Megtépázott Testvériség, megingott vallásosság?

Megtépázott Testvériség, megingott vallásosság?

Az „arab tavasz” nem várt hozadéka

2021.02  | Olvasási idő: 7 perc

Az utóbbi hetekben számos cikkben, beszélgetésben és tanulmányban emlékeztek meg az Észak-Afrikában és Közel-Keleten végigsöprő „arab tavasz” tizedik évfordulójáról. Ezekből is jól látható, hogy a téma még most is képes rengeteg vitát előidézni a laikusok és a szakértők körében egyaránt, legyen szó az események eredetéről, lefolyásáról vagy hosszú távú következményeiről. Blogbejegyzésünk szintén ehhez a diskurzushoz kíván csatlakozni, mégpedig azzal, hogy felhívja a figyelmet egy, az arab tavasz által (is) előidézett jelenségre: a közérthetőség kedvéért „iszlamistának” nevezett mozgalmak bukására és annak a helyiek vallásosságára gyakorolt esetleges hatásaira.

A közel-keleti térséget elemzők és kutatók körében 2013 közepéig gyakran hallani lehetett azt, hogy az „arab tavasz” előbb-utóbb egyfajta „iszlamista arab télbe” fog átfordulni, vagyis a legtöbb arab országban az iszlamista politizálás akkori fő zászlóvivőjének tartott, 1928-ban alapított, de fennállása óta többször betiltott és üldözött Muszlim Testvériség (Ikhván) fog hatalomra kerülni. Kezdetben valóban úgy tűnt, hogy az események ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása felé haladnak. Egyes országokban (így Egyiptomban és Tunéziában) a Muszlim Testvériség politikai szárnya vagy annak helyi fiókszervezetei megnyerték az elnöki, illetve parlamenti választásokat. Máshol (például Líbiában és Szíriában) fegyveres harcot indítottak, és úgy tűnt, hogy a győzelem küszöbén állnak. Még az „arab tavasz” által alig érintett országokban (pl. Jordániában vagy Marokkóban) is megfigyelhető volt az iszlamista pártok felemelkedése. A Muszlim Testvériség helyzetét az is erősítette, hogy olyan támogatókat tudhatott maga mögött, mint Katar és Törökország, de akkoriban a többi Öböl menti monarchia még szintén bőkezű anyagi segítséget biztosított a számára. A szervezet térnyerésével párhuzamosan pedig az Egyesült Államokban és Európában élő muszlim értelmiségiek próbálták a nyugati közvéleményt meggyőzni arról, hogy az arab világban csakis az Ikhván képes megteremteni az „iszlám demokráciát”, az a rend, a stabilitás és a fejlődés letéteményese.

Mohamed Murszinak, a Muszlim Testvériség jelöltjének választási győzelmét ünneplő emberek 2012. június 24-én
Forrás: Senderistas/Shutterstock

Az iszlamista mozgalmaknak tündöklése ugyanakkor tiszavirág-életűnek bizonyult. A választások útján hatalomra kerülő pártjaikat vagy megbuktatták (ahogy azt történt Egyiptomban 2013. július 3-án), vagy maguk a vezetői próbáltak meg szakítani az iszlamista gyökerekkel, és a tunéziai an-Nahdához hasonlóan teljesen újfajta irányvonal mentén szervezték újjá magukat. A Muszlim Testvériséghez közel álló pártok közül mára egyedül a marokkói Igazság és Fejlődés Pártja tudott hatalmon maradni, miután képes volt még a 2016-ban tartott parlamenti választásokon is 28%-os történelmi győzelmet aratni. Ehhez viszont azt is szükséges hozzátenni, hogy a párt utóbb, a 2017-es kormányválság következében kénytelen volt iszlamista elvei egy részét feladni, illetve engedni a fiatalabb és mérsékeltebb erőkből álló frakciójának, s békülékenyebb, a riválisaival és az uralkodóházzal együttműködőbb politikát hirdetni.

