Hét éve tartó káosz Líbiában

Hét éve tartó káosz Líbiában

Miért érdeke Olaszországnak a líbiai belpolitikai helyzet stabilizálása?

2018.10  | Olvasási idő: 12 perc

A Líbiában Muammar Kaddáfi elnök 2011-es eltávolítását követően kialakult instabil belpolitikai helyzet rendezése máig nem történt meg. Az országban a hatalom két fő erő között oszlik meg, de mellettük lényeges szerepe van az ország különböző területein aktív milíciáknak, illetve törzseknek is. Bár a Tripoliban augusztus folyamán kiújuló harcokat (törékeny) fegyverszünet követte, az ország belpolitikai viszonyai továbbra is kaotikusak. Az észak-afrikai ország ma az Olaszországba és Európába illegálisan bejutni szándékozók legfőbb áteresztőpontjának számít. Cikkünk azt vizsgálja, hogy milyen kérdések miatt jelent prioritást az olasz külpolitika számára az ország helyzetének mihamarabbi rendezése.

Forrás: Shutterstock

Az olasz–líbiai kapcsolatok története meglehetősen hosszú múltra tekint vissza, gyökerei egészen a gyarmati időkig nyúlnak. Líbia 1911–1943 között ugyanis olasz gyarmati terület volt, és ez az alapja a két ország között ma is meglévő szoros politikai, illetve gazdasági-kereskedelmi köteléknek. A gyarmati területet 1927-ig Olasz Észak-Afrikának hívták, majd ezt követően két, egymástól független területet hozott létre a római vezetés: Olasz Tripolitániát és Olasz Kireneikát.

Italian_Libya.jpg

Olaszország egykori gyarmatai (zölddel Olaszország Líbiai területei, sötétszürkével Olaszország, középszürkével pedig az egyéb olasz gyarmatok vannak jelölve)
Forrás: Wikimedia Commons, készítője: VoodooIsland

A terület mai elnevezését (Líbia) 1934-ben, Fezzan meghódítása után kapta. 1943-tól, a fasizmus összeomlásától az ország függetlenségének 1951-es kikiáltásáig Tripolitánia és Kireneika angol, Fezzan pedig francia közigazgatás alá került. A második világháborút követően, 1950. december 15-én hozott 388. sz. ENSZ közgyűlési határozat alapján 1956-ban Olaszország és a Líbiai Egyesült Királyság szerződést kötött egymással. Ennek értelmében Olaszország a gyarmatosítás alatt épített infrastruktúra tulajdonjogát a líbiai államra ruházta, továbbá vállalta a gyarmatosítás által okozott károk megtérítését. A szerződés értelmében a Líbiában maradt olasz állampolgárok – jogaik és tulajdonuk tiszteletben tartása mellett – líbiai fennhatóság alá kerültek. A gyarmati múlt és annak hagyatékai (a kártérítés, a Líbiában maradt állampolgárok ügye, a kétoldalú gazdasági kapcsolatok) az elkövetkezendő években egyértelműen hatottak a két ország közötti viszonyra. Erre egyébként a kétezres évek második feléig más pozitív (számos bilaterális egyezmény megkötése 1998–2000 között) és negatív (a líbiaiak nyílt, terroristákat támogató politikája, a Lockerbie-ügy negatív következményei és Líbia ezt követő nemzetközi elszigeteltsége)* események és történéseknek is lényeges hatást gyakoroltak.

Líbia földrajzi elhelyezkedése
Forrás: Wikimedia Commons, készítője: Burmesedays, licenc: CC BY-SA 3.0

A szoros líbiai–olasz kétoldalú kapcsolatok fenntartását olasz részről kétségkívül olyan fő tényezők alakították a történelem során – illetve alakítják ma is –, mint az ország energiaszükségletéből fakadó líbiai kőolaj- és földgázexport, a két ország közötti erős gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok (különös tekintettel a Líbiában működő olasz vállalatok szerepére), illetve az észak-afrikai ország geopolitikai helyzetéből adódó, a migráció kezelésében betöltött kulcsfontosságú pozíciója. A gazdasági kapcsolatokat tekintve kiemelhető az ENI olaj- és gázipari vállalat líbiai jelenléte. A társaság 1959-től van jelen az országban, és egyike a legjelentősebb líbiai olasz beruházásoknak.

