Mi a jelentősége az EU és Oroszország kapcsolatában a klímadiplomáciának?

Mi a jelentősége az EU és Oroszország kapcsolatában a klímadiplomáciának?

2021.04  | Olvasási idő: 10 perc

A klímadiplomácia eszköze az Európai Uniónak azt a két célját köti össze, hogy áttérjen a klímasemleges gazdaságra, illetve stratégiai autonómiára tegyen szert. Az európai zöld megállapodás tiszta, megfizethető és biztonságos energiaellátást ígér. Egy ilyen átalakulásnak azonban fontos kihatása lehet az EU–orosz kapcsolatok jövőjére is.

Megbízatásának kezdetén Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke bejelentette, hogy egy „geopolitikai bizottságot” szeretne vezetni. Az újonnan megválasztott elnök ekkor még csak nem is sejtette, hogy Európát milyen kihívások elé állítja majd a COVID–19-járvány. Biztosi testületének felállítása során, valamint az Európai Unió következő hétéves költségvetéséről és a helyreállítási alapról folytatott tárgyalásai közben az elnök végig szem előtt tartotta azokat az EU zöldítésével kapcsolatos prioritásokat, melyek megvalósítására még a megválasztásakor tett ígéretet. A 2020 decemberében megkötött költségvetési megállapodásával az Európai Tanács tehát megpróbált egyensúlyt teremteni a világjárvány összetett gazdasági következményei és a zöld átmenet megvalósítása által jelentett kettős kihívás között.

Az európai zöld megállapodás és az EU geopolitikai ambíciói – mennyire teszi ellenállóvá az uniót a zöld átmenet?

A COVID–19-járvány nyomán kialakult válság élesen rámutatott, hogy milyen hátrányokkal jár a globalizáció az Európai Unió számára, hiszen az ellátási zavarok nyomán világossá váltak azok a kockázatok, melyeket az európai gazdaság külső szolgáltatóktól való túlzott függése jelent. A járvány lesújtó következményei révén az Európai Unió felismerte, mennyire fontos, hogy a külső szereplőktől való függőségén csökkenteni tudjon, különösen a kritikus infrastruktúrák esetében, és a korábbinál jóval inkább stratégiai megközelítést kezdett alkalmazni ellenállóképességének megteremtésével kapcsolatban.

Az Európai Bizottság a stratégiai ellenállóképességet négydimenziós keretben határozza meg: az egyes dimenziókat a társadalmi és gazdasági, a geopolitikai, a zöld, valamint a digitális dimenziók jelentik. Mivel a globális válság hatására a világ vezető hatalmai között fokozódott a gazdasági és technológiai verseny, a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés a stratégiai biztonság kérdésévé lépett elő. Az európai zöld megállapodás transzformatív programja révén a klímaváltozás kérdéskörét összeköti az európai stratégiai ellenállóképesség gazdasági és geopolitikai dimenzióival. A projekt Ursula von der Leyen geopolitikai törekvéseiben játszott fontos szerepének megértéséhez célszerű megvizsgálni, miként is definiálható a stratégiai autonómia fogalma: „A stratégiai autonómia azt jelenti, hogy a kulcsfontosságú stratégiai kérdések terén képesek vagyunk a független cselekvésre, a döntések meghozatalára és végrehajtására, valamint a saját erőforrások használatára. A stratégiai autonómiának része, hogy szabadon meg tudjuk választani, kiket tekintünk a partnereinknek. […] Ahogy az is, hogy lehetőségünk van függőségeink kölcsönös függőségekké való átalakítására. […] A stratégiai autonómia csökkentheti a külső szereplőktől való függőséget, lehetővé teheti, hogy az EU saját értékeit és érdekeit a világon mindenütt jobban meg tudja védeni, és jelentős gazdasági előnyökkel járhat.”

