Japán–Dél-Korea

Japán–Dél-Korea

A történelem visszavág

2019.12  | Olvasási idő: 5 perc

2019. július 4-én lépett életbe a japán Gazdasági, Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium döntése, miszerint az exportcégeknek kiviteli engedélyért kell folyamodniuk három kémiai anyag, a fluorozott poliamidok, a fotorezisztensek és a hidrogén-fluorid esetében. A kereskedelmi partnereit négy kategóriába – A, B, C és D csoportba – soroló Japán augusztus 28-án Dél-Koreát az A-ból a B csoportba fokozta vissza. Ez azt jelenti, hogy a kivitellel foglalkozó cégeknek az említett kémiai anyagokon kívül minden katonai célra is felhasználható termék (pl. szénszálak, szerszámgépek) exportálásához engedélyt kell kérniük. A kormány érvelése szerint ugyanis az „érzékeny” anyagok Dél-Koreából Észak-Koreába juthatnak, ott pedig hadászati célra használják fel őket. Mivel ez komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet az ország számára, megelőző lépéseket kellett vele szemben tennie. A döntésben azonban valójában sokkal inkább a két ország rendezetlen múltbeli sérelmei, valamint Abe Sinzó belpolitikai érdekei játszottak szerepet.

Történelmi sérelmek

A japán kormány álláspontja szerint az exportszabályozásról szóló döntés nem a dél-koreai legfelsőbb bíróság egykori kényszermunkára cipelteket érintő végzése miatti megtorlásként született, Dél-Korea azonban a két ügyet összekapcsolja egymással. A feszültség forrása egészen az 1937-es második kínai–japán háborúig, illetve a második világháború csendes-óceáni hadszínterének eseményeiig nyúlik vissza. Mivel a fegyvergyárakban megcsappant a munkaerő, Japán az ún. nemzeti mobilizációs törvényt értelmében koreai kényszermunkaerővel kezdte feltölteni a hiányzó helyeket. A fegyvergyárakon túl szénbányákban, valamint az ázsiai területek, pl. Mandzsukuo infrastruktúrájának kiépítése során is bevetették a koreai munkáskezeket – sőt, a nemzeti besorozási parancs értelmében a fronton kialakult emberhiányt is velük igyekezetek pótolni. Az áldozatokat vagy erőszakkal szállították Japánba, vagy megtévesztő ajánlatokkal csábították az országba, azt ígérve, hogy a bérük kifizetése után visszatérhetnek szülőföldjükre.

A koreai munkásokat borzalmas körülmények között tartották. A túlmunka általános gyakorlatnak számított, miközben az élelmiszer minősége és mennyisége elégtelen, a szálláshelyek pedig koszosak és túlzsúfoltak voltak. A japán kormány hivatalos álláspontja szerint 299 cég alkalmazásában összesen 226 000 kényszermunkás dolgozott az országban. Koreai civilszervezetek és történészek viszont ennél sokkal magasabbra teszik ezt a számot.

IJA_Special_Volunteers_by_Korean_people_m.jpg

Koreai önkéntesek a Japán Birodalmi Hadsereg soraiban
Forrás: Wikimedia (日本語: 朝日新聞社「朝日歴史写真ライブラリー 戦争と庶民1940-1949 第2巻」より。), licenc: közkincs

A koreai legfelsőbb bíróság 2018-ban két ilyen, korábban koreai kényszermunkásokat alkalmazó japán cég ellen is ítéletet hozott, ezzel pedig mindkét országban újból felkorbácsolta a kedélyeket. Már 2013-ban is született két ítélet a kényszermunkát elszenvedők által indított perekben. Az egyiket a puszani bíróság hozta, megállapítva, hogy a Mitsubishi Heavy Industriesnak kompenzáció gyanánt minden sértett számára nyolcvanmillió vont kell fizetnie. A másikat pedig a szöuli bíróság, amely kimondta, a Nippon Steel & Sumimoto vállalatnak százmillió vont kell fizetnie szintén minden sértettnek. A legfelsőbb bíróság 2018-as döntésével a fenti két ítéletet erősítette meg. Abe Sinzó miniszterelnök a döntést a nemzetközi jogi normákkal összeegyeztethetetlennek, végrehajtását pedig „lehetetlenségnek” tartja.

