Recept az elégedetlenségre

Recept az elégedetlenségre

Koalícióalakítás Németországban

2018.02  | Olvasási idő: 10 perc

Február 7-én a koalíciós szerződés aláírásával egy több mint négy hónapja húzódó politikai krízis ért véget Németországban. Elsőre a koalícióalakítást kísérő nehézségek indokolatlannak tűnhetnek, hiszen az új kormány ugyanazokból a pártokból áll, mint az előző. Ennek ellenére számos, az erőviszonyokban jelentős eltolódást jelző változás történt: bár Angela Merkel kancellár maradhat, mind a CSU-nak, mind az SPD-nek sikerült pozícióit megerősítenie. Hogy az új felállás stabilitást hoz-e, kétséges, különösen, ha tekintetbe vesszük az engedményeket – úgy tűnik ugyanis, ezekhez sem a CDU, sem az SPD tagsága nem hajlandó könnyen hozzájárulni.

Közvetlenül a szeptember 24-i választásokat követően néhány olyan szakértőt leszámítva, akik vállalták, hogy korán megtörik a vélemények monotonitását, és spekulációkba bocsátkoztak arra vonatkozóan, mi történne, ha a következő kormányzat összetételét mégsem a fekete, zöld és sárga színek jellemeznék, igen kevesen vették komolyan fontolóra egy újabb nagykoalíció lehetőségét. Okkal, mert – hogy eufemizmussal éljünk – sem a CDU/CSU, sem az SPD nem mutatott érdeklődést a közös munka folytatása iránt.

Ami az SPD-t illeti, a fenntartások teljességgel érthetők voltak. A párt a Német Szövetségi Köztársaság, vagyis a Bundesrepublik fennállása óta a legrosszabb választási eredményét volt kénytelen elkönyvelni. A tagságból sokan úgy vélték, ez főképp a vezetés túlságosan türelmes és elnéző hozzáállásának volt köszönhető, mivel a párt élén állóknak nyilvánvalóan nehezére esett Angela Merkel karizmájának hatása alól szabadulni. A kancellár ezt kihasználva az SPD által kezdeményezett szociális reformokat a sajátjaiként „adta el”, és így koalíciós partnerét háttérbe szorította. Ezért, tekintettel a kellemetlen tapasztalatokra, a szociáldemokraták számára célszerűbben látszott ellenzékben erőt gyűjteni, mint esély adni a kancellárnak a SPD népszerűségének további csökkentésére.

Martin Schulz, a szociáldemokraták vezetője és volt kancellárjelöltje ment a legmesszebb – legalábbis szavakban – az együttműködés folytatásának kizárásával kapcsolatban. Hogy megerősítse a magáról kialakítani kívánt elvhű ember imázsát, kétszer is határozottan elutasította az új szövetséget: először a választás estéjén, másodszor pedig röviddel azután, hogy a CDU/CSU-nak, a Zöld Pártnak és a szabaddemokrata FDP-nek nem sikerült egymással közös nevezőre jutnia. Szerencsétlenségére azonban mindkét nyilatkozata leginkább politikai képességeinek fájó hiányáról tanúskodott. Az első alkalommal Schulz az SPD kiábrándító eredménye miatt érzett zaklatottságában a pártvezetéssel való előzetes konzultáció nélkül kötelezte el magát a koalíció megújításával szemben. Második alkalommal viszont akkor utasította el, hogy egy asztalhoz üljön a CDU/CSU-val, amikor a belpolitikai realitások fényében más lehetősége már nem maradt. A megaláztatás, amelyet decemberi pálfordulása után el kellett viselnie ennek megfelelően óriási volt, jóllehet ez nem akadályozta meg később abban, hogy egy rendkívül előnyös megállapodást csikarjon ki a CDU/CSU-ból. Valójában az SPD akkor se remélhette volna egy a mostaninál baloldalibb kormányzati program elfogadását, ha történetesen ő az erősebb koalíciós partner.