Geopolitikai szempontból az európai zöld megállapodás legfontosabb eleme, hogy tiszta, megfizethető és biztonságos energiaellátást ígér. Ellenállóképességnek a zöld energiák alkalmazására vonatkozó dimenziója szerint az EU-nak 2050-re éghajlat-semlegessé kellene válnia, mégpedig úgy, hogy megszünteti a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségét, csökkenti állampolgárainak a természeti erőforrásokra gyakorolt hatását, és a saját területén a hulladéktermelést csökkentő körforgásos gazdaságot alakít ki. Az energiaszektorban a külső függőség fő forrását továbbra is a gáz és az olaj használata jelenti. A tiszta energiaforrásokba történő befektetései révén viszont energiamixében az EU tovább tudná csökkenteni a hagyományos energiahordozók arányát. Az európai zöld megállapodás keretet biztosít a tiszta energia használatára való áttéréshez, és ezzel pozitív irányban befolyásolná az unió saját energiatermelését, még annak ellenére is, hogy az éghajlat-semlegességre való áttéréssel fennáll annak a kockázata, hogy az energiahordozóktól való mostani függésünket a jövőben az unión kívüli országokból származó nyersanyagoktól való függőséggel váltjuk majd le.

Hol tart jelenleg az európai energiaautonómia ügye?

A fosszilis tüzelőanyagok importjától való függősége következtében az Európai Unió számára eddig nehéznek bizonyult, hogy az energiaellátás területén biztosítsa maga számára a stratégiai autonómiát. Az elmúlt évtizedekben az Európai Unió saját forrásokra támaszkodó primerenergia-termelésében visszaesés volt tapasztalható, egyrészt az Egyesült Királyság és Hollandia gáztermelésének jelentős mértékű csökkenése, másrészt a kőszéntermelés visszaesése miatt. Az uniós termelés csökkenése, illetőleg az egyre növekvő európai energiaigény miatt viszont az EU földgázimportja enyhén gyorsuló ütemben növekszik. Jelenleg az Európai Unió és annak minden tagállama nettó energiaimportőrnek számít. Az általa használt fosszilis tüzelőanyagok fő szolgáltatója Oroszország, az Egyesült Államok és Kolumbia pedig átvette a második és harmadik helyet az unió korábbi két fő partnertől, Norvégiától és Algériától. Jelenleg az uniós földgáz- és kőszénimport 40%-a Oroszországból származik, és az egyre növekvő függőség aggodalomra ad okot a szervezet jövőbeli energiabiztonságával kapcsolatban.

Eltérő mértékű tagállami energiafüggőség

Annak ellenére, hogy az EU-n kívüli szolgáltatóktól való növekvő energiafüggőség uniós szintű jelenség, a függőség mértéke tagállamonként igencsak eltérő szinteket mutat. Ha az abszolút számokat vesszük alapul, 2018-ban a legnagyobb nettó energiaimportőrnek Németország, Olaszország, Franciaország és Spanyolország számított. Ha viszont a népességszámhoz viszonyítunk, akkor ugyanebben az évben a legnagyobb nettó energiaimportőr Luxemburg, Málta és Belgium volt. A két rangsor közötti eltérés oka többek között a tagállamok energiamixének különbségeiben keresendő. Iparuk technológiai fejlettségének és a természeti erőforrásokhoz való hozzáférésüknek megfelelően ugyanis a tagállamok energiamixe igen változatos képet mutat a bányászott szén, a földgáz, a kőolaj, az atomenergia és a megújuló energia felhasználását illetően. A klímaváltozás elleni küzdelem kapcsán azonban bizakodásra ad okot, hogy az unió energiamixében az EU növekvő fosszilis tüzelőanyag-importja ellenére a megújuló energia egyre jelentősebb szerephez jut a primérenergia-termelésben.

Az EU energiaellátásában a fosszilis tüzelőanyagok felhasználása eddig azért élvezett domináns szerepet, mert ezekből kiszámíthatóbban és sokkal olcsóbban lehetett áramot termelni, mint a megújuló forrásokból. A megújuló (és a nukleáris) forrásokból származó energia előállítási költségnek legjelentősebb részét magának a technológiának a költsége jelenti. A megújuló energia ára az előállítási technológiákba történő nagyszabású beruházásoknak hála a közelmúltban a fosszilis tüzelőanyagokból előállított energia árai alá esett, a megújuló energiaforrások széleskörű használata pedig hamarosan világszerte az energiaárak csökkenéséhez vezet majd. A jövőben a megújulóenergia-termelésbe eszközölt befektetések kettős előnnyel járnak majd az európai stratégiai autonómia szempontjából: az alacsonyabb energiapiaci árak jobb alkupozíciót biztosítanak az uniónak, az energiatároló rendszerek kiépítése pedig lehetővé teszi az áramellátás további stabilizálását.

