"L'Italia non puó essere lasciata sola..."

"L'Italia non puó essere lasciata sola..."

A Conte-kormány prioritásai a migráció kezelésében

2018.08  | Olvasási idő: 12 perc

Nem sokkal a sárga-zöld koalíció megszületése után az új olasz kormány egyértelmű szándékát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a migrációt a jövőben közös, európai megoldással kívánja kezelni. Ennek a hátterében az áll, hogy Olaszországra az elmúlt években meglehetősen súlyos teher nehezedett a migráció okozta kihívások következtében. A Conte-kormány több alkalommal kiemelte: Itáliát a jövőben nem lehet magára hagyni („L’Italia non può essere lasciata sola…”) a kérdéssel összefüggő problémák kezelésében. Az új vezetés így a korábbi gyakorlatnak egy, az eddigi kormányok migrációs politikájához képest sokkal pragmatikusabb, határozottabb fellépéssel kíván véget vetni.

Közös felelősségvállalás, közös megoldások, szolidaritás: ezek lennének az új olasz kormány legfontosabb elvárásai a bevándorlás jövőbeli kezelését illetően. Az új megközelítés egyértelmű előzményét az elmúlt időszak során az országban tapasztalható tendencia jelenti: annak ellenére ugyanis, hogy a dél-olasz partokhoz érkezők számában 2017 második felétől lényeges csökkenés következett be (a tavalyi év közepétől az idei év közepéig 85 százalékkal esett vissza az partot érők száma), a korábbi években az ország jelentős migrációs nyomásnak volt kitéve – eddig több mint 650 000 ember ért partot Dél-Itáliában, a jelenség kezelése pedig korántsem bizonyult egyszerű feladatnak.

A Conte-kormány prioritásai között kiemelt helyen szerepel a migráció szigorúbb és határozottabb kezelése
Forrás: Wikimedia Commons, készítette: Presidenza della Repubblica

Az Európában zajló jelenlegi vita kiváló példája volt az Aquarius nevű hajó esete júniusban. Utóbbi ugyanis olyan kérdéseket helyezett a figyelem középpontjába, mint az Unió tagállamainak a bevándorlás kezelésében tanúsított közös szolidaritása és felelőssége. A fedélzetén 629 migránst és potenciális menedékkérőt szállító NGO-hajó – miután mind Málta, mind Olaszország egyértelműen kifejezte, nem áll módjában a hajót és annak utasait fogadni – a Földközi-tengeren rekedt. A napokon keresztül tartó patthelyzetet végül a spanyol kormány azzal oldotta fel, hogy bejelentette, kész segítséget nyújtani a hajónak, vagyis az Aquarius a két olasz kísérőhajóval együtt kiköthet Valenciában. Az eset kapcsán pedig két, egymással nehezen összeegyeztethető európai megközelítés vált nyilvánvalóvá: egyesek az európai szolidaritás hiányának kérdéskörét feszegették, míg mások a probléma humanitárius aspektusára helyezték a hangsúlyt, vagyis arra, hogy nem lehet puszta számokként tekinteni a hajón rekedt személyekre, ugyanis ebben az esetben 629 ember élete és további sorsa forog kockán.

Az ügy kapcsán komoly diplomáciai feszültség alakult ki Franciaország és Olaszország között, miután a francia elnöki hivatal közleményében cinikusnak és felelőtlennek nevezte az olasz kormány döntését az Aquarius mentőhajó ügyében. Ezzel párhuzamosan Gabriel Attal, az Emmanuel Macron vezette La République En Marche! (LREM, A Köztársaság Lendületben) párt brüsszeli szóvivője egyenesen undorítónak nevezte az olaszok eljárását. A két ország közötti ellentétet végül sikerült feloldani, a probléma gyökerére és magára a jelenségre azonban úgy látszik, továbbra sem sikerült megoldást találni: miközben Afrika irányából a jövőben is folyamatos migrációra lehet számítani, az ebből fakadó kihívásokra az Európai Unió máig nem tudott közös, átfogó és hatékony válaszokat adni. Eközben a jelenleg hatályban lévő dublini rendszer, illetve a relokáció* logikája több szempontból is problémás, gyakorlati megvalósításuk ugyanis akadozik. Olaszország viszont közös válaszokat szeretne látni, miközben hangsúlyozza, a dél-olasz partokat elérő személyekért nem kizárólag Olaszországnak, hanem egész Európának felelősséget kellene vállalnia.