Sokkal sanyarúbb sors jutott a Muszlim Testvériséghez közeli, fegyveresen harcoló szervezeteknek: egyes esetekben az ancien régime erői győzték le őket, más esetekben pedig belső ellentéteik és a más csoportokkal vívott harcaik miatt forgácsolódtak szét – ez Szíriában éppúgy megtörtént, mint Líbiában vagy Jemenben. A legrosszabbul azok a csoportok jártak, amelyek engedtek a szélsőséges eszméket valló szervezetek szirénhangjának, hiszen ők előbb-utóbb beolvadtak valamelyik helyi radikális szervezetbe (legyen az az észak-afrikai Anszár as-Saría vagy az Iraki és Levantei Iszlám Állam), ellenszegülő tagjaikat pedig kivégezték vagy menekülésre kényszerítették.

Végül pedig az azt korábban támogató országok is a Muszlim Testvériség ellen fordultak. 2015-ben Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia is terrorszervezetté nyilvánította a szervezetet, mivel azt mind a helyi uralkodóházakra, mind pedig az iszlám helyi irányzataira (pl. a vahhábizmusra) nézve komoly veszélyforrásként értékeltek. Ugyan Ankara és Doha továbbra is szövetségesének tekintette az Ikhvánt, de bizonyos regionális események (például a 2017-es katari krízis), illetőleg gazdasági nehézségek (elsősorban a török líra zuhanása) következtében jelentőségük és támogatásuk a háttérbe szorult. Eközben a Muszlim Testvériség külföldön élő, illetve bujkáló vezetői, értelmiségijei és aktivistái a mai napig vég nélküli vitákat folytatnak egymással: a főleg fiatalokból álló, az iszlamista gondolkodást háttérbe szorító frakció a gazdasági, társadalmi és környezeti kihívásokra jobban odafigyelő irányvonal bevezetését követeli, a „régi gárda” viszont hallani sem akar erről.

Az iszlamista szervezetek kudarcát jól szemléltette, hogy képtelenek voltak meglovagolni az évtized végén kibontakozó újabb regionális „forradalmi hullámot”. Akárcsak tíz évvel korábban, 2018-ban és 2019-ben is a rossz életkörülmények, az állami támogatások csökkenése, a korrupció, a hatalmi elittel szembeni elégedetlenség és a hatóságok túlkapásai vitték utcára az embereket Tunisztól kezdve Kairón át egészen Bagdadig. Csakhogy a 2011-es eseményekkel ellentétben ekkor a tüntetések után sem erősödtek meg az iszlamista szervezetek. Sőt, pont maguk a tüntetők fejezték ki az iszlám és az állam összefonódása felett érzett elégedetlenségüket, nyíltan kritizálva a vallási elöljárók politikai állásfoglalásait és a hatalomban betöltött bárminemű szerepét. Szudánban egyszerre buktak meg az évtizedek óta hatalmon lévő Umar al-Basír és a vele szoros szövetségben lévő iszlamista szervezetek, illetve azok vezetői. Algériában – ahol még mindig emlékeznek az 1990-es évek elejének polgárháborúira – a tüntetők és a kormány tagjai közösen akadályozták meg, hogy az iszlamista pártok bármiféle komolyabb szerepet játszanak a hatalmi átmenetben. Irakban a tüntetők azt kiabálták, hogy „Nemet a vallásra és a szunnita–síita alapú politizálásra!”, Libanonban pedig „Nemet az iszlámra, nemet a kereszténységre, lázadj a nemzetért!” felkiáltással vonultak végig az emberek az utcákon.

Tüntetések Bejrútban 2019. november 10-én
Forrás: P.jowdy/Shutterstock

Az „arab tavasz” alakulását, az iráni–szaúdi „hidegháborút”, valamint a terrorszervezetek ámokfutását figyelembe véve nem meglepő, hogy az iszlamista politikát folytató mozgalmak elfogadottsága olyan mélységekbe zuhant, amilyenre a korábbi évtizedekben nem volt példa. Bár a felmérések szerint már 2013-ban is csak a megkérdezettek alig 35%-a támogatta az iszlamista pártokat, hat évvel később ez az arány már csupán 20% volt. Azzal ugyanakkor már tényleg nagyon kevesen számoltak, hogy ez a folyamat magára a vallásra, annak intézményeire, vezetőire és híveire is komoly hatással lesz – vagyis hogy a lakosság nagyobb hányada „vallási meggyőződés nélkülinek” fogja magát nevezni.