Az energiamixükben megmutatkozó különbségek miatt azonban a károsanyag-kibocsátástól mentes gazdaságra való átállásnak az egyes tagállamok más-más helyzetből indulnak neki, ennek következtében pedig a megújuló energiára való áttérés az EU-n belül változó sebességgel zajlik majd le. A tagállamok eltérő szinten állnak a megújulóenergia-termelési kapacitások kiépítésében, és a többségük az Európai Bizottság által kitűzött éghajlat-politikai célok elérése érdekében nagymértékben támaszkodik az atomenergiára.

Az elektromos áram atomenergiával történő előállítása alacsony szén-dioxid-kibocsátással jár, megbízhatóan működik, és a megújuló energiánál jóval alkalmasabb a kisebb országok igényeinek kielégítésére, mivel sokkal kevesebb földterületre van szükség hozzá. Nukleáris energia használata hosszú távon ideális megoldást jelenthet a sűrűbben lakott tagállamok számára, mert segítségével az új klímavédelmi céloknak való megfelelés mellett az importált fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségüket mérsékelni, energiaellátásuk biztonságát pedig javítani tudják. Az atomerőművekhez szükséges alkatrészek beszerzése az utóbbi években viszont egyre jelentősebb problémává vált, mivel a piacon csupán csekély számú beszállító van jelen. Korlátozott számuk az atomenergia árát felfelé hajtja, és nem feltétlenül mérsékli az atomenergiára támaszkodó tagállamok energiafüggősét.

Fontos tehát, hogy az Európai Bizottság felismerje az európai régiók közötti különbségeket, azok eltérő érdekeit, és azt, hogy a zöld átállás hátrányosan érintheti azokat a tagállamokat, melyek energiamixében a megújuló energiaforrások aránya kisebb. Ha biztosítva lesz, hogy energiamixüket a tagállamok középtávon diverzifikálják, a változáshoz társadalmilag és gazdaságilag is alkalmazkodni tudnak. A földgáz, a biometán és a dekarbonizált gázok alkalmazásának ismert és jól bevált technológiája jelentősen csökkentheti az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, és nem befolyásolja negatívan az európai versenyképességet a szilárd fosszilis tüzelőanyagok lecserélése során.

Aszimmetrikus, de kölcsönös függőség az Európai Unió és Oroszország között

Az orosz–európai kétoldalú kapcsolatok legfontosabb elemét az energia képezi. Oroszország legfőbb diplomáciai eszközét földgázvezetékei jelentik, és az ország számára elengedhetetlenül fontos, hogy az Ukrajnán átmenő gáztranzitot az Északi Áramlat 2 projekt befejezése révén csökkenteni tudja. Ez utóbbi, Oroszországot Németországgal összekötő földgázvezetéknek a megépítését az Európai Bizottság eleinte komoly kritikával illette, mivel az Oroszország európai jelenlétét és az EU energiabiztonsági fenyegetettségét is fokozhatja. Tekintve, hogy a bizottság által megfogalmazott stratégiai autonómia koncepciója a kereskedelem és a klímapolitika kérdéskörére is kiterjed, az Európai Unió által viselt kockázat egyenlő az egyes tagállamok által felvállalt kockázatok összegével. Az Európai Bizottságnak a projekt közösen történő tárgyalására vonatkozó javaslatát az Európai Tanács Jogi Szolgálata elutasította, s ezért a döntést követően a bizottság kizárólag piaci alapon közelítette meg a témát, az energiabeszállítók diverzifikációját ösztönözve.

A tagállamok – energiamixük és az országgal fennálló egyéb kereskedelmi kapcsolataik alapján – eltérő mértékben függenek az orosz energiától. A Gazprom exportjának legnagyobb piacaként és Oroszország legfontosabb európai kereskedelmi partnereként a legjelentősebb alkupozícióval Németország bír, a dél- és kelet-közép-európai országok viszont ellátásukat a déli irányba történő nyitással és az amerikai LNG-vel igyekeznek diverzifikálni.

