Német kártyavár

Német kártyavár

Avagy mennyit ér a kancellárság?

2018.02  | Olvasási idő: 11 perc

A lakosság nagy megkönnyebbülésére a németországi koalíciós tárgyalások egyelőre lezáródtak, a két nagy párt pedig furcsa megállapodásra jutott: a kancellár Angela Merkel marad, ám pártja, a Kereszténydemokrata Unió a legfontosabb szaktárcákat mind elvesztette. A Szociáldemokrata Párt viszont annak ellenére, hogy a választásokon történelmi mércével mérve hatalmas vereséget szenvedett, a koalíciós tárgyalások során igencsak sokat nyert. A koalíciós szerződést ugyan még el kell fogadnia az SPD-tagok többségének, de addig is vessünk egy pillantást arra, személyi szinten mit jelenthet a pártok közti megállapodás a német politikában.

Érdekes a politika világa – különösen igaz ez napjaink német belpolitikájára. A szeptember végi német választások, illetve a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták, valamint a zöldek alkotta Jamaica-koalíció összeomlása után úgy tűnt, nem sok jóval kecsegtet a jövő Angela Merkel, a Kereszténydemokrata Unió (Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU) és annak bajor testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (Christlich-Soziale Union in Bayern e.V., CSU) számára. Az események azonban sajátos fordulatot vettek, miután érvényét vesztette az a Martin Schulz, Németország Szociáldemokrata Pártjának (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) volt kancellárjelöltje és pártelnöke által tett korábbi kijelentés, amely kizárta a nagykoalíció lehetőségét. Február 8-án ugyanis lezáródtak az SPD és a CDU/CSU közötti koalíciós tárgyalások, s így végre megkönnyebbülhetett az új német kormány megalakulását hosszú ideje váró lakosság. Úgy látszik, végre véget ér az a bizonytalan időszak, amely az utóbbi pár hónapban Európa első számú nagyhatalmának, Németországnak a mindennapjait uralta. Azonban a koalíciós szerződés életbe lépéséhez még arra is szükség lesz, hogy azt a következő három hét során az SPD-tagság többsége elfogadja. A szerződésnél érdekesebb viszont a pártok közti megállapodásnak a személyi kérdésekkel kapcsolatos része, hiszen ez sokat elmond a megváltozott erőviszonyokról.

Fontos és az európai politika szempontjából is érdekes változás, hogy Wolfgang Schäuble, aki 2009 és 2017 között német pénzügyminiszter, majd 2017 októbere óta a Bundestag elnöke volt, nem kaphat helyet az új kabinetben. Egykori kormányzati posztját az SPD-s hamburgi főpolgármester, Olaf Scholz örökölné meg. Horst Seehofer, a CSU pártelnöke kapná meg a bővített feladatokkal megtoldott belügyminisztériumi pozíciót (a megnövelt hatáskörű tisztség a bajorok úgynevezett „hazaminiszterének” feladatkörét venné alapul). Azt, hogy a miniszteri posztoknak a mostani megállapodás során történt elosztása még mennyire képlékeny, mi sem mutatja jobban, mint hogy eredetileg nem Sigmar Gabriel, hanem Martin Schulz lett volna a külügyminiszter, ám ő pártja nyomására végül visszalépett a tisztségtől. Történt ez annak ellenére, hogy a korábbi koalíciós megállapodások általános tapasztalata alapján a tárcákat azok kapják, akiknek a személyéről a megbeszélések során a felek megegyeztek. A külügy mellett a munkaügyi és a szociális minisztérium is az SPD-hez kerül, így tehát a CDU elesett a legfontosabb szaktárcáktól, természetesen nem számítva a kancellári posztot, illetve olyan tárcákat, mint a gazdaság-, oktatás-, had-, egészség- és földművelésügy. Új és érdekes elem továbbá, hogy a korábbi választások koalíciós tárgyalásain jellemző gyakorlattól eltérően most a pénzügyi és a külügyi tárcát is ugyanaz a párt kapta meg.

Két érdekes következtetést vonhatunk le ebből: egyrészt annak ellenére, hogy az SPD és a CSU történelmi mércével mérve hatalmas vereséget szenvedett a választásokon, kifejezetten jól járt, viszont a CDU, amely megnyerte azt, kifejezetten rosszul.

Angela Merkel a német Bundestagban
Forrás: Shutterstock

A CDU-val kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy – amennyiben az SPD elfogadja a tárgyalások eredményét – Angela Merkel elérte a legfontosabb célját: továbbra is ő maradt a kancellár. Kérdéses azonban, hogy egy ilyen, az erőviszonyokat alapvetően felborító megállapodással lehet-e stabil kormányt létrehozni. A választásokon győztes párt soraiból többen kritizálták a megállapodást, és főleg a pénzügyminiszteri pozíció elvesztését fájlalták sokan. Egyesek szerint a feszültségekkel terheltnek ígérkező Jamaica-koalícióval a párttagság megbékélt, ám mire a nagykoalíciós tárgyalásokra került a sor, már többen belefásultak az egyezkedésekbe. Ez a rossz hangulat pedig hosszú távon könnyen végződhet azzal, hogy a párt tagjai elidegenednek a kancellártól. Így tehát kérdéses, hogy Merkel negyedik ciklusa egyáltalán mennyire bizonyul majd tartósnak. A CDU sem programját, sem pedig személyi politikáját tekintve nincs felkészülve az utódlásra, pedig ez a kérdés hamar a körmére éghet.

Az SPD-vel kapcsolatban a legérdekesebb döntés Sigmar Gabriel félreállítása lehet: ő volt ugyanis a legkedveltebb miniszter azt követően, hogy a tavalyi év elején nehéz döntést hozva lemondott a pártvezetésről. Többeknek viszont ellenszenves volt, hogy Schulz bejuttatta magát a kabinettbe, holott korábban többször hangsúlyozta, olyan kormányban, amelyet Merkel vezet többet nem lesz miniszter. Az eset óta viszont már visszalépett, és ezzel sikerült valamelyest javítania a megítélésén. A párt jövőjével kapcsolatban az sem érdektelen kérdés, hogy az egyébként határozott terveket felmutatni nem tudó SPD hogyan lesz képes megállítani szavazóbázisának csökkenését. A legutóbbi hírek szerint Andrea Nahles frakcióvezető kap majd esélyt arra, hogy a pártot – végre jó irányba – vezesse. Ő lehetne az SPD 153 éves történelmének első női pártelnöke, ám ennek ellenére kérdés, egy ilyen mérvű változás elegendő-e ahhoz, hogy a tavalyi választási kudarc többet ne ismétlődhessen meg.

Ha csupán az elmúlt négy év eredményeire tekintünk vissza, akár logikusnak is tűnhet, hogy a három párt koalícióban folytassa tovább a munkát, azonban egy dolgot fontos észben tartanunk: a választók szerint az együttműködés mára elfáradt – ezzel kapcsolatban elég csak az elmúlt év választási eredményére visszagondolnunk. Hogy mekkora problémák tornyosulnak a koalícióra lépő erők fölé, azt tökéletesen mutatja, hogy az ellenzék vezető ereje az Alternatíva Németországnak (Alternative für Deutschland, AfD) lett. Félő, a koalícióra lépő két nagy párt között fennálló és a koalíciós tárgyalásokat övező bizonytalanság még inkább a szélsőjobboldali párt felé löki majd a választókat. A SPD és a CDU/CSU számára a következő időszak legfontosabb belpolitikai kihívása tehát ennek a folyamatnak a megakadályozása lesz.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!