Martin Schulz
Forrás: Shutterstock

Ami az SPD szempontjából meggyőző siker, a CDU/CSU-nak elkeserítő vereséget jelent. Valami olyat, amitől a testvérpártok már tavaly ősszel tartottak; ekkor ugyanis sosem látott szavazatvesztés formájában kaptak félreérthetetlen figyelmeztetést választóiktól. Ahogy az SPD-nek, úgy a CDU/CSU-nak is napirendre kellett térnie történetének legrosszabb eredménye felett, ez pedig nyilvánvalóan nem biztosított számára erős tárgyalási potenciált a kormányzati pozíciókért vívott későbbi küzdelem során. Nem tudjuk, az uniópártok számukra kedvezőbb egyezséget tudtak-e volna elérni, ha az FDP-vel és a zöldekkel alkotott ún. Jamaica-koalíció jött volna létre, a jelenlegi megállapodás viszont úgy tűnik, egyszerűen nem tükrözi a választók döntését. Hogy eleget tehessen az SPD igényeinek – és ezáltal biztosítsa a párt tagságának támogatását – a CDU/CSU kénytelen volt komoly pótlólagos államháztartási kiadásokhoz hozzájárulni (nagyjából 46 milliárd euró értékben), valamint lemondani egyes fontosabb minisztériumokról – ezek közül a pénzügy elvesztése különösen fájó. A CDU-n belüli felháborodás mindennek következtében igen nagy, főleg, hogy a CSU-nak sikerült a maga számára biztosítania azt a belügyminiszteri posztot, amely mostantól egy jelentős hatáskörbővítésnek köszönhetően példátlanul erős lesz, ugyanis vidékfejlesztési és építésügyi jogköröket is kap.* Így meglehet, hogy az áldozatok, melyeket Merkel hatalmon maradása érdekében szükségesnek látott meghozni, végül épp szándékaival ellentétes hatással járnak majd, és csak bukását fogják meggyorsítani.

Angela Merkel
Forrás: Shutterstock

Ami azt illeti, egy új korszak jelei máris érzékelhetőek. Eltérően a Merkel tizenkét éves regnálása alatt megszokottól a CDU-n belüli egyet nem értésről szóló hírek ezúttal utat találnak a nyilvánossághoz, és a kritikus hangok is egyre erősebbek. Sőt mi több, ellentétes véleményeket már nem csupán egy-egy olyan másképp gondolkodó személy képvisel, akit egyszerű lenne hallgatásra bírni, hanem a párttagság szélesebb támogatását élvező csoportok is. Az ifjúsági szárny különösen hangos: tagjai a „merkelizmusra” olyannyira jellemző kísérletezgetés és népszerűség-hajhászás után a párt alapértékeihez való mielőbbi visszatérést sürgetik. A fiatal konzervatívok a kancellár által a tárgyalóasztalnál tett engedményeket „rendkívül kiábrándítónak” tartják, és készek befolyásukat a CDU tekintélyének megőrzése érdekében felhasználni. Ez nem Merkel megbuktatását jelenti – legalábbis egyelőre: kijelölt utód híján egy ilyen lépés könnyen visszafelé sülhetne el, még jobban meggyengítve ezzel a pártot. Ehelyett a fiatalok próbálnak a párthierarchiában feljebb kapaszkodni, és átmeneti támogatásért cserébe kormányzati pozíciókat szerezni. Hogy „inváziójuk” sikeres lesz-e, vagy inkább a tartományok kormányzatainak erős emberei fogják a párt irányvonalát meghatározni, ma még nyitott kérdés. Egy dolog mindenesetre biztos: Merkelnek már soha többé nem lesz akkora hatalma, mint amekkora a választások előtt volt.

Érdekes módon – és az elért eredmények dacára – az SPD tagsága sem örül őszintén a koalíciós tárgyalások végkimenetelének. Igaz, hogy a párt több területen is a CDU/CSU-ra tudta kényszeríteni akaratát, az ifjúsági szárny és a főáramtól balra elhelyezkedő egyéb csoportok szerint azonban a szociális igazságosság eszméjét nem sikerült olyan mértékben kidomborítani, mint amennyire azt az SPD érdeke diktálta volna. Látván, hogy a párt népszerűségvesztése a választások után sem állt meg, a tagság most jobban fél a jövőtől, mint valaha. Nyilvánvalóan alapos okuk van erre: a legutóbbi közvéleménykutatások azt mutatják ugyanis, hogy az SPD és a jobboldali-szélsőséges AfD közötti különbség egyre csökken. A dolgok jelenlegi állása szerint, ha a szociáldemokraták nem hajtanak végre gyökeres fordulatot rövid időn belül, és nem nyújtanak segítő kezet a társadalmi hierarchia alján lévők számára, megeshet, hogy jelentéktelenné válnak, vagy akár el is tűnnek a politikai térképről. Egy ilyen forgatókönyv elkerülése új elképzeléseket és szükségképpen új embereket követel. Ami azonban jelenleg történik, az minden, csak nem előremutató. Ennek belátásához elég egy pillantást vetni az elmúlt egy hét eseményeire.