Oroszország bevételeinek jelentős része azonban az európai energiaexportból származik, és ez közte és az Európai Unió között kölcsönös függőségi viszonyt teremt, vagyis nem beszélhetünk csupán egyoldalú európai függőségről. Az EU és Oroszország közötti kapcsolatok legfontosabb pillére az energiakereskedelem, és ha az előbbi a klímasemleges gazdaság kiépítése felé mozdul el, az jelentős következményekkel jár az utóbbira nézve, mivel a következő harminc év során kőolaj-, szén- és földgázexport-piacait el fogja veszteni. Kettejük kapcsolatában tehát rövid távon a gyorsan modernizálódó Európai Unió bizonyulhat a geopolitikai nyertesnek. Ez a fejlemény azonban a köztük meglévő viszony romlásához, a közös érdekeltségű témák számának csökkenéséhez, és ezáltal az orosz–EU kapcsolatok további romlásához is vezethet, továbbá felerősítheti a két fél között fennálló strukturális ellentéteket. A megújuló energiák felhasználásán alapuló önállóságának növelésével az Európai Unió elveszítheti a közte és Oroszország között jelenleg meglévő legfontosabb olyan stratégiai jelentőségű kapcsolódási pontot, amellyel hatást tud gyakorolni Moszkvára, így az európai stratégiai autonómia fokozásával párhuzamosan muszáj lesz más diplomáciai eszközöket találnia céljai elérése érdekében.

Oroszország az energiapolitikát hathatós geopolitikai eszközként használja, az Európai Uniónak viszont egy jóval passzívabb a multilateralitást és a szabályelvűséget középpontba állító szabályozó szerv szerepével kell beérnie. A legnagyobb piacának elvesztéséből származó fenyegetés, valamint az Európai Unió normákat meghatározó pozíciója ellenben elegendőnek bizonyulhat ahhoz, hogy az orosz kormányt az európai zöld megállapodás követelményeihez való stratégiai igazodásra ösztönözze.

A klímadiplomácia jövőbeli szerepe

A klímapolitika 2018 óta az európai kül- és biztonságpolitika integráns részét képezi, és az energiabiztonság, illetve a klímasemleges gazdaságra való áttérés közötti kapcsolat folyamatosan erősödik. A klímadiplomácia olyan célzott külpolitikai eszközként is értelmezhető, mely más szereplők párbeszédbe vonása, az éghajlattal kapcsolatos kérdésekben történő együttműködés megteremtése, továbbá a stratégiai partnerségek kiépítése és az állami és nem állami szereplők közötti kapcsolatok megerősítése révén segíti elő az éghajlatváltozás elleni fellépést, fokozva egyúttal az éghajlatváltozás elleni küzdelmet és megerősítve az unió diplomáciai kapcsolatait. Az európai autonómia korlátai – nevezetesen a megújuló forrásokból származó primerenergia-termelésre felhasználható földterületek korlátozott mennyisége – középtávon kiszámítható fosszilistüzelőanyag-ellátást tesznek szükségessé. Hosszú távon pedig kulcsfontosságú, hogy az EU és Oroszország a zöld energiával kapcsolatos technológiák kifejlesztése terén együtt tudjon működni, hiszen az EU-nak új diplomáciai eszközöket kell találnia annak érdekében, hogy e jelenleg a két szereplő közötti kapcsolatban minden másnál erősebbnek számító köteléket pótolni tudja.

Az Európai Unió klímadiplomáciájának sikerében meghatározó fontosságú lesz Oroszországhoz fűződő energiakapcsolatainak a jövője. A klímadiplomáciának ugyanakkor a klímasemleges világ felé történő átmeneten való közös munkálkodás révén egyre növekvő szerepe van az EU és Oroszország közötti kapcsolatok megerősítésében is. Jóllehet az egyes tagállamok különböző energiapolitikai érdekeiből és az EU kormányközi jellegéből adódóan nehéz közös egyensúlyt találni, a jelenlegi járvány növelte az európai stratégiai autonómia kialakítására irányuló politikai akaratot. Az integrált, zöldebb európai energiapiac az érdekek külső szereplőkkel szembeni konvergenciáját vonja maga után, és így a tagállamok közötti kohéziót is meg fogja erősíteni.

 

A nyitókép készítóje Markus Distelrath (Pexels)