Húsz évvel a nagypénteki egyezmény után

Húsz évvel a nagypénteki egyezmény után

Újra veszélyben van az északírországi béke?

2018.04  | Olvasási idő: 15 perc

Bár úgy tűnt, az elmúlt tíz évben a politikai élet konszolidálódott Észak-Írországban, a 2016. január 23-án tartott brexitről szóló népszavazás, illetve a tavaly március 2-án tartott helyi választások nyomán újra olyan bizonytalan helyzet állt elő, amelynek következményeit nehéz előre megjósolni.

Néhány nappal ezelőtt, egészen pontosan április 10-én az Egyesült Államok egykori elnöke, Bill Clinton és George Mitchell szenátor részvételével megtartották a nagypénteki egyezmény huszadik évfordulóját. Az egyezmény – melyet hivatalosan belfasti megállapodásnak neveznek – az északír, a brit, valamint az ír köztársasági kormányok között jött létre, és aláírásával sikerült véget vetni az azt megelőző, leginkább a „bajok” (The Troubles) néven ismert erőszakos harminc évnek.

A belfasti Queen’s Universityn tartott beszédében a látogatása során a Freedom of the City kitüntetést is elnyerő Clinton elnök újra megismételte: „A nagypénteki egyezmény egy olyan mestermű, amelyet akkor lehet alkalmazni, ha az embereket érdekli valamennyire a demokrácia megőrzése.” Az egykori amerikai elnök emellett felidézte, hogy az 1998-as egyezményt tekinti egész külpolitikája legfontosabb eredményének, és nem titkolta: nagyon örül, hogy ő is hozzájárulhatott ahhoz a folyamathoz, amely békét hozott családja szülőföldjére. Ám az utóbbi idők politikai felfordulását, mindenekelőtt a brexitet figyelve az érzékelhető, hogy az Európa nyugati szélén fekvő sziget békéje újra veszélybe sodródhat.

Az egykori amerikai elnök, Bill Clinton
Forrás: Shutterstock

Bár már húsz év is eltelt azóta, hogy végeszakadt, a „bajok” időszakának nyomasztó öröksége máig kitapintható az északír társadalomban, és hazugság lenne azt állítani, az országban a helyzet normalizálódott. A katolikusok és a protestánsok közötti választóvonalak még most is igen mélyen húzódnak a máig a szegregáció jeleit mutató társadalomban. Az országot sújtó hosszú és erőszakos időszak számos családon hagyta rajta a nyomát. A nemzeti statisztikai hivatal által az Ulster Észak-Írországot alkotó hat megyéjéről készített vizsgálatok világosan mutatják ennek az örökségnek a szimptómait: a Nagy-Britannia más részeiben jellemzőnél magasabb öngyilkossági rátáról és az alkoholizmusról szóló statisztikákat. Ráadásul a korábbi lojalisták egy részéből mára drogdílerek vagy éppen drogosok lettek, utcai bandáik pedig ellenőrzésük alatt tartják Belfast külterületeit, ahol nem ritkák a hidegvérű kivégzések és a bosszúból elkövetett gyilkosságok sem.

Ám ahogy Clinton újra leszögezte: „Egyetlen ilyen probléma sem lehet kifogás arra, hogy az általunk elért békét ne őrizzük meg, ne erősítsük tovább, és ne építsünk rá a továbbiakban.” Valójában mind Belfast és Dublin, mind pedig London és Brüsszel számára óriási kudarc lenne, ha megengedné, hogy a térség újra visszatérjen az instabilitás és az erőszak korába.

A „bajok”

Jóllehet a protestánsok és katolikusok közötti erőszak története már több évszázados múltra tekint vissza, a „bajok” időszaka csupán az 1960-as évek végén kezdődött el. Az ezt követő évtizedekben pedig elsősorban Észak-Írország, de az Ír Köztársaság és Nagy-Britannia területe is terrortámadások és fegyveres megtorlások színterévé vált, és ezeknek több mint 3600, elsősorban polgári személy esett áldozatául.

