Levadászták a washingtoni politika T. rexét

Levadászták a washingtoni politika T. rexét

2018.03  | Olvasási idő: 12 perc

Bár az Egyesült Államokat már több mint egy éve Trump irányítja, még most is nehéz pontosan körvonalazni, valójában milyen új irányba is tart az ország külpolitikájára. A külügyet eddig vezető Rex Tillerson múlt heti menesztése talán részben választ jelenthet erre a kérdésre – ám ennél sokkal valószínűbb, hogy csak tovább bonyolítja az elemzők dolgát. De mégis mi jellemezte Tillerson külügy élén töltött 405 napját, és milyen örökséget hagy majd maga után – főleg, hogy többen minden idők legrosszabb külügyminisztereként hivatkoznak rá? Mai bejegyzésünkben ennek járunk utána.

Egy valószerűtlen külügyminiszter

Az Egyesült Államokat már több mint egy éve Trump irányítja, de továbbra sem világos, hogy pontosan milyen irányt akar szabni az ország külpolitikájának. Amikor Rex Tillersont kinevezték a külügy élére, a közvélemény azonnal felhánytorgatta Oroszországhoz való kötődését. Az országhoz fűződő kapcsolatai ugyanis egészen az 1990-es évekig visszanyúlnak: ekkor az Exxon vezérigazgatójaként dolgozott Oroszországban. Orosz kötődése és az elnökválasztásba való orosz beavatkozás Trump kormányzatát maga alá temető ügye együtt jó táptalajt jelentett azoknak a félelmeknek, amelyek azt vetítették előre, hogy Tillerson kesztyűs kézzel fog bánni az oroszokkal. Sőt még olyan sarkalatos véleményeket is hallani lehetett, hogy a washingtoni külügyet ezt követően majd Moszkvából fogják irányítani. Még a mérsékeltebb megfigyelők is gyanakvással szemlélték Tillerson szkepticizmusát az Oroszország elleni szankciókkal kapcsolatban, egyúttal pedig felhívták a figyelmet, a büntetőintézkedéseket a külügyminiszter saját üzleti ügyei és nyugdíjalapja is megsínylik. Ma már világosan látszik, hogy Tillerson egyáltalán nem volt kíméletes az oroszokkal, és a szankciókat sem oldotta fel – mégis egész hivatali ideje alatt nagyítóval vizsgálták, hogy elég oroszellenes-e az általa vitt irányvonal, vagy sem. 2017. április 6-án, azt követően, hogy az Egyesült Államok hadihajói 59 Tomahawk robotrepülőt lőttek ki a szíriai kormányerőkre, az új külügyi vonallal kapcsolatos percepció jelentős fordulaton ment keresztül. Bár Tillerson korábban szentül ígérte, hogy javítani fog az amerikai–orosz kapcsolatokon, az Egyesült Államok sem Szíria, sem Ukrajna, sem pedig a szankciók ügyében nem lépett előre. A külügyminiszter azon megjegyzése pedig, hogy a két ország kapcsolatának legnagyobb kerékkötőjét nem az orosz beavatkozás, hanem Ukrajna ügye jelenti valójában az oroszellenes politika republikánus köntösben való újrafogalmazásának tekinthető. Elvégre még az Egyesült Államok 2018-as nemzetbiztonsági stratégiája is Oroszországot és Kínát nevezi meg az országot fenyegető két legnagyobb biztonsági kihívásként.

Más szóval: miközben Tillerson igyekezett helyrehozni a viszonyt az oroszokkal, a legtöbb, a két országot szembeállító üggyel kapcsolatban továbbra sem mutatkozott engedékenynek. Ennek ellenére nem sokan akadtak, akik oroszellenesnek tekintették volna. Mikor viszont a felmentésével kapcsolatos hírek napvilágot láttak, sokan egy újabb keletű botrányra kezdtek mutogatni, nevezetesen a Nagy-Britanniában megmérgezett korábbi kém ügyére. Feltételezések szerint ugyanis Tillersonnak ezzel kapcsolatban tett oroszellenes megnyilatkozása miatt kellett elbúcsúznia a hivatalától. Olga Szkabeeva orosz újságírónő még azt a meglehetősen önelégült megjegyzést is megengedte magának, hogy Tillerson oroszellenes élű kritikáit követő kirúgása azt jelenti: „Trump a markunkban [ti. az oroszok markában] van!” Persze ez időrendileg nem nagyon állja meg a helyét, mivel Tillerson már rég tisztában volt a menesztésével, amikor az orosz kormány felelősségét hangoztató kijelentései elhangzottak. És csakugyan, a Fehér Ház szinte azonnal cáfolatot adott ki arról, hogy a külügyminiszter menesztésében Oroszországgal kapcsolatos nyilatkozata bármilyen szerepet játszott volna – a közlemény eközben az esemény sok más kényelmetlen részletét továbbra sem tagadta. Akárhogy is történt, az bizonyos, hogy Tillerson volt az első olyan amerikai miniszter, akit egy Twitter-üzenetben rúgott ki a főnöke.

