Régi konfliktus az új Közel-Keleten

Régi konfliktus az új Közel-Keleten

Az Izrael és a Hamasz közötti harcok tanulságai

2021.06  | Olvasási idő: 10 perc

A zsidó állam és a Gázai övezetet uraló terrorszervezetek között májusban lezajlott tizenegy napos konfliktus egyszerre mutatta meg, hogy milyen is a megváltozott Közel-Kelet hatalmi térképe, és alakította át a regionális viszonyokat. Az összecsapások során mind Izrael, mind pedig a Hamasz jelenlegi képességei kirajzolódtak, és betekintés nyílt a térségi szereplők aktuális érdekeibe és stratégiájába is.

A 2021 májusában Izrael és a Gázai övezetet uraló palesztin terrorszervezet, a Hamasz (illetve kisebb mértékben a Palesztin Iszlám Dzsihád) között lezajló összecsapások a konfliktusok eszkalációjának iskolapéldáját jelentik. Az összetűzés kirobbanása előtt az izraeli és a palesztin közélet is már hónapok óta feszült volt, az előbbi az ország kormányalakítási nehézségei, az utóbbi pedig a palesztin választások elhalasztása miatt.

Ezzel párhuzamosan az elmúlt időszakban több más folyamat és esemény is összesűrűsödött: a Ramadán ünnepének vége, az izraeliek által a város 1967-es újraegyesítésének emlékére minden évben megtartott Jeruzsálem-nap, a Sejk Dzsarra-i arab lakosok kilakoltatási pere, továbbá a hónapok óta zajló és egyre inkább elszaporodó ún. „TikTok-támadások” (melyek során arab fiatalok ultraortodox zsidókat molesztálnak, majd a tettükről készült felvételeket a TikTok nevű népszerű közösségi oldalon is megosztják).

Végül a feszültségek hátterének utolsó rétegét a jelenlegi regionális átrendeződés adja. Ennek egyik eleme, hogy Izraelnek a tavalyi évben négy arab állammal is sikerült békét kötnie, de szintén fontos jelenség, hogy a térségben Irán, Törökország és a szaúdi–egyiptomi vezetésű szunnita arab hatalmi blokk is törekszik az egymás között fennálló konfliktusuk bizonyos mértékű deeszkalációjára és a kiegyezésre. A fenti folyamatok rendkívüli veszélyt jelentettek a Hamasz fennmaradására nézve, hiszen a terrorszervezet előtt lezárult annak a lehetősége, hogy a palesztin teljhatalmat választások révén meg tudja szerezni, s ez, valamint a regionális átalakulás is azzal fenyegetett, hogy térségbeli szerepének csökkenésével párhuzamosan kevesebb pénz és fegyver áramlik majd hozzá. A Hamasz vezetése így kiváló taktikai (de nem feltétlenül jó stratégiai) érzékkel használta ki a fenti folyamatokat, és intézett fenyegetést a zsidó államhoz, majd indított rakétatámadásokat Jeruzsálemmel szemben, ami aztán maga után vonta a fegyveres konfliktus május 10-iki kirobbanását is.

Rakétatalálat következtében kiégett busz az izraeli Holon városában
Source: Roman Yanushevsky/Shutterstock

Az összecsapás rávilágított, hogy a Hamasz rendelkezésére álló eszközök az utóbbi időben forradalmi fejlődésen mentek keresztül. A Gázai övezetből körülbelül négyezer rakétát lőttek ki Izraelre, az összesített adat azonban elfedi a komplex valóságot. A rakéták között ugyanis egyaránt megtalálhatóak voltak az olyan gyenge minőségű, házi készítésű fegyverek, amelyek jelentős része – vagyis több száz rakéta – végül visszahullott és magában a Gázai övezetben csapódott be, valamint az olyan fejlett, iráni fejlesztésű – és feltételezhetően szintén ottani gyártású – rakéták is, amelyek már a távolabbi izraeli városokat, így Tel-Avivot és Jeruzsálemet is veszélyeztetni tudták.

A Hamasz az összecsapások során ugyanakkor nem tudta hatékonyan kihasználni az egyéb terrorcselekmények elkövetésére kifejlesztett infrastruktúráját (így például a Gázai övezet alatt futó alagutakat vagy az Izraelbe történő beszivárgásra kiképzett kommandóscsoportjait), hiszen Izrael képes volt megvédeni határait. Tette mindezt úgy, hogy szárazföldi egységeivel végül nem vonult be a Gázai övezetbe: az izraeli oldalon ezúttal is az elmúlt években jelentős fejlődésen átesett precíziós tüzérségi és légitámadásoké volt a vezető szerep, hiszen ezeket a képességeket az ország éppen a nagy emberveszteséget okozó, városi környezetben zajló szárazföldi beavatkozások kiváltására fejlesztette ki. Az izraeli „falak őrzője”-hadművelet esetében nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen eredményeket is ért el a haderő, az azonban biztosan kijelenthető: a Hamasz rakétaarzenálját és egyéb képességeit évekkel sikerült visszavetnie.