A bilaterális kapcsolatok további erősítésében lényeges mérföldkőnek számított a 2009. augusztus 30-án Bengáziban kötött barátsági, partnerségi és együttműködési megállapodás (ez a köznyelvben a bengázi szerződés néven vált ismertté), amelynek kiemelt célja volt, hogy a két ország a gyarmati időkből fakadó ellentéteket (különös tekintettel a kártérítés kérdésére) le tudja zárni. A szerződés értelmében Olaszország vállalta, hogy húsz év alatt összesen ötmilliárd dollár kártérítést fizet Líbiának, főként infrastrukturális beruházások formájában. A szerződés alapján a két állam között privilegizált partnerségi kapcsolat jött létre, és a felek olyan kiemelt területeken döntöttek a szorosabb együttműködés jövőbeli irányairól, mint a kultúra és tudomány, a gazdaság és ipar, az energiapolitika, a védelempolitika, a nonproliferáció és a leszerelés, továbbá a migráció. A szerződés jelentőségét az is szemlélteti, hogy a megállapodás eredményeképpen Líbiában a „reváns napja” (Giornata della vendetta) helyett, amelyet október 7-én, vagyis a líbiai olaszok 1970-es kiűzésének évfordulóján ünnepeltek, bevezették a „barátság napját” (Giornata dell’amicizia italo-libica). Ez utóbbit augusztus 30-án, vagyis a szerződés aláírásának napján ünneplik.

A Líbiával való partnerségi viszony fenntartása Olaszország számára stratégiai szempontból ma is kiemelt fontosságúnak tekinthető. Az elmúlt években tapasztalható migrációs tendenciák rávilágítottak, hogy – figyelembe véve Líbia geopolitikai jelentőségét – az észak-afrikai országgal való hatékony együttműködés nélkül a migráció kezelése gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Ennek legfőbb oka abban keresendő, hogy Líbia az Olaszországba és Európába illegálisan bejutni szándékozók legfőbb gyülekezőhelyének számít. A migráció okozta kihívás kezelésében Olaszország egyik legfontosabb partnerét egyértelműen mindig is Líbia jelentette – az együttműködés módjában és hatékonyságában azonban jelentős választóvonalnak számít a 2011-es év, illetve Muammar Kaddáfi líbiai elnök elmozdítása. Míg korábban a líbiai–olasz együttműködés nagyrészt garantálta a migráció feltartóztatását, a vezető eltávolítása után kialakult instabil politikai és biztonsági helyzet következtében ez a garancia gyakorlatilag megszűnt. Az országban a hatalom ma két fő erő** – a nemzetközi közösség által elismert, Fáiz asz-Szarrádzs által vezetett tripoli székhelyű egységkormány, valamint az ország keleti részét vezető Khalífa Haftar tábornok – között oszlik meg. E két fő hatalmi központ mellett lényeges szerepe van az ország különböző területein aktív milíciáknak, illetve törzseknek, ezek között mindenekelőtt a tuareg és tebu törzseknek.*** A Kaddáfi-rezsim bukása után Líbia politikai vezetése fokozatosan a különböző rivalizáló helyi erők kezébe került, ezzel párhuzamosan pedig a központi hatalom ereje minimálisra redukálódott. Az erőszakos konfliktusok és a legitimitást követelő csoportok növekvő száma viszont a mai napig gátját jelenti egy többé-kevésbé mindenki által elfogadott politikai rend létrehozásának. Líbia a szubszaharai migránsok „gyűjtőbázisává” vált, a lényegében működő államszervezet nélkül maradt ország pedig kiváló terepet nyújt az embercsempészet virágzásához (is).