A matrjoska mosolya – sokkal megfejthetetlenebb, mint az amerikai–orosz viszony
Forrás: Shutterstock

A külügy újjászervezése

A legnagyobb kihívást azok számára, akik intézmény- és Washington-ellenes szavazóikra támaszkova kerültek kormányzati pozícióba az jelenti, hogy hogyan lehet annyira „washingtonítlanítani” az embereket, hogy utána ne legyen gond velük, ha kormányhivatalokba kerülnek. Az utolsó komoly elnöki tisztséget betöltő intézményellenes személy Richard Nixon volt. Ő hatalmas energiát, sőt politikai hitele java részét arra áldozta, hogy maga alá gyűrje a bürokráciát. Nixon, illetve a külpolitikáját irányító kiváló koponya, Henry Kissinger antagonisztikus ellentétben állt a külügy mélyen beágyazott hivatásos diplomatáival. Ezért döntöttek úgy, hogy saját kezükbe veszik az irányítást, és megkerülik a bürokráciát. Így aztán Nixon és Reagan hivatali ideje között törés állt be a republikánus hivatali állományban. Manapság ugyanez a probléma tornyosul Trump kormányzata fölé: hogyan lehetne feltölteni a kormány sorait olyan emberekkel, akik egyszerre rátermettek, illetve lojálisak, és egy túlnyomórészt ellenséges környezetben is képesek érvényt szerezni a politikusok kívánságainak. Eközben viszont az emberek nem szívesen dolgoznak a jelenlegi kormányzatnak, mivel úgy tartják róla, nem igazán lojális a saját tagjaihoz. A kormányzat ilyen tekintetben nem más, mint egy Patyomkin-falu: míg az első sora teljesen, második és harmadik sora már csak részlegesen és sokszor csupán a korábbi kormányok hivatalnokaival van feltöltve. Még maguk a republikánusok is vonakodnak, hogy tisztséget vállaljanak a mostani kormányban, különösen pedig a külügyminisztériumban.

Rex Tillerson, az amerikai külügy most távozó vezetője
Forrás: Shutterstock

Tillerson bármilyen, a 2016 utáni külügyi vonalvezetéssel kapcsolatos vízió híján, viszont egy sor prioritást a szeme előtt tartva foglalta el hivatalát. Ezek közül az első a bürokrácia megzabolázása volt. Kemény tárgyalóként szerzett reputációja pedig jól illett a Trump-kormányzat önképébe. Egy másik sokat hangoztatott elképzelése a multilateralizmustól a kétoldalú kapcsolatok, a globálistól pedig a nemzeti érdekek felé való elmozdulás volt; mindez jól tetten érhető a külföldi segélyezésekben javasolt megszorításaiban is. A nevéhez leginkább kötődő terv azonban végig az maradt, hogy kísérletet tett a külügy átalakítására. Elgondolásának célja egyrészt a takarékoskodás, másrészt az állomány csökkentése és ezzel párhuzamosan az üresedések kipótlása, harmadrészt pedig a lojális hivatalnokok számának lehetőség szerinti növelése volt. Ennél magától értetődőbb programja nem is lehetett volna, a program megvalósítása azonban egyértelműen gyengére sikeredett – legalábbis nem igen találni senkit, aki pozitív jelzőkkel illetné erőfeszítéseit. Sőt, a legtöbb megfigyelő inkább a betöltetlen nagyköveti posztokra (lásd a linken elérhető térképet), a költségvetés és az infrastruktúra csökkentésére és a sokat tapasztalt külügyi szakértők ezt követő exodusára hívta fel a figyelmet. Noha nem vehető biztosra, hogy a külügy soraiból történő tömeges távozás nem vágott-e egybe az új kormányzat előzetes szándékaival, az határozottan kijelenthető, a csökkenő állomány pótlása nem volt előkészítve. Már az első pillanattól kezdve sokan hivatkoztak arra, hogy Tillerson manővereinek elnagyoltsága éppen elég indokot jelent arra, hogy felmondását benyújtsa. A külügy sorainak rangidős tagjaitól kezdve a bennfentes politikusokig szinte mindenkit azonnal elégedetlenséggel töltött el menedzseri szemléletű, vállalati stílusú vezetői mentalitása.