Az Aquarius körül kialakult feszültség kiválóan szemléltette az új olasz vezetés migrációval kapcsolatos álláspontját
Forrás: Wikimedia Commons, készítője: © Ra Boe / Wikipedia, licenc: CC BY-SA 3.0 DE

A június 24-én tartott migrációs minicsúcson részt vevő országok a fenti dilemmákra igyekeztek válaszokat keresni, az olasz fél pedig egy tízpontos javaslatcsomaggal érkezett a találkozóra. A tervezet a következő intézkedéseket foglalta magában:

  • az észak-afrikai országokkal (például Líbiával) való bilaterális egyezmények és megállapodások erősítése;
  • olyan regionális központok kialakítása a tranzitországokban (adott esetben például Nigerben), ahol a menedékkérelmek elbírálása lefolytatható, ezáltal pedig egyértelművé válik, hogy mely személyek jogosultak nemzetközi védelemre;
  • az uniós külső határok megerősítése;
  • a dublini rendszer felülvizsgálata és ésszerű módosítása;
  • az „első ország” elvének (mely alapján a menedékkérelem elbírálásáért az a tagállam felelős, ahová a menedékkérő elsőként érkezett, és ahol kérelmét benyújtotta) újragondolása;
  • az uniós országok közös felelősségvállalásának megteremtése a tengeri felkutatási és mentési tevékenységek során;
  • az embercsempészek tevékenysége elleni határozottabb fellépés;
  • befogadóközpontok létrehozása az Európai Unió több országában;
  • a migránsok másodlagos mozgásának (vagyis annak, hogy saját preferenciáiknak megfelelően automatikusan tovább tudjanak menni egy másik országba abból az országból, ahová először megérkeztek) megakadályozása;
  • kvóták bevezetése az uniós tagországokban a gazdasági céllal érkező személyek számának szabályozása érdekében.

Az olasz javaslatcsomag tárgyalása a június 28–29-i EU-csúcs prioritásai között kiemelt helyen szerepelt, a találkozót követően pedig Giuseppe Conte olasz kormányfő úgy nyilatkozott, a csúcsról egy „felelősségteljesebb és szolidárisabb” európai közösség távozott. Bár a tagországok jelentős része valóban kifejezte szándékát, hogy támogatja az olasz fél kezdeményezését a migráció kezelésében alkalmazott logika újragondolását, illetve az olasz reformtervezet bizonyos elemeinek gyakorlatba történő átültetését illetően, magának a dublini egyezménynek a módosítására nem mutatkozott valódi szándék. Matteo Salvini belügyminiszter a csúcson elhangzottak kapcsán hangot adott szkepticizmusának, és hangsúlyozta, a maga részéről a szóbeli ígéretekben nem bízik, ezért inkább konkrét tetteket, erőfeszítéseket, illetve pénzügyi támogatást szeretne látni a többi uniós tagország részéről. A politikus által megfogalmazott elvárás indokoltnak és reálisnak tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi dublini rendszer az „első ország” elve alapján valóban jelentős terhet ró az olaszokra. Ennek a logikája mentén ugyanis ma az újonnan érkező személyek befogadása és a menedékkérelmek lefolytatása az esetek jelentős részében Olaszországra hárul. Amíg tehát ez a rendszer marad a migráció kezelésének irányadó elve, addig nagyrészt a többi tagország jóindulatán és szolidaritásán múlik, hogy a jövőben hogyan és milyen eszközökkel kívánnak együttműködni Olaszországgal – ahogyan az is, hogy milyen mértékben járulnak hozzá a probléma kezeléséhez és a tengeri mentési tevékenységhez.

A kérdéssel összefüggésben azt is érdemes kiemelni, hogy Olaszország számára a kihívást jelenleg nem az érkezők száma jelenti, hiszen ahogy azt korábban már láthattuk, részben a 2017 nyarán bevezetett olasz és líbiai intézkedéseknek köszönhetően az elmúlt időszakban lényegesen kevesebben érkeztek a dél-olasz partokhoz, mint azt megelőzően. A tendenciákat jól érzékelteti, hogy 2018 első négy hónapjában 9300 személy érte el a dél-olasz partokat, ez pedig 75 százalékkal kevesebb, mint 2017 ugyanezen időszakában. A tavalyi év utolsó hat hónapját az azt megelőző év azonos időszakával összehasonlítva ugyanilyen mértékű csökkenés látható. Ezzel páhuzamosan azt is érdemes kiemelni, hogy ez a csökkenő tendencia először tavaly július közepétől volt megfigyelhető: 2017. július 15-ig bezárólag ugyanis 30 százalékkal többen érték el a dél-olasz partokat, mint a 2016-os év egészében. Az igazi kihívást tehát sokkal inkább az elmúlt években „felhalmozódott” embertömeg (az elmúlt öt évben több mint 650 000 személy érte el Olaszországot), valamint az olyan kérdések jelentik, mint a menedékkérelmek elbírálása, a befogadórendszer fenntarthatósága és hatékonysága, illetve az integráció kérdése.

A problémacsoport egyik elemére világít rá az a tény, hogy míg 2014 januárjában 15 000 volt az Olaszországban felhalmozódott és megvizsgálandó menedékkérelmek száma, addig 2018 elején ez a szám meghaladta a 150 000-et, vagyis a tízszeresére növekedett. Figyelembe véve a havonta átlagosan elbírált kérelmek számát, Olaszországnak körülbelül másfél évre lenne szüksége ahhoz, hogy – új érkezések nélkül – ezeknek a kérelmek az elbírálását lefolytassa. A német és az olasz menekültügyi rendszert összehasonlítva az látható, hogy míg Németországban átlagosan havonta 50 000 menedékkérelmet vizsgálnak meg a hatóságok, addig Olaszországban ez a szám nagyjából 7000 körül mozog.