A japán álláspont szerint a kompenzáció kérdését az 1965-ös normalizációs egyezményben már rendezték. Ennek értelmében a japán állam ötszázmillió dollár gazdasági segélyt és háromszázmillió dollár magánhitelt nyújtott Dél-Korea számára. Ez a nyolcszázmillió dolláros összeg nagyjából az ázsiai országoknak kifizetett kártérítési költségek egyharmadát jelenti. Bár Japán közvetlenül sosem nyújtott kompenzációt a háborús bűncselekményeket elszenvedő egyéneknek, érvelése szerint erre nincs is szükség, hiszen a fentebb említett gazdasági segélyekkel őket is kárpótolták, ráadásul az egyezmény II. cikkelyének értelmében a felek abban is megállapodtak, hogy a dél-koreai állam, illetve állampolgárai által támasztott minden követelést „teljesen és véglegesen” rendeztek. Ahogy a japán kormány kabinetfőtitkára, Szuga Josihide nyilatkozta: „országunk álláspontja következetes, és nem fog változni”.

A dél-koreaiak azonban más véleményen vannak az üggyel kapcsolatban. A legfelsőbb bíróság döntése szerint az 1965-ös egyezmény nem zárta ki, hogy az egyéneknek joga lenne kártérítést követelni, mivel a San Franciscó-i békeszerződés IV. cikkelye alapján csupán a pénzügyi és polgári adósság rendezésére került sor. Koreai részről ráadásul a gazdasági támogatások hatékonyságával kapcsolatban is megfogalmazódtak olyan kritikák, miszerint azok valójában a japán exportcégeket erősítették a fogadó országok gazdasága helyett. Mindezen okok miatt ha az egyezmény nemzetközi jogi érvényessége nem is, de politikai legitimitása – legalábbis a koreai fél nézőpontjából – mindenképp megkérdőjelezhető.

A két állam viszonyában további feszültségforrást jelent a vigasznők (慰安婦, ianfu) kérdése is. 1937-ben a japán katonai expanzió elérte Nankingot, ahol a Japán Császári Hadsereg hat hét leforgása alatt több százezer kínai lakost mészárolt le. A katonák által megerőszakolt nők száma 20 000 és 80 000 közé tehető. Bár az első vigaszállomás ( 慰安所, ianjo) már 1932-ben létrejött Sanghajban, a nankingi incidens még inkább megerősítette a hadvezetést abban a meggyőződésében, hogy a tömeges nemi erőszak és a seregen belüli morál csökkenésének megakadályozása érdekében muszáj jól kiterjedt katonai bordélyhálózatot kiépítenie. Ennek következtében a megszállt ázsiai országokban, köztük Koreában is nők és fiatal lányok tömegeit hurcolták el, és kényszerítették prostitúcióra.

Jóllehet a japán kormány a bordélyokba kényszerített nők kártérítésének kérdését ugyancsak rendezettnek tekinti az 1965-ös egyezmény alapján, az ország több vezető politikusa elismerte Japán bűnösségét, és mély megbánást mutatott az áldozatok irányában – ennek jó példája a Murajama-nyilatkozat, illetve a Kóno-nyilatkozat is. 1995-ben a kormány úgy döntött, egy magánalapot, az úgynevezett Ázsiai Nők Alapját is felállít azzal a céllal, hogy ennek révén magánszemélyek is adományozhassanak pénzt az egykori vigasznők kompenzációjára. Az alapot koreai részről számos kritika érte, mivel sokak szerint az valójában a japán kormány által közvetlenül fizetendő kompenzáció olcsó kiváltására jött létre. Ám ez az érvelés nem teljesen állja meg a helyét, mivel az alap pénzügyi működtetése a kormány felelősségi körébe tartozott, sőt a kormányzat minden évben több százmillió jennel támogatta annak költségvetését. Az alap végül sikertelen kezdeményezésnek bizonyult, és 2007-ben meg is szüntették.

2011-ben a dél-koreai alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, hogy az ország kormánya nem tesz semmilyen jelentős lépést a kompenzáció kérdéséről folytatott vita rendezésének érdekében, és ezzel megsérti a volt vigasznők alapjogait. Végül 2015-ben, a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálásának ötvenedik évfordulóján az alkotmánybírósági döntés és a hosszadalmas egyeztetések hatására megszületett az egyezség Abe Sinzó és Pak Kunhje között. Abe megkövette az egykori áldozatokat, a japán kormány pedig egymilliárd jent fizetett a koreai kormány vigasznő-alapítványának. Cserébe Tokió azt várta, hogy a koreai fél távolítsa el a Japán szöuli nagykövetsége előtt álló, fiatal vigasznőt ábrázoló szobrot. Ez azonban nem történt meg, az emlékművet ugyanis egy alapítvány állította, így annak eltávolítása kívül esik a kormány hatáskörén.

shutterstock_1159148158_m.jpg

A vigasznőt ábrázoló szobor Japán szöuli nagykövetsége előtt
Forrás: KoreaKHW/Shutterstock

