Mianmari katonai puccs

Mianmari katonai puccs

Mi lesz a demokráciával?

2021.02  | Olvasási idő: 7 perc

Min Aun Hlaing tábornok 2021. február 1-én Mianmarban katonai puccs révén magához ragadta a politikai hatalmat a demokratikusan megválasztott Aun Szan Szu Kjitől és pártjától, majd egy éven át tartó veszélyhelyzeti időszakot jelentett be az országban. A katonai vezető tette a lakosság teljes elutasításával találkozott, és sorozatos demonstrációkhoz vezetett, a mianmari hadsereg pedig azóta is drasztikus, olykor brutalitásba torkolló fellépéssel igyekszik megfékezni a nép indulatait. A puccs a nemrég demokratikusan megválasztott kormány beiktatását megakadályozta, annak leendő tagjait pedig jelenleg is házi őrizetben tartják. De hogyan is történt pontosan a hatalomátvétel? Miért lépett a katonaság, és miért épp most? Hogyan értékelik az eseményeket az állampolgárok és a nemzetközi közvélemény? És – ami talán a legfontosabb kérdés – vajon meddig tart majd a katonai diktatúra? 

Egy évtizeddel azután, hogy a demokratikus kormány részére lemondott az ország irányításáról, a hadsereg egy puccs révén ismét visszaszerezte magának a hatalmat Mianmarban. A lakosságot a változás nem kevés nyugtalansággal tölti el, hiszen a 2011 előtti ötven évben az ország egyszer már megtapasztalta, hogy milyen is katonai diktatúrában élni. Tíz évvel ezelőtt viszont hivatalosan is megszűnt a hadsereg uralma az országban, miután 2010-ben választást tartottak az országban, egy évvel később pedig hivatalosan is feloszlatták az országot addig irányító katonai juntát. Bár 2010-ben még a hadsereggel szoros kapcsolatot ápoló Unió a Szolidaritásért és Fejlődésért Párt (USZFP) került hatalomra, a következő években az Aun Szan Szu Kji által vezetett Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vált a legerősebb erővé az országban, 2015-ben pedig sikerült hatalmas választási győzelmet is aratnia. A hadsereg azonban ezt követően is meg tudta őrizni politikai befolyását, hiszen az egykori katonai kormányzat által 2008-ban elfogadott alkotmány a parlamenti helyek 25%-át a katonaság számára biztosítja.

A nemzet anyjának is nevezett Aun Szan Szu Kji
Forrás: Wikimedia Commons, szerző: Claude TRUONG-NGOC, licenc: CC BY-SA 3.0

A hadsereg vezetőinek erőteljes politikai befolyása jelentős mértékben akadályozta, hogy az ország valóban működő demokráciát tudjon létrehozni, hiszen az országgyűlés minimum egynegyedét kitevő, a hadsereg által delegált parlamenti képviselők érdekeiket az állami szféra legkülönbözőbb területein képviselni tudják. Mivel pedig Mianmarban az alkotmány módosításához legalább 75%-os többségre van szükség, az NLD-nek komoly nehézségei adódtak, amikor valódi demokratikus politikai berendezkedést próbált kialakítani, mivel a kötelező 25%-os katonai képviselet mellett egyetlen képviselő is elegendő ahhoz, hogy bármilyen változást meg tudjon akadályozni. Így a civil politikusoknak a katonák támogatását élvező USZFP szavazóbázisából is maga mellé kellett állítania az embereket, amit Aun Szan Szu Kjinek végül sikerült is elérnie.

A 2020 novemberében megszervezett választáson az NLD-nek sikerült megszereznie a szavazatok több mint 80%-át. Az eredmény heves tiltakozást váltott ki az USZFP vezetőségéből, és tagjai választási csalást hirdetve nem is tekintették érvényesnek az eredményt. Állításuk persze bármilyen valódi alapot nélkülözött, ám a hadsereg vezetősége számára igencsak kellemetlen politikai vereség már magában is elég volt ahhoz, hogy Min Aun Hlaing tábornok és köre elégedetlen legyen a választás végkimenetelével. A vádaskodás egészen 2021. február 1-ig folytatódott; ekkor aztán a hadsereg a tettek mezejére lépett, és államcsíny révén vérontás nélkül átvette a hatalmat. A civil politikusokat őrizetbe vették, a fontosabb ellenzéki politikai vezetők, mint például Aun Szan Szu Kji, pedig házi őrizetbe kerültek.