Mindennek tükrében tehát nem meglepő, hogy gyakran lehet találkozni a rendszer fenntarthatóságát és hatékonyságát firtató, azzal szemben kritikákat megfogalmazó véleményekkel. A befogadórendszer működésével és kialakításával kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy bár a tizenhat évvel ezelőtt létrehozott, a menedékkérők és menekültek védelmével, befogadásával és hosszú távú integrációjával együtt járó feladatok ellátását célzó SPRAR-rendszer (Sistema di Protezione per Richiedenti Asilo e Rifugiati) a tavalyi évben már 25 000 ember számára biztosított segítséget a 2012-es 4000-es limithez képest, mégis, a menekültek és menedékkérők 86 százalékának ellátása még mindig a SPRAR-rendszeren kívül, vagyis egyéb szervezetek bevonásával valósul meg. Míg 2014-ben minden három menedékkérőből és menekültből egy befogadása és ellátása a SPRAR-rendszeren keresztül valósult meg, ma ez csak minden hetedik személy esetében érvényes. A SPRAR-rendszer, illetve a befogadórendszer kapacitásnövelése és hatékonyabbá tétele így mindenképpen prioritást kellene, hogy élvezzen, hosszú távon pedig egy sokkal fenntarthatóbb és átláthatóbb struktúra irányába kellene továbbfejlődnie.

A közös felelősségvállalás és szolidaritás kérdésével összefüggésben mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a 2015 szeptembere és 2018 áprilisa között Olaszországba érkező 350 000 személy közül az Európai Unió relokációs, vagyis áthelyezési programja alapján 35 000 menedékkérőt (vagyis az érkezők tíz százalékát) kellett volna más uniós országokba áthelyezni. A gyakorlatban azonban ennek a számnak csak kevesebb, mint a felét, 13 000 személyt sikerült ténylegesen relokálni. A folyamatot az a kritérium is nehezítette, hogy csakis olyan nemzetiségek esetében volt lehetséges az áthelyezés, amelyeknél a nemzetközi védelemre jogosult személyek elismerési rátája meghaladta a 75 százalékot az adott csoporton belül. Olaszország esetében ez az arány kizárólag az eritreai, iraki, szomáliai és szír menekültek esetében volt érvényes, ám mivel a szóban forgó időszakban csak 21 000, az említett kritérium alapján áthelyezhető személy érkezett Itáliába, így a relokáció hatékony és a kitűzött célnak megfelelő megvalósulása nem volt lehetséges. A szolidaritás kérdéskörével összefüggésben azt is mindenképpen érdemes hangsúlyozni, hogy a migráció kezelésére irányuló pénzügyi erőfeszítéseket tekintve az összeurópai hozzájárulás 2017-ben az olaszok által vállalt terhek körülbelül nyolc százaléka volt (Olaszország a tavalyi évben négymilliárd eurót költött a migráció kezelésére, miközben az Uniótól a bevándorlás kezelésére 240 millió euró hozzájárulást kapott). Eközben viszont tíz partot érő személyből kilenc esetében továbbra is Olaszországot terheli a kérdés kezelésével együtt járó feladatok elvégzése.

Az integráció kérdéskörével kapcsolatban mindenképpen elgondolkodtatóak a munkaerőpiaci statisztikák: egy 2014-es felmérés szerint az Európai Unió területére humanitárius okokból érkező személyek esetében az 50 százalék feletti foglalkoztatottság eléréséhez nagyjából öt-hat év szükséges, míg ahhoz, hogy ez az arány a 70 százalékot is meghaladja, körülbelül tizenöt évre van szükség.

Látható tehát, hogy a migráció jelentette kihívás és annak különböző aspektusai rendkívül összetett problémacsoportot alkotnak, kezelésük pedig lényeges erőfeszítést igényel Olaszország részéről. Az is világosan látszik, hogy a felelősség, vagyis a kérdéssel összefüggő kötelességek jelentős részének elvégzése ma Olaszországot terheli. Ezt figyelembe véve pedig az új sárga-zöld kormány megközelítése racionális. A migrációval kapcsolatos európai szolidaritást és közös felelősségvállalást, illetve a közös megoldások jövőbeli útkeresési kísérleteit azonban jelentősen befolyásolja majd a Conte-kormány retorikája és kommunikációja. Ezt mérlegelve, illetve figyelembe véve mindenképpen indokolt lenne, hogy az új vezetés az általa képviselt pragmatikus álláspont, illetve a diplomáciai kapcsolatokban (is) megjelenő radikális kijelentések között világos határvonalat húzzon. Eddig azonban mind az új kormány által alkalmazott kommunikáció (Matteo Salvini kijelentései a migráció kapcsán például már röviddel a kormány felállása után feszültséget eredményeztek Tunéziával), mind pedig a közös európai felelősségvállalás tekintetében egyaránt láthattunk negatív és pozitív példákat is.

 

*A relokáció koncepciója a migráció terhének uniós országok közötti szétosztását jelenti, módját és arányát pedig elvileg objektív mutatók alapján kerül határozzák meg.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!