Miért nem lehet egy egyezménnyel rendezni a görög-macedón névvitát?

Miért nem lehet egy egyezménnyel rendezni a görög-macedón névvitát?

2018.06  | Olvasási idő: 10 perc

Alexisz Ciprasz görög és Zoran Zaev macedón miniszterelnök történelmi erejű megállapodása véget vethet a két állam között 1991 óta húzódó vitájának Macedónia nevéről. Ha a javaslat a népszavazáson is megerősítést nyer, úgy Szkopje ősztől Észak-Macedónia fővárosa lehet. A megállapodást nemzetközi berkekben öröm fogadta, s többen is azt remélik, hogy a több évig tartó politikai válságot követően Macedónia megindulhat az Európai Unió és a NATO felé vezető úton. A politikai elit azonban korántsem ennyire egységes a javaslat támogatásával kapcsolatban.

Az elmúlt időszak macedóniai politikai válságának egyik legfontosabb utóhatásaként jelentkezik a névvita lezárására tett javaslat megítélése. A Nikola Gruevski miniszterelnöksége alatt kirobbant politikai válság idején a nemzeti identitás a politika eszközévé vált, ez pedig polarizálta a társadalmat. A névvita rendezése tehát nemcsak a felülről lefelé történő implementációtól függ, a társadalomnak is el kell fogadnia a megállapodást. Éppen ezért szükséges tágabb értelemben is értelmezni a kérdést.

MACEDÓNIA: MACEDÓNIA VOLT JUGOSZLÁV KÖZTÁRSASÁG, VAGY ÉSZAK-MACEDÓNIA?

A macedón–görög névvita évtizedeken keresztül feszült viszonyt eredményezett Athén és Szkopje között. A névvita eredete köztudott, ezért arra ebben az írásban nem térek ki részletesen. A konfliktus Macedónia számára nemcsak nemzetközi színtéren okozott kellemetlenségeket, hanem belföldön is voltak olyan következményei, amelyek kiélezték a belső feszültségeket. Ezek a konfliktusok Nikola Gruevski miniszterelnöksége idején egy politikai és intézményi válságban csúcsosodtak ki. Az már a 2008-as sikertelen NATO-csatlakozási kísérlet óta köztudott volt, hogy Macedónia addig nem léphet előre az euroatlanti integrációs folyamatban, ameddig nem rendezi vitáját Athénnal. Mindezidáig azonban elképzelhetetlen volt az, hogy a görög és a macedón kormány meg tudjon állapodni egymással. A makedón örökség ugyanis nemcsak politikai, hanem rendkívül fontos identitásbeli kérdés is a Balkán déli részén. Ráadásul Nikola Gruevski miniszterelnöksége alatt a macedón nemzeti identitás kérdése politikai eszközzé is vált. A Gruevskit a miniszterelnöki székben váltó Zoran Zaev azonban hosszas tárgyalásokat követően megállapodott Ciprasz görög miniszterelnökkel Macedónia új nevéről.

A megállapodás mind görög, mind macedón oldalon éles vitákat generált amellett, hogy az Európai Unió és több tagállam is üdvözölte annak létrejöttét. A megállapodás sikerességének kulcsa a nemzetközi közösség támogatásától, tartóssága pedig az érintett két ország lakosságának elfogadásától függ. A kérdés rendezése így korántsem várható egy dokumentum aláírásától. Hogy a miérteket megértsük, érdemes egy kicsit áttekinteni az ideológia és a politikai kultúra befolyásának szerepét.

IDEOLÓGIA ÉS POLITIKAI KULTÚRA

Noha az ideológiáknak a 20. századot követően egyre kevesebb szerepük van, bizonyos hívószavak a mai napig választásokat dönthetnek el. Érdemes ebből a szempontból is átvilágítani a balkáni politikai térképet. Ugyanis annak, aki a Balkánon politikai babérokra tör, komolyan kell számolnia az érzékeny tabutémákkal. Egy nem jól megfontolt döntés ugyanis minimum hazaárulásnak számít, de akár a politikai halált is jelentheti. A tabuk fennmaradása eredményezte a jelenlegi status quo-t, amelyet az unalomig ismételt befagyott konfliktusok uralnak.

A térségben meghúzódó problémák jóval túlmutatnak a kormánypártok színein, és a pártok ideológiáin. Egy olyan mélyen gyökeredző konfliktushelyzetről van szó, amelynek feloldásához csak a politikai kultúra tartós átalakulása jelenthet megoldást. A Ciprasz és Zaev közötti megállapodást is e szempontok alapján lehet megérteni. A megállapodás értelmében ugyanis Macedóniának nevet kell változtatnia. Ez pedig sokakat érzékenyen érint Macedóniában.