Az egyik oldalon a britekkel való egységet támogató ún. unionista félkatonai csoportok, például az Ulsteri Önkéntes Erő (Ulster Volunteer Force, UVF) vagy az Ulsteri Alkotmányvédelmi Bizottság (Ulster Constitution Defence Committee, UCDC) azért harcoltak, hogy kifejezzék a Nagy-Britanniához való tartozásukat és a monarchia iránt érzett lojalitásukat – innen ered az őket jelölő lojalista elnevezés is. A másik térfélen viszont az 1919-ben létrehozott Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army, IRA) azért küzdött, hogy a hat északír megyét újból egyesítse az Ír Köztársasággal. A fegyveres erőszakon túl az unionista erők diszkriminatív intézkedéseket foganatosítottak a katolikusokkal szemben: eltiltották őket bizonyos munkák végzésétől, a rendőri erőkhöz való csatlakozástól, a házkiutalásoktól, illetve – miután kizárólag a háztulajdonosok szavazhattak – a szavazásokon való részvételtől is. A fentieknek köszönhetően az ország végül lényegében a polgárháború szélére sodródott.

Az 1990-es évek elején az Ír Szociáldemokrata és Munkáspárt (Social Democrat and Labour Party, SDLP) vezetője, John Hume részéről megindultak a tapogatózások a párbeszéd irányába. Ő ugyanis igyekezett kapcsolatba kerülni Gerry Adamsszel, az IRA politikai szárnyát jelentő köztársasági Sinn Féin (Mi magunk) vezetőjével. Mivel azonban a félkatonai szervezet visszautasította a leszerelést, a pártot is eltiltották a további egyeztetésektől. Végül úgy tűnt, a kettejük között feszülő ellentét feloldása lehetetlen, így Hume és más jelentős politikai személyek közösen úgy döntöttek, az Egyesült Államokat kérik fel közvetítőnek. Ezt követően vált Clinton elnök a békefolyamat részévé.

Gerry Adams és Martin McGuiness vezetése alatt a Sinn Féin belekezdett a végül a nagypénteki egyezményhez elvezető reformpolitikájába
Source: Flickr, author: Sinn Féin, licence: CC BY 2.0

1994. augusztus 31-én az IRA aláírta a tűzszünetet, néhány héttel később pedig ugyanígy tettek az uniópárti fegyveres csoportok is. Ezt a fejleményt mindenki egyértelműen a béketárgyalások sikerének tekintette. A tűzszünet tulajdonképpen lehetővé tette volna a Sinn Féin számára, hogy részt tudjon venni a tárgyalásokon. Clinton azzal kapcsolatos döntése pedig, hogy Adamsot meghívta a Fehér Házba azt mutatta, az amerikaiak készek arra, hogy a pártot tárgyalópartnerükként fogadják el. 1995-ben George Mitchell szenátort nevezték ki az elnök Észak-Írországért felelős különmegbízottjának, majd egy, a dublini és londoni kormány között született közös határozat a félkatonai csoportok lefegyverzéséért felelős nemzetközi bizottság vezetőjévé is előléptette.

Az enyhülés ellenére az unionisták vonakodtak attól, hogy bármilyen párbeszédet kezdjenek a Sinn Féinnel mindaddig, amíg az IRA nem ad biztosítékot a tűzszünet általános hatályáról. Ez a hozzáállás viszont felingerelte az IRA-t, és a szervezet végül úgy döntött, megszegi az egyezményt. Így 1996-ban újrakezdőtek a támadások.

