Megtörik a jég?

Megtörik a jég?

Joe Biden beiktatása óta először került sor magas szintű találkozóra az Egyesült Államok és Kína között

2021.04  | Olvasási idő: 10 perc

Az amerikai elnök, Joe Biden beiktatása óta először került sor találkozóra az Egyesült Államok és Kína magas szintű tisztviselői között, hogy álláspontjaikat és érdekeiket egyeztetni tudják. Bár a találkozóval szemben támasztott elvárások eleve nem voltak túlságosan magasak, a részt vevő diplomaták nyers megnyilvánulásai több szakértőt is megleptek. De mi is történt pontosan az alaszkai találkozón, és milyen kapcsolatra számíthatunk az elkövetkezendő években az Egyesült Államok és Kína között? Mai cikkünk a többi között ezekre a kérdésekre is válasszal igyekszik szolgálni.

Keresve sem lehetett volna jobb helyet találni Alaszkánál ahhoz, hogy a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és Kína kapcsolatában végre megtörjön jég. A két ország között (majdnem) félúton, bár még amerikai területen megtartott találkozó helyszíne mindegyik fél számára megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy képviselőik Joe Biden hivatalba lépése óta először érdekeikről és álláspontjaikról tárgyalásokat kezdhessenek. Az amerikai kormányt Antony Blinken külügyminiszter és Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó képviselte, kínai részről pedig Yang Jiechi, a központi külügyi bizottság igazgatója, és a külügyminiszter, Wang Yi volt jelen. A találkozó bejelentésekor a szakértők nem fűztek túl nagy reményeket ahhoz, hogy az ténylegesen fel tudja oldani a két ország között jelenlegi feszülő ellentéteket. Meggyőződésüket tovább erősítette egy, a megbeszélés előtt egy névtelen kormánybiztos által tett kijelentés is, amely nyilvánvalóvá tette, a két oldal a találkozó után nem szándékozik közös nyilatkozatot tenni, illetve azt valószínűsítette, hogy fontos bejelentések sem várhatóak. Ennek dacára mégis érdemes számba venni, hogy mi történt Alaszkában, hiszen a találkozó az elkövetkezendő évek nemzetközi politikájában várható események alaphangját is meg fogja adni.

Bár az elvárások eredendően elég alacsonyak voltak, egyes, a találkozót megelőző események még inkább negatívan hatottak az előkészületekre. Március 16-án az Egyesült Államok és Japán közös nyilatkozatban ítélte el Kínát, ez pedig biztosan nem segítette elő a kínai–amerikai kooperáció ügyének előrelendítését. Egy kínai kormányszóvivő, Zhao Lijian ennek ellenére azt nyilatkozta a sajtónak, hogy reményei szerint az alaszkai találkozó segíthet „az ellentétek feloldásában”, a nemzetközi közvéleményt pedig arra buzdította, hogy „ne vegyen részt a Kína-ellenes klikk létrehozásában”. Az Egyesült Államok részéről akár előre megtervezett lépésnek is tekinthető, hogy Hongkong autonómiájának aláásására hivatkozva szankció alá vont huszonnégy kínai tisztviselőt. Szándéka minden bizonnyal az volt, hogy pár nappal a Kínával folytatott megbeszélés előtt megmutassa, mennyire fontos számára a demokrácia globális szinten való fenntartása.

Ezzel párhuzamosan kínai tisztviselők „magas szintű stratégiai dialógusként” hivatkoztak a közelgő alaszkai találkozóra, mivel állításuk szerint annak célja a „párbeszéd megteremtése, nem pedig a konfrontáció” volt. Washington viszont azt hangoztatta, hogy „tetteket és nem szavakat” szeretne látni ahhoz, hogy a két ország kapcsolataiban javulás következhessen be. A találkozó előtt pár nappal a Xinjiangban elkövetett emberijog-sértések miatt az EU is szankciókat rótt ki néhány kínai személyre. A lépés azt mutatta, az EU készen áll rá, hogy Kína ügyében együttműködjön Bidennel, ez pedig Donald Trump elnöksége után új lendületet adhat a transzatlanti szövetség számára.

Az alaszkai Anchorage-ben március 18-án megtartott találkozóra végül a fenti események ellenére is sor került. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma által publikált hivatalos dokumentumból jól kiolvasható, milyen hangulat jellemezte az értekezletet nyitó beszédeket. A megbeszélést Blinken indította, utána pedig Sullivan üdvözölte a kínai delegációt, majd Yang Jiechi, végül pedig Wang Yi szólalt fel. A hangnemet az első pillanattól kezdve az erőteljes vádaskodás jellemezte, az egymásnak címzett megjegyzéseket pedig néha még élesebb viszontválaszok követték.