NIKOLA GRUEVSKI: MACEDÓNIA VOLT ERŐS EMBERE

Egy nemzet szempontjából az eredettörténetnek és a „létezésigazolásnak” különösen fontos szerepe van. Macedóniában a demokrácia és intézményesedés mellett a nemzeti identitás építése is párhuzamosan folyamatként jelentkezett. A görögök már kezdettől fogva tiltakoztak az állam neve és első zászlója ellen, amely a verginai csillagot (ez szintén egy történelmi makedón jelkép) ábrázolta. Az ideiglenesnek szánt 1995-ös ENSZ megállapodás értelmében az ország a nemzetközi intézményekben a „Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság” nevet használja (ennek angol rövidítése a FYROM) az alkotmányos neve helyett (Macedón Köztársaság – Republika Makedonija).

A Macedónia által használt jelképek nemcsak a görögöket (a névhasználat miatt) osztja meg, hanem a bolgárokat (akik szerint a bolgár és a macedón nép és nyelv ugyanaz), és valamilyen szinten a szerbeket is (a szerb ortodox egyház nem ismeri el a macedón ortodox egyház önállóságát). Ami pedig a belső viszonyokat jelenti, Macedónia nem nemzetállam, hiszen a lakosság legalább egyharmada albán etnikumú, akik folyamatosan több beleszólást követelnek az ország irányításába. A két etnikai csoport közötti konfliktus 2001-ben kis híján polgárháborúba torkollott. Jól érzékelhető, hogy a macedón nemzeti identitás legfontosabb elemei több oldalról is megkérdőjeleződtek.

Macedóniában 2006-ot követően a Belső-macedóniai Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja (macedón rövidítéssel VMRO–DPMNE) került hatalomra, Nikola Gruevski vezetésével. A fiatal kormányfő energikus üzletemberként, robbant be a politikába, akitől mindenki gyors reformokat és fellendülést várt. A befektetések szép számmal érkezetek az országba és volt fejlődés is, mindezt azonban beárnyékolta a gazdasági válság, valamint Görögország vétója a 2008-as bukaresti NATO-csúcson. Jól láthatóan a névvita továbbra is szűk keretek közé szorította az ország nemzetközi politikai mozgásterét. Athén továbbá megakadályozta azt is, hogy az Unió csatlakozási tárgyalást kezdeményezzen a 2005 óta tagjelölt Macedóniával.

Mindez komoly frusztrációt okozott az ország számára. Ahogyan az közismert, a balkáni vezetők előszeretettel nyúlnak a nacionalista–populista politikai eszköztárhoz. A külső és belső problémák miatt Gruevski kormányzásának idején a macedón identitás kérdése így kulcstémává, s ezzel a politika eszközévé vált. A nemzeti identitás megerősítése immáron fizikai testet is öltött. A „Skopje 2014” elnevezésű városfejlesztési program keretében a VMRO–DPMNE döntéshozói a város „újraantikvizálása” (antikvizacija) mellett a macedón–makedón történelmi kontinuitást is erősíteni kívánták, egyfajta történelmi önigazolást keresve. Így került Nagy Sándor lovas szobra a szkopjei főtérre, de az ő nevét viselte a szkopjei nemzetközi repülőtér, valamint a Szkopje–Athén közötti autópálya macedóniai szakasza is. Az egykori makedón uralkodók közül II. Philipposznak is kitüntetett szerep jutott, de több bolgár és albán történelmi személyiség is „macedonizálva” lett. Mindez természetesen üzenet volt Athén számára.

Ahogyan az már Montenegró esetében bemutatásra került, a balkáni erős embereknél korántsem egyedülálló dolog az, hogy egy politikai vezető az európai uniós, vagy a NATO-tagságot eszközként használja saját hatalomgyakorlási módszereinek igazolásához. A Gruevski-éra több politikai és intézményi visszaélésére is a közelmúltban derült fény. A korrupció, valamint az elszámoltathatóság hiánya végső soron a választópolgárok intézményekbe vetett hitét ingatta meg. A VMRO kormányzása idején az átpolitizálás komoly feszültségeket eredményezett a különböző társadalmi alrendszerekben. Így történhetett, hogy az etnikai ellentétek, és önmagában véve az erőszak újra a felszínre került. Gruevski a nemzeti identitás kérdésével komoly fába vágta a fejszéjét. Az erős nacionalista jelszavak ugyanis újrapolarizálták a társadalmat, kiélezve ezzel nemcsak a többségi társadalom, hanem a macedón–albán viszonyt is. Az erős nacionalista politika mellett Gruevskit súlyos korrupciós és egyéb szervezett bűnözéshez köthető ügylettel is összefüggésbe hozták. Mindez a koalíciós partnerekkel is permanens konfliktust eredményezett, a kormány és az ellenzék között pedig kibékíthetetlen ellentét bontakozott ki. A kormány mindezt folyamatos centralizációval igyekezett ellensúlyozni, egyesek szerint Gruevski az autoriter–illiberális eszközöktől sem riadt vissza.