A békefolyamat ezt követően csak a Tony Blair Munkáspártja által 1997-ben megnyert választásokkal nyert új lendületet. Blair elköteleződött amellett, hogy újra béketárgyalásokba kezdjen függetlenül attól, hogy korábban ki vett rész rajtuk. Ez pedig az IRA-t és a Sinn Féint is arra késztette, hogy lazítson addigi merev hozzáállásán. A köztársaságiak rájöttek, ha a Sinn Féin nem vesz részt a tárgyalásokon, akkor az esetleges megegyezés feltételei nagy valószínűséggel kedvezőtlenek lesznek az ügyükre nézve. Ilyen előzmények után az IRA úgy határozott, hogy újabb fegyvernyugvást hirdet. Ezt követően szeptember 15-én a Demokratikus Unionista Párt (Democratic Unionist Party, DUP) és az Egyesült Királyság Unionista Pártja (United Kingdom Unionist Party, UKUP) kivételével Észak-Írország összes politikai pártja tárgyalóasztalhoz ült.

A lojalisták szimbóluma Belfast egyik lojalista negyedében
Forrás: Shutterstock

A feleknek azonban nem volt könnyű egyezségre jutniuk. Március 25-én George Mitchell úgy határozott, a békefolyamatot fel kell gyorsítani, és szorgalmazta, a résztvevő pártok legkésőbb 1998. április 9-e keddig jussanak megállapodásra. Ettől kezdve a tárgyalások folyamatossá váltak, és végül a londoni és dublini kormány, illetve a résztvevő, Sinn Féinnel együtt nyolc északír párt képviselőinek elképesztő sebességgel sikerült megegyezésre jutnia. Az egyezményt egyedül a DUP utasította el, így 1998. április 10-én reggel öt órára a belfasti megállapodás szövege elfogadásra készen állt.

A megállapodás egészen konkrétan egy öt évre választott, 108 fős nemzetgyűlés összehívását javasolta, illetve egy hatalommegosztáson alapuló végrehajtói szerv felállítását annak érdekében, hogy a kormányzat ne kerüljön egyik párt befolyása alá se. A megállapodás értelmében olyan intézmények is létrejöttek, amelyek Észak-Írországot Dublinhoz, illetve a Westminsterhez kapcsolták, és szövege javaslatokat irányzott elő a félkatonai csoportok lefegyverzésével, illetve börtönben tartott tagjaik szabadon bocsátásával kapcsolatban. Egyúttal a belterjes Ulsteri Királyi Rendőrséget (Royal Ulster Constabulary, RUC) Észak-Írország Rendőri Szolgálatává (Police Service of Northern Ireland, PSNI) alakították át. Túl ezen az Ír Köztársaság beleegyezett, hogy eláll az Észak-Írországot alkotó hat megye fölötti alkotmányos igényétől.

A DUP által tanúsított ellenállás dacára Észak-Írországban a szavazáson résztvevők 71,12%-a eIfogadta a megállapodás feltételeit az erről tartott népszavazáson. Ugyanez történt az Ír Köztársaságban is, ahol 94,39% volt az igenek aránya. Júniusban megtartották az első, a nemzetgyűlés megújítását szolgáló választásokat. Ezeken az unionista pártok a 108-ból 58 helyet nyertek el. Az Ulsteri Unionista Párt (Ulster Unionist Party, UUP) vezetője, David Trimble lett az ország miniszterelnöke, a miniszterelnökhelyettes pedig – a hatalommegosztási struktúra jegyében – a SDLP-s Seamus Mallon.

Noha a nagypénteki egyezményt követően Észak-Írországra egy többé-kevésbé békés időszak köszöntött, a katolikusok és a protestánsok közötti feszültség újra tapinthatóvá vált, és Londonnak többször is fel kellett függesztenie a belfasti nemzetgyűlést. Miközben a nagypénteki egyezmény lényegében sikerrel fékezte meg az erőszakot, a belső, szektariánus viaskodásokat nem volt képes felszámolni. 2003-ra a szavazói mintázatok jól kivehetően átalakultak: a választópolgárok elfordultak az olyan mérsékelt pártoktól, mint az UUP vagy az SDLP, és a DUP, valamit a Sinn Féin radikálisabb retorikáját tették magukévá. Csak a 2006-os St Andrews-i megállapodást követően állt helyre a hatalommegosztásra alapuló szisztéma, és vele a normalitás.