Tillerson bukása

De akkor mi is okozta váratlan elbocsátását? Ehhez először is azt kell tisztáznunk, hogy az elbocsátás egyáltalán nem volt váratlan, hiszen a Tillerson és az elnök közötti nézeteltérések szinte már az első naptól fogva felfedezhetőek voltak. Trump igazából soha nem bízott meg benne igazán, és még a tanácsait sem vette komolyan, ez pedig igencsak szűkre szabta a külügyér mozgásterét. Valószínűleg Trump és Tillerson 2017. májusi Szaúd-Arábiában tett látogatása volt kettejük hivatali kapcsolatának csúcspontja. Ettől kezdve viszont a nézeteltérések egyre csak fokozódtak: mikor Tillerson Észak-Koreával tárgyalt, Trump nyíltan kijelentette, hogy időpocsékolásnak tartja a dolgot, amikor viszont a külügyminiszter úgy gondolta, az Észak-Koreával való tárgyalásoknak még nem jött el az ideje, az elnök a nyilvánosság előtt jelentette be, indítványozza egy Kim Dzsongunnal való tárgyalás tető alá hozását. Nézeteik egy sor egyéb dologban is különbözőek voltak: Tillerson nem akarta hagyni, hogy a Transz-csendes-óceáni Partnerségi Megállapodás csak úgy elússzon; az Iránnal kötött megállapodást inkább továbbfejleszteni, nem pedig felmondani akarta; országa legrégebbi szövetségeseit, köztük a NATO tagországokat pedig szerette volna megnyugtatni és viszontbiztosítani. Korai menesztésének a hátterében egy másik strukturális probléma is felfedezhető: soha nem lehetett tagja a Trump bizalmas munkatársai által alkotott szűk körnek. Eközben gyakran megesett, hogy nem szóltak neki, ha vezető diplomatákat kellett vendégül látni, az elnök utazásai során mindegyre otthon maradt, és ritkán nyílt alkalma arra, hogy tanácsot adhasson Trumpnak. A sajtó viszont mind gyakrabban kezdte őt és két másik társát (a hadügyekért felelős Jim Mattist és az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadóját, Herbert Raymond McMastert) a Trumpra vigyázó „felnőttek tengelyének” nevezni. Így aztán az elnök és a külügyminiszter apparátusuk egy-egy külön szegletében, egymással keveset érintkezve tevékenykedtek.

Példa arra, hogy a két politikus közötti feszültség korántsem tekinthető újkeletűnek („Mondtam az országunk csodálatos külügyminiszterének, hogy csak az idejét pocsékolja, ha a Kis Rakétás Emberkével próbál meg tárgyalni… Ne fáradj Rex, majd mi megtesszük, amit kell!”)
Forrás: Twitter

És hogy milyen következtetéseket lehet mindebből levonni az amerikai külpolitikára, illetőleg a Trump-kabinetre nézve? Mindenekelőtt azt, hogy az oroszellenes vagy oroszpárti beállítottság nem különösebben tekinthető meghatározó kérdésnek. Az „oroszosság” nem igazán mérvadó elem az amerikai külügyben – a „trumpizmus” viszont az. Tillerson ellenben pont ez utóbbiban nem nagyon jeleskedett. Újra bebizonyosodott, hogy a klasszikus külpolitika-csinálás nem Trump műfaja, mivel az elnök még most is többre becsüli az üzleti mentalitást és a katonai szaktudást, mint a külügy művelt elitjének képességeit. Ez viszont jó előjel az új külügyminiszter, Mike Pompeo számára, aki már katonai és üzleti környezetben is dolgozott, ráadásul az elnökhöz is bejárása van. A CIA élén eltöltött egy éve során pedig arra is lehetősége nyílt, hogy kapcsolatait a kabinet számos tagjával szorosra tudja fűzni. Nézetei is kivétel nélkül mind közelebb állnak Trump elgondolásaihoz, mint elődjéi. Hozzáállása ugyancsak sokkal agresszívebb, mint Tillersoné volt, különösen Irán esetében – de feltehetően Oroszországgal kapcsolatban sem lesz ez másképp. Pompeo valószínűleg nem fogja tovább folytatni azt a kétfrontos háborút, amelyet Tillerson amiatt viselt, mert Trump-pártisága az alsóbb szintek számára túl soknak, az elnök számára viszont túl kevésnek bizonyult. Várhatóan az amerikai diplomácia egésze még inkább jobbra tolódik, az átalakításokról szóló tervek pedig minden számítás szerint ad acta kerülnek, jóllehet a bürokráciával vívott állóháború továbbra is folytatódni fog. Trump szerint ő és Pompeo „észjárása hasonló”, ez pedig kétség kívül véget fog vetni az amerikai külpolitikát övező bizonytalanságnak. Eközben viszont a külügy és a hadügy között eddig meglévő kiváló kapcsolatnak vége szakadhat.

Arra számíthatunk, hogy az amerikai külpolitika sokkal koherensebb, ugyanakkor a szó hagyományos értelmében véve sokkal agresszívebb is lesz. A személycserével azonban továbbra is a levegőben fog lógni a kérdés, hogy hogyan lehet alternatív külpolitikát folytatni, ha az azt végrehajtó bürokrácia egyre jobban zsugorodik, az általa táplált ellenérzések pedig mind jobban sokasodnak. Hosszú távon pedig vagy az apparátus átformálására vagy pedig a hozzá való idomulásra lesz majd szükség.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!