Erre a jelenségre legelőször az Arab Barometer közvélemény-kutató cég mintegy huszonötezer résztvevő megkérdezésével végzett, 2019 végén kiadott felmérése hívta fel a figyelmet. A megkérdezettek az évtized első felében még „nagyfokú” vagy „közepes” bizalommal viseltettek helyi, akár szunnita, akár síita, akár keresztény vallási vezetőik iránt. 2019-re viszont regionálisan ez a szám 40% alá esett – Líbiában pedig már csak 20% volt. A pénteki imán résztvevők számában szintén történtek visszaesések: egyes országok (így Irak és Tunézia) esetében a válaszadók alig több mint harmada nyilatkozott úgy, hogy rendszeresen jár mecsetbe.

A folyamat még inkább szembeötlő, ha az országokra lebontott adatokat nézzük, hiszen ezek alapján egyedül Jemenben vallották magukat többen hívőknek 2019-ben, mint az évtized elején. Mindenhol máshol viszont a „vallástalanok” arányának növekedését mérték – különösen a 15 és 29 év közöttiek körében. Ezen a téren kimagaslik Tunézia esete, ahol már csaknem a társadalom harmada – a fiatalságnak pedig több mint 45%-a – nem tartja magát hívő muszlimnak. A leginkább meglepő viszont az, hogy ez a tendencia azokban az államokban is kimutatható, amelyek teljesen kimaradtak a 2011 utáni iszlamista „arab télből”: Algériában a duplájára, Jordániában a háromszorosára, Marokkóban pedig – dacára annak, hogy ott egy iszlamista párt van a hatalmon – egyenesen a négyszeresére nőtt a magukat „vallástalanként” meghatározók száma.

A magukat „nem vallásosnak” nevező lakosok arányának változása Észak-Afrikában és a Közel-Keleten
Forrás: Twitter

A felmérés nem túl meglepő módon komoly vitát váltott ki, és sokan bírálták annak módszertanát, célját, illetve következtetéseit is. Noha az újabb kutatások némileg árnyalták az Arab Barometer 2019-es adatait, az általa felvázolt tendencia létezését korántsem cáfolták meg. Az Arab Youth Survey 2020-ban végzett felmérésének adataiból például kiderült, hogy a vallás az észak-afrikai országokból származó válaszadók 61%-a esetében még mindig kulcsszerepet játszott személyes identitásukban – Algériában kiugróan magas, 72% volt ez az arány. Ezzel együtt a válaszadók 67%-a úgy vélte, hogy a vallás „túl fontos szerepet játszik a régióban”, és majdnem ugyanennyien ítélték szükségesnek a vallási intézmények reformját is. Sőt, Levantéban és az Öböl menti monarchiákban a vallás személyes identitás kialakításában játszott szerepe már 30% alatt volt.

Adódik a kérdés: az eddigi felmérésekből kiindulva vajon tényleg bátran állítható-e, hogy az „arab tavasz” egyik nem várt következményeként ténylegesen elindult egyfajta „vallástalanodási folyamat” a régióban? Vagy az egész jelenség nem tekinthető többnek pillanatnyi visszaesésnél, hiszen az iszlám gyökerei eleve túl mélyre nyúlnak a helyi társadalmakban, így azokat kitépni nem lehet, legfeljebb visszanyesni, növekedésüket pedig más irányba terelni? Ezekre a kérdésekre pontos választ a jelen blogbejegyzés írója helyett a közeljövő fog majd szolgáltatni.

Zárásként ugyanakkor szükséges még egy fontos dolgot megjegyeznünk: a fenti a tendencia már nem kizárólag az arab társadalmakban mutatható ki. A török fiatalság körében – a kormánypárt és a vallási szervezetek fellépése ellenére – egyre terjed a „deista járvány” és a vallástalanság. A kurdok és az irániak esetében pedig a zoroasztrizmushoz hasonló ősi vallások követőinek száma ugrott meg, és egyre többen merik magukat „spiritisztának” vagy egyenesen ateistának nevezni. Sőt, egy 2020-ban végzett felmérés szerint Iránban drasztikus méretékben csökkent a magukat síita muszlimként meghatározók aránya: kevesebb mint a megkérdezettek egyharmada tartotta magát annak, miközben a válaszadók majdnem egynegyede az „egyikhez sem” kategóriát jelölte meg, amikor arról kérdezték, melyik valláshoz tartozónak tekinti magát.

 

A nyitókép forrása: chairoij/Shutterstock

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!