A Belfast keleti külvárosában található Stormonon álló parlament épülete
Forrás: Shutterstock

A béke a brexit idején

Noha az elmúlt tíz évben úgy tűnt, az északír politikai élet konszolidálódott, a 2016-os brexitről szóló szavazás, illetve a 2017 márciusában tartott választások nyomán újra olyan bizonytalan helyzet állt elő, amelynek következményeit nehéz előre megjósolni.

Az a – Tony Blair ünnepségek alatti szóhasználatával élve – „alapvető hiba”, amelyet a brexit jelentett újra felszínre hozta az Észak-Írországban meglévő törésvonalakat. Június 23-án ugyanis, amikor az ország 55,78%-a a maradás mellett tette le a voksát, a katolikusok 88%-ával szemben a protestánsoknak csupán a 43%-a döntött a maradás mellett. Ráadásul egy brit kormányzati elemzés szerint a sziget két része közé újra fizikai határt vonó, megállapodás nélküli brexit, valamint a Brüsszelből érkező jelentős szubvenciók nélkül Észak-Írország GDP-je 12%-kal alacsonyabb lehet a következő években úgy, hogy jelenleg megint Írország jelenti az unió leggyorsabban növekvő térségét. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között újra napirendre kerülhet az ír kérdés, és ez újra a bizonytalanságba és a két fél közötti ellenségeskedésbe taszíthatja az országot.

A legutóbbi választások eredménye pedig még jobban megerősítette az északír társadalmon belül egyre növekvő megosztottság meglétét. A választások megrendezésére azért volt szükség, mert a Sinn Féin soraiban politizáló kormányfő-helyettes, Martin McGuiness lemondott, hogy így fejezze ki tiltakozását azokkal a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatos botrányokkal szemben, amelyekben a DUP-os Arlene Foster kormányfő – akinek az apját egy IRA támadás során lőtték le – is belekeveredett. Miután a márciusi választásokon csupán egyetlen mandátummal maradt el a DUP mögött, a Sinn Féin egy egész sor olyan kérdést intézett az unionistákhoz, amelyekkel kapcsolatban nem sok esély nyílik az egyességre. A pártok közötti nézeteltérések miatt az országnak nincsen működőképes kormánya, és annak ellenére, hogy Westminster közömbösnek mutatja magát az kérdés iránt, a hatalommegosztás kudarca miatt Észak-Írország újra London közvetlen irányítása alá kényszerülhet.

A fenti nehézségeken túl Theresa May nem kifejezetten bölcs módon úgy döntött, hogy a tavaly júniusban rendezett előrehozott választásokat követően kormányának a túlélését tíz DUP-s képviselő támogatásától teszi függővé. Miután tehát a szavazók elutasították a brexittel kapcsolatban (Arlene Foster euroszkeptikus pártja ugyanis a távozást támogatta), illetve a következő év márciusában tartott választásokon, amelyeken az unionista pártok 1921 óta először vesztették el a többségüket, a DUP-nak aránytalanul nagy hatalomra sikerült szert tennie. Tulajdonképpen a párt most elnyert befolyása, mely révén képes May Észak-Írországgal kapcsolatos döntéseit befolyásolni felfokozta a köztársaságiak aggodalmait, ezáltal pedig – ahogy a Sinn Féint vezető Gerry Adams is figyelmeztetett rá – „veszélybe sodorhatja a nagypénteki egyezményt”.

Újabb repedések a két ország viszonyában?
Forrás: Shutterstock

Nyilvánvalóan nem lehet tudni, mi történik majd Észak-Írországgal a brexit kihirdetése után, illetve a feleknek sikerül-e új rendezésben megállapodniuk. Egy dolog viszont bizonyos: Londonra rendkívül fontos szerep vár majd, és készen kell állnia arra, hogy bármilyen kompromisszumot meg tudjon kötni.