Silvio Berlusconi Líbia egykori elnökével, Muammar Kaddáfival
Forrás: Flickr, készítője: LIBero libeEros, licenc: CC BY-ND 2.0

A fentieket figyelembe véve nem meglepő tehát, hogy Olaszország külpolitikai prioritásai között a líbiai kérdés ma egyértelműen az elsők között szerepel. Ennek jelentőségét a két ország politikai vezetése közötti rendszeres találkozók is szemléltetik. Az ország megosztottságából eredő helyzet következtében Olaszország arra törekszik, hogy gyakorlatilag párhuzamosan igyekezzen jó kapcsolatot ápolni az ország keleti felét irányító, Khalífa Haftar tábornok vezette erőkkel, illetve a nemzetközi közösség által elismert, Tripoli székhelyű egységkormány vezetőjével, Fáiz asz-Szarrádzs elnökkel. A migráció okozta kihívással összefüggésben érdemes kiemelni a két ország belügyminiszterei között júniusban megrendezett találkozót. Ennek során Matteo Salvini kiemelt figyelmet szánt az Európán kívüli hotspotok kérdéskörének is (a hotspotokról szóló tervek hátterével korábbi írásunkban foglalkoztunk). A cél olyan központok létrehozása lenne, amelyekben le lehetne folytatni a migránsok státuszát tisztázó menekültügyi eljárásokat, és el lehetne dönteni, jogosultak-e nemzetközi védelemre, vagy gazdasági motiváció áll vándorlásuk hátterében. Ezekben a központokban tehát tulajdonképpen a migránsok szétválogatása történne meg azzal a céllal, hogy akik a genfi egyezmény értelmében nem jogosultak nemzetközi védelemre, már eleve ne is induljanak útnak. A kérdéssel kapcsolatban a felek nem fogalmaztak meg konkrét javaslatot: a líbiai belügyminiszter a központok Líbiában történő létrehozását egyértelműen visszautasította, Matteo Salvini pedig nem vázolt fel kézzelfogható tervet arról, hogy Olaszország hogyan (és pontosan hol) képzelné el a Líbiától délre tervezett központok létrehozását. A javaslat így továbbra is egyike marad azoknak a migrációt érintő terveknek, amelyek konkrét megvalósítását illetően egyelőre nem körvonalazódik egységes álláspont.

Az Enzo Moavero Milanesi külügyminiszter és a Líbia keleti felét vezető Haftar tábornok között szeptember folyamán Bengáziba szervezett találkozó alkalmával a felek a kölcsönös bizalom jegyében megerősítették a további együttműködés és a közös kötelezettségvállalás szándákát a jövőbeli, stabil és egységes Líbia érdekében. Haftar tábornok kifejezte, országa nagyra értékeli Olaszország külpolitikai kötelezettségvállalását és aktivitását a líbiai helyzet rendezése érdekében, illetve biztosította a külügyminisztert arról, hogy a jövőben is számíthat az együttműködésre, valamint a közös párbeszédre az ország líbiai nép érdekeit szolgáló stabilitásának és biztonságának megteremtése érdekében. Az olasz külügyminiszter pedig hangsúlyozta, a líbiai nép szuverenitásának megteremtése kiemelt cél kell, hogy legyen annak érdekében, hogy az ország lakói a jövőben szabadon dönthessenek a saját sorsukról. A két politikus továbbá hangsúlyos közös politikai célként fogalmazta meg annak elérését, hogy Líbiában átlátható, biztonságos keretek között megtartott választásokra kerüljön sor. A migráció kérdéskörével összefüggésben a felek hangsúlyozták a Líbiának nyújtandó pénzügyi támogatás, illetve a líbiai parti őrség megerősítését szolgáló olasz segítség jelentőségét, továbbá olyan kérdéseket is megvitattak, mint a terrorizmus és az illegális csempészet különböző formái elleni fellépés, különös tekintettel az embercsempészet elleni fellépésre.