Az amerikai külügyminiszter, Antony Blinken
Forrás: Flickr, szerző: U.S. Embassy Nigeria, licenc: közkincs

Nyitóbeszédében Blinken elmagyarázta, hazáját miért aggasztja, hogy mi a helyzet az emberi jogokkal Xinjiangban, illetve hogy mi lesz a sorsa a hongkongi demokráciának és miként alakul Tajvan biztonsága. Kitért az Egyesült Államok ellen intézett kibertámadások ügyére, valamint arra is, ahogy Kína gazdasági nyomást próbál gyakorolni Washington hagyományos szövetségesire. Aláhúzta a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer fenntartásának szükségességét, és egyértelműen utalt rá, szerinte e rendre Kína fenyegetést jelent, hiszen – ahogy fogalmazott – Peking lépései a világot mind erőszakosabbá és instabilabbá teszik. Az amerikai külügyminiszter nyitóbeszédét a következő megjegyzéssel zárta: „Az Amerikai Egyesült Államok Kínához fűződő kapcsolatát a verseny jellemzi majd ott, ahol az szükséges, az együttműküdés ott, ahol az lehetséges, és a konfliktusvállalás ott, ahol az mindenképp elengedhetetlen.” Blinken végül abbéli reményének is hangot adott, hogy a két oldal a jövőben képes lesz világosabban megérteni a másik céljait.

Jake Sullivan több kérdéssel kapcsolatban újra kiemelte hazája Blinken által már ismertetett álláspontját, szavait azonban inkább a világ többi országának címezve azt igyekezett hangsúlyozni, az Egyesült Államok minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen az „indiai–csendes-óceáni térség szabadságát és nyitottságát” megőrizni – a térség jövőbeli együttműködéséről beszélve azonban valószínűleg szánt szándékkal nem említette Kínát.

Jiechi.jpg

Yang Jiechi, Kína egyik legmagasabb szintű diplomatája
Forrás: Münchner Sicherheitskonferenz (Wikimedia Commons), szerző: Balk/MSC, licenc: CC BY 3.0 DE

A kínai fél részéről először Yang Jiechi válaszolt: csak az ő nyitóbeszéde kétszer olyan hosszú volt, mint a két amerikai tisztviselőjé együttvéve. Ráadásul megfogalmazásai is sokkal nyersebbek voltak, mint ami a Blinken és Sullivan által használt retorikát jellemezte. Yang úgy vélte, hogy az ENSZ által működtetett nemzetközi rendszer fenntartásának legfontosabb szereplője Kína, míg az Egyesült Államok, valamint néhány másik ország ezzel szemben igyekszik a saját maga „úgynevezett »szabályokon alapuló« nemzetközi rendszerét” létrehozni. Az érvelés Yang azon meggyőződésén nyugodott, hogy az Egyesült Államok által hirdetett univerzális értékek és szabályok csupán az amerikai kormány sajátos véleményén alapulnak, így ezeket nem szabad más országokra ráerőltetni. A kínai diplomata komoly kritikával illette az amerikai demokrácia jelenlegi helyzetét is, és felszólította az országot, hogy „változtasson a magáról sugárzott képen”, és „hagyja abba az általa pártolt demokrácia terjesztését a világban”, hiszen – mint hozzátette – az Egyesült Államok demokratikus berendezkedésébe vetett hitét annak számos lakója is elvesztette már. Yang az amerikai felet kritikával illette, amiért az emberi jogi kampányt indítva saját elveit más országokra igyekszik ráerőltetni, miközben saját határain belül a Black Lives Matter-mozgalmat sem képes megfelelően kezelni. Végül a kibertámadásokat felhánytorgató amerikai vádakra reagálva kifejtette, mivel ezen a téren az Egyesült Államok „viszi a pálmát”, ezért politikusai jobban tennék, ha inkább nem más országokat vádolnának saját, ezzel kapcsolatos problémáik miatt.

Beszéde végén Yang Jiechi mégis együttműködésre szólított fel a béke, a stabilitás és a világ fejlődése érdekében, mindenekelőtt a COVID–19-járvány kezelésével, továbbá a nemzetközi gazdasági tevékenység újraindításával kapcsolatban, és hangsúlyozta a globális felmelegedés elleni harcban való összefogás szükségességét is. Az őt követő Wang Yi beszédének elején szinte azonnal azzal a váddal illette az amerikai felet, hogy az beavatkozik a kínai belpolitikába. Ezzel a kínai tisztviselők ellen a hongkongi demokrácia fokozatos ellehetetlenítése miatt az alaszkai találkozó előtt néhány nappal meghirdetett szankcióra utalt, mivel megfogalmazása szerint a lépés „nyílt [amerikai törekvést jelentett Kína] elnyomására”.