Jóllehet Nagy-Britannia, Írország és az Európai Unió is bíznak abban, hogy nem lesz fegyveres határellenőrzés a két ország között, egyelőre az ettől eltérő forgatókönyveket sem lehet még kizárni. Ezek közül a legvalószínűbb az, hogy – legalábbis rövid távon – be fogják vezetni a határellenőrzést az Ír Köztársaság és Észak-Írország között. A brexit ilyen felpuhított változata mellett Dublin és Belfast között valamiféle vámunió és korlátozott határellenőrzési rendszer jönne létre. Akárhogy végződik is majd a határok ügye, érdemes megjegyezni, hogy egy ilyen felpuhított megoldás Belfastot még jobban elidegeníthetné Londontól, magát a brexitet pedig könnyen ellehetetleníthetné. Ennek pedig Nagy-Britannia más részeiben (nevezetesen Skóciában) megjósolhatatlan következményei lehetnek.

A másik megoldás a mindenki által félt fegyveres határelleőrzés bevezetése lehet; noha ez a megátalkodott unionisták számára akár megnyugtató is lehetne, az országot valószínűleg újra a bizonytalanságba és az erőszak útjára lökné. Ahogy Mitchell szenátor márciusban a BBC-nek elmondta: „Az igazi veszélyt a határellenőrzés helyreállítása rejti magában. Ez ugyanis visszatérést jelentene egy olyan időszakhoz, amelyben újra megindulna a szterotípiák gyártása, a másik démonizálása, az emberek pedig a nyitottság helyett bezárkóznának, és elveszítenék a nyitott határokból, nyílt társadalomból és a szabad kereskedelemből származó előnyöket.” Az ellenségeskedések újjáéledésével mind gazdasági, mind pedig politikai értelemben túl nagy árat kellene Londonnak fizetnie, ezt pedig pont a brexit utáni bizonytalan időszakban nem engedheti meg magának.

Golyóktól szaggatott utcatábla az északír határon
Forrás: Shutterstock

Végül egy harmadik feltételezés azzal számol, hogy Írország egy új megegyezés vagy egy új népszavazás révén újra egyesülni fog. Úgy tűnik, ez az ötlet jelentős támogatásra tett szert az utóbbi hónapokban, és a Sinn Féinből, valamint az SDLP-ből számos köztársasági képviselő úgy gondolja, elérkezett az idő a sziget újraegyesítésére. Ez a megoldás gátat vetne az északírek unióból való távozásának, ugyanakkor lehetővé tenné, hogy a keletnémet példát követve a hat megye az Unió része maradjon.

Az Írország újraegyesítéséről szóló ötlet nem újdonság, ám ennek végrehajtása előtt muszáj kimódolni egy új egyezményt, amely jól körülhatárolt granciákat nyújt a protestáns kisebbségnek, Ulster számára pedig sokkal szélesebb körű autonómiát biztosít. Ilyen körülmények között a szövetségi kormányzat bevezetése tűnne a leginkább működőképes megoldásnak. Ez tudniillik, miközben Belfast számára a lehető legszélesebb körben biztosítaná a főhatalmat, lehetővé tenné annak elkerülését, hogy a központi kormányzat kezében összpontosuljon a hatalom. Ez utóbbi esetben ugyanis előfordulhatna, hogy a katolikus többség érzéketlennek bizonyul a protestánst megyék sajátosságaival szemben.

Egy ilyen megoldáshoz viszont erős népi támogatásra lenne szükség – ez azonban úgy tűnik, ma még nincs meg mögötte. Noha a lakosság egyre nagyobb része kezd érzékennyé válni a témára, valójában nem könnyű elképzelni, hogy London és a DUP valaha is készen áll majd arra, hogy több évszázad után könnyedén és békés úton feladja azokat a privilégiumokat, amelyeket a megosztott Írországban éIvez. A sziget jövője tehát mindkét oldalon az ír emberek akaratán múlik. Éppen ezért pont nekik kellene félretenniük a nézetkülönbségeiket, és azon fáradozniuk, hogy a „bajok” időszaka végképp a múlté legyen.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!