A megállapodással kapcsolatban a korábbi dél-koreai elnök asszony, Pak Kunhje személye is problémát jelent. Ő ugyanis 2016-ban korrupciós botrányba keveredve lemondott, 2018-ban pedig a bíróság huszonnégy év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. A fiaskó pedig a koreaiak szemében az egyezmény legitimitását is aláásta, főleg miután a 2017-ben elnökké választott Mun Dzsein is annak újragondolása mellett foglalt állást. Szerinte ugyanis a koreaiak többsége érzelmileg nem fogadja el a megállapodást. Véleményét egy 2016 decemberében végzett közvélemény-kutatás is alátámasztja, mivel ennek során az ezer megkérdezettből álló minta 53,7%-a gondolta úgy, az egyezményt semmisnek kellene tekinteni, és csupán 35,6%-a találta azt támogathatónak. A megállapodást egyébként maguk a kényszerprostitúció áldozatai sem fogadták el. Ez nem is csoda, hiszen a két kormány nemcsak őket, de a képviseletüket ellátó civil szervezeteket is teljesen kihagyta a tárgyalásokból. Az is gondot jelent, hogy az egyezmény nem rendezte a háborús bűncselekményeket elhallgató történelemkönyvek kérdését sem.

A megállapodás koporsójába az utolsó szöget a Megbékélési és Gyógyító Alapítvány megszüntetésével ütötte be a dél-koreai kormány. Ez az alapítvány fogadta és osztotta szét a Japán által nyújtott támogatásokat az áldozatok között. A dél-koreai lépést Abe elítélte, és nyilatkozatában úgy fogalmazott, ez az egyezmény volt hivatott „véglegesen és visszafordíthatatlanul megoldani” a vigasznők kérdését. Hozzátette, az államok közötti kapcsolatok nem működnek, ha a nemzetközi egyezményeket nem tartják be.

Belpolitikai háttér

A diplomáciai, politikai összetűzések eddig nem érintették jelentős mértékben a bilaterális gazdasági kapcsolatokat, ugyanis a két ország közötti kereskedelmi viták racionális gazdasági érdekek mentén a Kereskedelmi Világszervezet vitarendezési mechanizmusán keresztül zajlottak. A mostani döntést viszont sokkal inkább a belpolitikai, mintsem gazdasági, külpolitikai vagy épp a hivatkozott biztonságpolitikai racionalitás vezette. A szigorúbb exportkontroll bevezetését ugyanis a választók mozgósítására tett kísérletként is felfoghatjuk, hiszen a döntést maguk a szavazópolgárok is támogatták. Egy kormányzati felmérés szerint a 40 666 válaszadó 95%-a értett egyet azzal, hogy Dél-Koreát vegyék le a külkereskedelemben preferenciát élvező országok listájáról. Bár nem egy jól körülhatárolható ideológia mentén szerveződik, a Liberális Demokrata Pártra (LDP) egyértelműen a japán pártrendszer jobboldalán elhelyezkedő konzervatív-nacionalista politikai erőként lehet tekinthetni, Abe döntése pedig annak a párt keményebb vonalához tartozó szavazóbázisnak kedvezett, melynek tagjaira a történelmi revizionizmus és a Korea-ellenes érzések jellemzőek.

Abe Sinzó miniszterelnök politikájának egyik, a 2006-ban, röviddel első a miniszterelnöki kinevezése előtt írt Utsukushii kuni e (美しい国へ) [Tovább egy gyönyörű nemzet felé] c. művében is lefektetett sarokpontja, hogy a második világháború, a gazdasági buborék kipukkanása és az „elveszett évtized” után a politikának vissza kell állítania a japán emberek államba vetett bizalmát és nemzeti büszkeségét. Ez utóbbit azonban akadályozza, ha Dél-Korea folyamatosan arra emlékezteti a japán és a nemzetközi közvéleményt, hogy az ország milyen háborús bűncselekményeket követett el a második világháború alatt. A már tárgyalt legfelsőbb bírósági ítéletek és a 2015-ös egyezmény „semmibevétele” pedig azt sugallja a japán politikai elit számára, hogy Dél-Korea a múlt megszállottja, és mivel a múltat nem lehet megváltoztatni, a vita megoldása is folyamatosan falakba fog ütközni.

Nem meglepő tehát, hogy Abe – köszönhetően konfliktusvállaló személyiségének – a „bocsánatkérési diplomáciáról” lemondva gazdasági retorziókhoz folyamodott. A dél-koreai népet viszont az LDP nacionalizmusa és revizionizmusa a japán agresszió éveiben elszenvedett traumákra emlékezteti. A kérdés már csak az, hogy a két állam a „jövőorientált partnerség érdekében” képes lesz-e valaha véglegesen leszámolni a történelem vissza-visszatérő kísérteteivel? Nos, a megannyi sikertelen rendezési kísérlet, és az exportszabályozás ügyének kezelése fényében én személy szerint kétlem, hogy egy ilyen kompromisszum valaha létrejöhet.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!