De miért éppen most került sor a katonai puccsra? Ennek oka igencsak egyszerű. Az USZFP-nek a választások újbóli megtartására vonatkozó követelései, illetve az elcsalt szavazatokról szóló vádaskodásai Min Aun Hliang tábornoknak és klikkjének tökéletes ürügyet jelentettek a politikai hatalom visszaszerzésére. Ennek azonban mindenféleképpen az új országgyűlés felesketése előtt kellett megtörténnie. A puccs tehát ezért esett a kormány megalakulása előtti napra, hiszen így az új kabinet nem válhatott az országot irányító legitim hatalommá.

A mianmari hadsereg rangidős főparancsnoka, Min Aun Hliang
Forrás: Wikimedia Commons (Republic of the Philippines, Presidential Communications Operations Office), szerző: Marcelino Pascua, licenc: közkincs

A meglepetésszerű hatalomátvétel Mianmar egész lakosságát váratlanul érte. A puccs után több tízezer ember özönlött az utcákra, hogy tiltakozzon a katonai hatalomátvétel ellen. Az országban emellett polgári engedetlenségi mozgalom is indult. Ennek élére kezdetben az egészségügyi dolgozók álltak: ők úgy döntöttek, a puccs elleni tiltakozásuk jeleként nem veszik fel a munkát. A tiltakozás utóbb kiterjedt a kisebb bolttulajdonosokra és az átlagos mianmari családokra is, végül pedig több rendőr, tűzoltó és köztisztviselő is csatlakozott hozzá. Az emberek képtelenek voltak elfogadni, hogy a megannyi nehézség árán kivívott demokráciájuk a szemük láttára kezd semmivé válni.

A hadsereg február 8-án végül úgy döntött, hogy megkezdi a tüntetések feloszlatását. Először csak vízágyúkat és könnygázt használtak, ám amikor ezek hatástalannak bizonyultak, gumilövedéket lőttek a tömegbe, néhány esetben pedig éles lőszert is alkalmaztak. Az atrocitásoknak több sebesültje és halálos áldozata is volt. Az emberek azonban kitartottak, és tovább folytatták a felvonulást, illetve a tiltakozást Mianmar városaiban. Nemtetszésüknek a polgári engedetlenségi mozgalmon túl leginkább azzal adnak hangot, hogy minden este 8 órától ablakaikban és ajtajaikban állva több órás csörömpölésbe kezdtek az edényeikkel.

Az államcsínyt a nemzetközi közvélemény, mindenekelőtt pedig a nyugati országok is kritikával illették. Boris Johnson egy tweetben ítélte el a katonai puccsot, az Egyesül Államok új elnöke, Joe Biden pedig azzal fenyegette meg az új mianmari vezetőséget, hogy visszaállítja az ország ellen egykor érvényben lévő nemzetközi szankciókat. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa már jóval utánuk fogalmazta meg véleményét az esettel kapcsolatban. Ennek oka elsősorban az volt, hogy Kínából és Oroszországból a puccs nem váltott ki akkora aggodalmat, mint a nyugati országokból. Jól példázza ezt az is, hogy a kínai állami hírügynökség megfogalmazása szerint a hatalomátvétel egy „jelentősebb kabinetátszervezés” volt, így tökéletesen ignorálta az államcsíny megtörténtét. A Biztonsági Tanács végül február 4-én adta ki a nyilatkozatát, hangsúlyozva „a demokratikus intézmények és folyamatok fenntartásának szükségességét, az erőszaktól való tartózkodás és az emberi jogok tiszteletben tartásának fontosságát, továbbá az alapvető szabadságjogok és a jogrend fenntartásának elengedhetetlenségét.”

