpusztító fegyvereinek az esete jutott az eszébe róla. 2004-ben a háborúval kapcsolatos diskurzus még olyan szakaszban járt, hogy George W. Bush-nak a következő választásokat is sikerült megnyernie, és a konfliktus csak később vált a ma ismert politikai és katonai problémahalmazzá.

Óriási és látszólag feltétel nélküli republikánus támogatással a háta mögött Trump okkal gondolhatja úgy, hogy a katonai kalandorkodást nemcsak megúszhatja, de még jelentős (bár potenciálisan rövid távúnak bizonyuló) politikai haszonhoz is juthat általa. A jó időzítés láthatóan kulcsfontosságú az ilyen esetekben – de egyben ez az egyik legnehezebb feladat is.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!