Ezt követően a szópárbaj tovább folytatódott, hiszen Yi után újra szólásra emelkedve Blinken kifejtette: annak a közel száz országnak a képviselői közül, akikkel addig megbeszélést tartott, a legtöbb „mélységes megelégedettséggel” fogadta az Egyesül Államokkal való együttműködést, Kína cselekedeteivel kapcsolatban pedig „mélységes aggodalmának adott hangot”. Ezután az amerikai külügyminiszter azzal vádolta a kínai felet, hogy az „magas lóról beszélve” és hazai közönsége előtt tetszelegve oktatja ki Washingtont. Blinken beszéde után Jake Sullivan kifejezte abbéli reményét, hogy a jövőbeli együttműködés sikeressége érdekében a két fél képes lesz bizalommal egymás felé fordulni. Yang Jiechi válaszában elégedetlenségének adott hangot az amerikai tisztviselők lekezelő hangvétele miatt, majd azzal vádolta őket, hogy nem követték a szükséges diplomáciai protokollokat, és kijelentette: „Kínát nem lehet megfojtani”. Végezetül Wang Yi az amerikai reakciókra adott válaszában kijelentette, hogy amennyiben szövetségesei és partnerei nevében is az Egyesült Államok beszél, akkor „a nemzetközi kapcsolatok a jövőben nagyon nehezen fognak a megfelelő módon fejlődni.”

A nyersen megfogalmazott és néhol komoly vádaskodásokkal tarkított vita után a két delegáció elvonult a sajtó elől, és a felek egy amerikai vezető diplomata későbbi nyilatkozata alapján „azonnal a lényegre tértek, és valódi, komoly és egyenes tárgyalásokba kezdtek.” Az ellenséges nyitás nem volt túl meglepő, ha figyelembe vesszük az elmúlt néhány év kínai–amerikai kapcsolatainak fejleményeit, hiszen a két ország jelenleg jobban eltávolodott egymástól, mint korábban bármikor. Ahogy Kína mind magabiztosabbá válik, úgy az Egyesült Államokkal való ellentétei is mind több fronton válnak érzékelhetővé, legyen szó akár a gazdasági, akár a katonai, akár pedig a technológiai fölény eléréséről. Peking azt szeretné, hogy az új amerikai kormányzat szakítson az előző adminisztráció úgynevezett „Kína-ellenes” felfogásával és gyakorlatával. Ezalatt elsősorban a kereskedelmi háború nyomán kirótt tarifák csökkentését, továbbá a Huawei-jel és más kínai cégekkel és tisztviselőkkel szembeni megszorítások mérséklését értik.

Úgy tűnik, az Egyesült Államok közvéleményében viszont még soha nem volt ennyire rossz Kína megítélése. Ezt jól mutatja, hogy még a választási kampány során is az volt az egyik legfontosabb téma, miként lehetne keményebben fellépni Kínával szemben. Az anchorage-i találkozó után Blinken azt nyilatkozta a sajtónak, hogy az amerikai és kínai „érdekek között van átfedés Irán, Észak-Korea, Afganisztán és a globális felmelegedés ügyében”. Ennek alapján arra lehet következtetni, hogy a két fél között mégiscsak létrejöhet valamiféle valós együttműködés, még ha egyelőre csak igen korlátozott módon is. Kína fentebb leírt kívánságai viszont lehet, hogy ennek ellenére sem teljesülnek, hiszen kampánya során Biden többször is hangsúlyozta: ő még elődjénél is keményebb lesz Kínával szemben. Politikájához pedig vélhetően a Kongresszus mindkét szárnyának támogatását meg tudja szerezni, ha a jövőben a Kínával kapcsolatos intézkedésekről kell majd dönteni.

Egyelőre nem egyértelmű, hogy a két fél mostani találkozója hosszú távon mennyire bizonyul majd gyümölcsözőnek. A tárgyalások megkezdése azonban mindenképpen pozitív lépésnek tekinthető, és legalább megteremti annak a lehetőségét, hogy a köztük uralkodó ellentéteket és az azokból fakadó lehetséges kockázatokat Peking és Washington csökkenteni tudja. Ez akár optimizmusra is okot adhat, hiszen így ha nem is baráti, de legalább nem eredendően destruktív kapcsolat jöhet létre közöttük.

 

A nyitókép forrása: Flickr, szerzője: U.S. Department of State, jogi besorolása: közkincs