Az ASEAN-tagországok magatartását a kölcsönös be nem avatkozás alapelve határozta meg, s a szervezet elnöki tisztségét jelenleg ellátó Brunei Szultanátus is ennek szellemében fogalmazta meg a történtekkel kapcsolatos nyilatkozatát. Ebben a „párbeszédre, a felek közti megbékélésre és a helyzet normalizálására” szólította fel Mianmart. A megfogalmazást azonban nem biztos, hogy a tagországok egyetértése övezi, hiszen véleményük korántsem egységes az esettel kapcsolatban. Laosz és Vietnám például február közepéig még semmilyen hivatalos nyilatkozatot nem bocsátott ki a történtekkel kapcsolatban, ez pedig akár azt is jelentheti, hogy a két ország vezetői nem találnak kivetnivalót a hatalomátvételben. Az viszont szinte kizárt, hogy az ASEAN szankciókat vezessen be Mianmarral szemben, hiszen a délkelet-ázsiai országok együttműködése nem állhat le amiatt, mert tagjai nem értenek egyet valamelyik társuk belpolitikai eseményeivel. Ettől függetlenül az indonéz elnök, Joko Widodo kezdeményezte, hogy az ASEAN-tagországok tartsanak rendkívüli megbeszélést a mianmari helyzettel kapcsolatban, ám e tárgyalástól nem lehet túl sokat várni.

A hadsereg főparancsnoka megígérte, hogy az egyéves veszélyhelyzeti időszak leteltével visszaszolgáltatja a hatalmat a civil kormány részére, ehhez pedig azt is hozzátette, az ő ideiglenes kormánya „nem lesz olyan”, mint az ország korábbi katonai rezsimei. Ha azonban Min Aun Hlaing hatalmának körülbástyázása mellett határozna, és 2022 februárja után sem szeretné feladni azt, akkor döntésével nagyon komoly kockázatokat is vállal. Ezek elsősorban a nemzetközi szankciókból és a belföldi zavargások egyre erőszakosabbá válásából fakadhatnak. Ez utóbbi valójában sokkal hamarabb bekövetkezhet, mint ahogy arra a hadsereg vezetői számítanak. Sok tüntető véli úgy, hogy a katonaságot már a közeljövőben is a szigorúbb fellépés fogja jellemezni, és akad olyan hangadó fiatal tűntető is, aki kijelentette, hogy bármilyen szükséges eszközzel kész harcolni az elnyomás ellen.

A folytatódó tüntetéssorozat pedig akár már néhány héten belül még az eddiginél is jobban elmélyítheti a krízist az országban. Ha a jelenlegi vezetés ennek ellenére is szeretné hosszabb távon megtartani a hatalmat, akkor arra csupán egyre erőszakosabb módszerek bevetésével lesz képes, ez pedig végül visszavezethet a mianmari demokrácia 2011-es születését megelőző totalitárius diktatúrához. Az autoriter hatalomgyakorlás viszont könnyen rövid életűnek bizonyulhat majd, hiszen ha az országban mindenki tiltakozni kezdene, a társadalmi és gazdasági rend hamar összeomlana, az esetleges nyugati szankciók pedig csak még tovább tetéznék a gazdasági nehézségeket. Mianmarnak még most is lehetősége lenne visszatérni a demokratikus állapotokhoz, jelenleg azonban úgy tűnik, a hadsereg minden eszközt bevet hatalmának megtartása érdekében, Aun Szan Szu Kjit pedig több állítólagos bűncselekmény miatt is igyekszik perbe fogni.

Ha a civil szféra lázongása folytatódik, ráadásul a jelenlegi járvány is tovább pusztít, Min Aun Hlaing könnyen nehéz helyzetben találhatja magát. Ha pedig a katonai vezetés az egyéves veszélyhelyzeti időszak előtt megbukna, az komoly jelzés lenne a hadsereg vezetői számára, hogy ideje hátrébb lépniük a mianmari belpolitikában. A katonák hatalmának gyengülése hosszú távon ráadásul akár az USZFP politikai erejének teljes erodálódásához is vezethet, s ha ennek nyomán elég hadseregtől független képviselő kerül a parlamentbe, akár már az alkotmánymódosításhoz szükséges többség is összeállhat. Ebben a helyzetben az országgyűlés fel tudná számolni a kötelező 25%-ról szóló kvótát, Mianmar államszervezete pedig újabb lépést tehetne a működő demokrácia irányába. Az elkövetkezendő egy év tehát kétségtelenül komoly próbatételt jelent majd a hadsereg vezetősége számára, és Min Aun Hlaing biztos lehet benne, Mianmar népe nem könnyíti meg számára, hogy a hatalmat meg tudja tartani.

 

A nyitókép forrása: Wikimedia Commons (Voice of America), szerző: VOA Burmese Service, licenc: közkincs

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!