Az ország újraegyesítésének folyamatában új szakaszt jelenthet majd az a novemberben a líbiai helyzettel kapcsolatban rendezendő konferencia, amelynek Olaszország ad majd otthont. A találkozó kiemelt célja az, hogy a felek áttekintsék az ország stabilizálását célzó további lépéseket, illetve az erre irányuló együttműködés lehetséges alternatíváit, mivel a stabilitás megteremtése lényeges előfeltételét jelenti a választások megtartásának. Ez utóbbi kérdés egyébként lényeges súrlódási pontot jelent az olasz és francia vezetés között a líbiai kérdés kapcsán: míg ugyanis Franciaország a mielőbbi, december 10-re tervezett választások megtartását támogatja, addig Olaszország több alkalommal hangsúlyozta, hogy ez utóbbi kizárólag abban az esetben tekinthető megalapozottnak, ha azt a feltételek is lehetővé teszik. Amennyiben viszont ezek a feltételek – különös tekintettel a biztonságra – nem adottak, a választások dátumát az olasz fél szerint érdemes újragondolni és elhalasztani.

Szeptember 5-én a Tripoliban augusztus folyamán kiújuló harcokat követő békeszünetet értékelve Olaszország – Franciaországgal, az Egyesült Államokkal, illetve az Egyesült Királysággal közös nyilatkozatban – arra szólította fel a konfliktusban érintett feleket, hogy tartózkodjanak minden olyan cselekedettől, amely az éppen aktuális békeszüneti megállapodást alááshatja, a civil lakosság biztonságát veszélyeztetheti, valamint hátráltathatja Líbia azon erőfeszítéseit, amelyek a belpolitikai helyzet rendezését, illetve a jövőbeli kompromisszum elérését célozzák.

Figyelembe véve az évek óta tartó belpolitikai instabilitást, kérdés, hogy a novemberben megrendezésre kerülő Líbia-konferencia az előzetes célkitűzéseknek megfelelően jelenthet-e új fejezetet a tárgyalásokban, illetve abban a politikai párbeszédben, melynek végső célja a stabil líbiai állam megteremtése. Az eddigi évek tapasztalatai tükrében ez utóbbi cél meglehetősen ambiciózusnak tűnik. A konferencia sikerességét az is befolyásolhatja, hogy végül kik ülnek majd tárgyalóasztalhoz, illetve hogy a két fő hatalmi központon (vagyis a Fáiz asz-Szarrádzs által vezetett Tripoli székhelyű egységkormányon, illetve a keleti országrészt irányító Haftar tábornok által irányított erőkön) túl a tárgyalási folyamatban milyen szerep jut a milíciáknak. Figyelembe véve ez utóbbi csoportoknak akár a migráció megfékezésében, akár az embercsempészet elleni fellépésben, akár a kőolajmezők és kőolajbevételek feletti ellenőrzésben játszott szerepét, számos szakértő egyetért abban, hogy a líbiai helyzet rendezése a milíciák aktív bevonásának hiányában nem működhet.

A fentiek tükrében – számos egyéb tényezőn túl – lényeges kérdés, hogy a rendezést célzó politikai folyamatban a nemzetközi közösség milyen szerepet szán az említett csoportoknak, és azok mennyire hajlandóak együttműködni, illetve mennyire érdekeltek az együttműködésben. Olaszország és Európa számára hosszú távon kiemelt fontosságú a működőképes, stabil líbiai állam megteremtése, és ebben a folyamatban Olaszország megkülönböztetett szerepet kíván betölteni a jövőben is. Amennyiben viszont nem sikerülne erős líbiai központi államhatalmat teremteni, az nemcsak a líbiai civil lakosság érdekeivel lenne ellentétes, de gátját jelentené az embercsempészet és migráció megfékezésének is.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!