Nikola Gruevski az Európai Néppárt varsói kongresszusán
Forrás: Flickr, szerző: European People's Party, licenc: CC BY 2.0

Macedóniában többször is előrehozott választásokat kellett tartani, a kampánydömping pedig elvonta a kormányzástól a figyelmet. Mindez odáig fajult, hogy az országban kezdődő diáktüntetések hamar országos megmozdulásokká erősödtek. Az Európai Bizottság országjelentéseiben pedig a politikai válság mellett többször is aggályát fejezte ki a civil szervezetekkel és a média helyzetével kapcsolatban. A kumanovói incidenst követően többen már albán szeparatista szándékról is beszéltek, amelyet az úgynevezett tiranai platform irányít. Az így kialakult politikai és intézményi válság foglyul ejtette az államot. Az Európai Unió és az Egyesült Államok aktív közbenjárásának volt köszönhető az, hogy a többször is elhalasztott parlamenti választásokat követően Gjorgje Ivanov (VMRO-DPMNE) államfő (igaz nem elsőre) az ellenzéki szociáldemokrata párt vezetőjét, Zoran Zaevet (aki az ellenzéki Macedóniai Szociáldemokrata Unió – SDSM vezetője) bízta meg kormányalakítással.

A NAIVITÁS ELLEN

Egyvalamit azért le kell szögezni: Nikola Gruevski egy személyben nem tehető felelőssé amiatt, hogy kormányzása idején Macedónia nem tudott a NATO-hoz csatlakozni, valamint hogy nem kezdődhettek meg az Európai Unióval a csatlakozási tárgyalások. A politikai válság elmélyülésében és a társadalom megosztottságában azonban komoly felelőssége van. De ne legyünk naivak Zoran Zaevvel szemben sem. A szociáldemokrata politikus hatalomra kerülését egyes elemzők egy illiberális korszak végének tekintik. A kép jóval árnyaltabb, ám a két vezető eszközhasználata között kétségtelenül kirívó a különbség. Gruevski ellenségképre építette a politikáját, Zaev pedig igyekszik meglovagolni az optimistább hangulatot. A 2017 májusában felálló Zaev-kormány legfontosabb célja az, hogy kivezesse Macedóniát az elszigeteltségből és az ország újra az Európai Unió felé vezető útra léphessen.

Jószomszédsági megállapodást kötött Bulgáriával, majd a macedóniai albánok fontos követelését teljesítve a kormánypártok 2018 elején megszavazták, hogy az országban a macedón mellett az albán is hivatalos nyelvvé váljon. A fentebb említett makedonizációs folyamatot is leállította a kormány, míg a repülőtér és az észak-déli autópálya sem viseli már Nagy Sándor nevét. Ezeknek a tudatos gesztusoknak az volt a célja, hogy rövidtávon hozzájáruljanak az ország belső és külső viszonyainak normalizálódásához. Ez pedig hosszútávon a konfliktusok rendezését is lehetővé teszi.

Miközben az uniós intézmények üdvözölték a megállapodást, amely szerint Macedónia új neve Észak-Macedónia lesz, több ellenzéki párt is hazaárulásnak minősítette a Zaev és Ciprasz közötti megállapodást. Az ország nevének megváltoztatása tiltakozásokat váltott ki a lakosság körében is. Macedóniában többen is azt sérelmezték, hogy az ország nevét, a nemzet identitását, az alkotmány szövegét, valamint a nyelvet is külső erők határozzák meg. Továbbá azt is kifogásolták, hogy az ország euroatlanti perspektívájáért (tagságról ugyanis még nagyon korai beszélni) cserébe feláldozásra került az ország neve. A megállapodás értelmében a macedóniai lakosság népszavazáson dönthet az állam új nevéről. Zoran Zaev miniszterelnök szerint a macedónok támogatják az uniós csatlakozást, ezért az új nevet meg fogják erősíteni a referendum során. Amennyiben mégsem így lesz, ígéretet tett arra, hogy lemond.

Zoran Zaev és Alekszisz Ciprasz kézfogása
Forrás: Flickr

Az Európai Unió intézményei közül a Bizottság, valamint a parlamenti pártcsaládok is pozitívan értékelték az előrelépést Az Európai Néppártnak azonban meg kell puhítania a VMRO vezetését annak érdekében, hogy a legnagyobb ellenzéki párt támogassa az ország új nevéről szóló megállapodást. A megállapodásnak tehát lehet örülni, azonban a naivitásoktól tartózkodni kell.

Egy dokumentum aláírása ugyanis nem fog megoldani egy olyan vitát, amely egy több ezer éves történelmi örökség hovatartozásáról szól. Az ország nevének megváltoztatása tehát továbbra sem jelenti a vitás kérdések maradéktalan rendezését. Az Európai Unió hiába értékeli óriási sikerként a megállapodást, az áttörést nem ez fogja jelenteni. A felülről jövő változásokat a társadalomnak is be kell fogadnia, csak is ez garantálhatja a megkezdett pozitív folyamat sikerességét.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!