Február 7-én Martin Schulz, tekintet nélkül a kényes helyzetre, melybe az elmúlt hónapokban manőverezte magát, visszavonta ígéretét, miszerint nem fog szerepet vállalni a kormányban. Miközben a párt vezetését átadta Andrea Nahlesnek, az SPD frakcióvezetőjének, megkísérelte megszerezni magának a külügyminiszteri posztot. Ez a lépés azonban durva és végletes hibának bizonyult. Az egy évvel ezelőtt még Schulz hatalom felé vezető útját egyengető és a párt legnépszerűbb politikusának számító jelenlegi külügyminiszter, Sigmar Gabriel ugyanis megalázottnak érezve magát szószegéssel vádolta meg Schulzot.

Sigmar Gabriel
Forrás: Shutterstock

Dühödt kirohanása komoly visszahangra talált, mivel a pártvezető szakmaiatlan és etikátlan magatartása a párttagság jó részének is szálka volt a szemében. Az elégedetlenség mértékét jól mutatja, hogy két nappal később Schulz tervei feladására kényszerült. Ez azonban nem bizonyult elegendőnek. A vele szemben táplált bizalom elfogyott, és emiatt egyre nagyobb volt a ránehezedő nyomás, hogy a pártelnöki hatalom eredetileg márciusra időzített átadását minél előbb végezze el. Még ha képviselő maradt is, Schulz a fenti két hivataltól megfosztva belpolitikai karrierjének gyakorlatilag búcsút mondhat. Mindenesetre távozása egyáltalán nem jelenti azt, hogy az SPD-n belüli személyi kérdések rendeződtek volna. Sigmar Gabriel, aki úgy tűnt, profitál majd Schulz bukásából, a párttagság által rossz szemmel nézett nyilvános panaszáradatával a jelek szerint ugyancsak eljátszotta a belé helyezett bizalmat. Kettejük eltűnése után Andrea Nahlesre és Olaf Scholzra, Hamburg főpolgármesterére és Németország jövőbeni pénzügyminiszterére vár a feladat, hogy konszolidálja a helyzetet, és hozzáfogjon az SPD megújításához. Az első előttük álló komolyabb kihívás az lesz, hogy a párttagságot rábírják a koalíciós szerződés elfogadására. Más körülmények között ez puszta formalitás lenne, most azonban leginkább egy olyan nem kívánt tehertételt jelent, amely – kedvezőtlen végkimenetel esetén – azzal fenyeget, hogy kihúzza az átmeneti vezetőség lába alól a talajt, és ezzel példa nélküli politikai káoszt idéz elő mind párt-, mind pedig nemzeti szinten.

Andrea Nahles
Forrás: Shutterstock

Összefoglalva elmondható, hogy Angela Merkel negyedik ciklusa rossz előjelekkel indul. Helyzete gyenge, törékeny koalíciót vezet, és jobboldali szélsőségesekkel kell megküzdenie a parlamenten belül. Az a politikai stabilitás tehát, amely előző kancellárságait jellemezte visszavonhatatlanul véget ért. Hogy a nehézségek ellenére politikai képességei és tapasztalata elegendőnek bizonyul-e ahhoz, hogy – legalább időlegesen – életképes megoldásokat találjon a vázolt problémákra, a jövő kérdése.


 

* A minisztérium német nevében ezentúl szerepel a „Heimat” szó, amit „hazaként” lehetne legjobban visszaadni. Mivel viszont az új feladatkör a vidékfejlesztésre, illetve a városi és a vidéki életlehetőségek egyensúlyba hozására irányul, a fenti fordítás jelen esetben megfelelőbbnek tűnik.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!