A legfontosabb folyamatokat kiemelve a konfliktus értelmezése során három tényezőt kell figyelembe venni: hogyan reagált a konfliktusra a nemzetközi közvélemény és Izrael partnerei, hogyan pozícionálták magukat Izrael ellenfelei, és mi lesz az összecsapások következménye Izraelre és a palesztin felekre nézve. Az első kérdéssel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a világ – beleértve Izrael legfontosabb szövetségesét, az Egyesült Államokat is – május 10-ét követően néhány napig kivárt, és senki nem fogalmazott meg erős üzeneteket addig, ameddig nem tisztázódott pontosan, milyen konfliktusról is van szó, vagyis hogy Izrael és a Hamasz mellett kik a további harcoló felek.

Ezt követően azonban Izrael számára kedvezően alakult a nemzetközi politikai közeg. Az Egyesült Államok vezetésével Izrael nyugati szövetségesei támogatásukról biztosították a zsidó államot, és többnyire elkerülték, hogy egyenlőségjelet vonjanak egy állam és egy terrorszervezet közé. Bizonyos országokban, így Ausztriában, Csehországban és Magyarországon a korábbiaknál is erősebben álltak ki Izrael mellett, legyen szó akár arról, hogy a bécsi kormányzati épületeken kitűzték az izraeli zászlót, akár arról, hogy a magyar fél tartózkodott az EU Izraellel szembeni határozatának támogatásától.

A konfliktus végén támogatását kifejezendő több állam – így az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Németország és Görögország – külügyminisztere is látogatást tett Izraelben. Izrael regionális szövetségesei, partnerei retorikailag természetesen elítélték Izraelt, a gyakorlatban azonban adtak neki szűk két hetet, hogy megvívja a harcát a Hamasszal, az Ábrahám-megállapodások pedig kiállták az első potenciális szakítópróbát. Izrael számára a legnagyobb veszélyt egy többfrontos háború kialakulása jelentette, ez pedig könnyen kialakulhatott volna, amennyiben Irán és a Hezbollah a lehetőséget kihasználva északról újabb frontot nyit az országgal szemben. Ezúttal viszont a konfliktussal kapcsolatban meglehetősen visszafogottak voltak a „síita tengely” tagjainak reakciói, így a harcok során szövetségesei a Hamaszt gyakorlatilag magára hagyták. Jelenleg mind Iránnak, mind pedig a Hezbollahnak túl sok veszítenivalója van ahhoz, hogy magára akarná szabadítani az Izraeli Védelmi Erőket támadóképességeit. Összességében tehát míg a Hamasszal szemben délen az izraeli elrettentőerő kevésnek bizonyult, északon a jóval erősebb ellenfelekkel szemben kiállta a próbát.

Az izraeli Vaskupola elnevezésű rakétaelhárítórendszer működés közben
Forrás: Israeli Defense Forces/Twitter

Mit jelentenek tehát a harcok a jövőre, különös tekintettel Izraelre és a palesztin felekre nézve? A Hamasz sikeresen helyezte magát vissza mind a nemzetközi, mind pedig a palesztin belpolitikai élet középpontjába, bizonyítva, hogy az Izrael elleni fegyveres küzdelemnek ő az egyetlen letéteményese. A terrorszervezet a jelen helyzetben minden bizonnyal jelentős anyagi forrásokhoz juthat a konfliktus közvetett és közvetlen eredményeképpen.

A harcok hatalmas nyomást helyeztek a megosztott Fatahra, amelynek most be kell bizonyítania, hogy míg a Hamasz pusztítást szabadít az általa uralt lakosságra, addig ő az építést szolgálja. A konfliktus során ugyanis nem kapott megfelelő figyelmet, milyen mértékű szerepet is játszottak a Fatah által irányított palesztin biztonsági erők abban, hogy Izraelnek a gázai front mellett Ciszjordániában nem kellett egy másik intifádával is megküzdenie. Hiszen amennyiben a Hamasszal szembeni konfliktus kiegészült volna egy keleti és egy Izraelen belül eszkalálódó arab felkeléssel (amely a médiában eltúlozva jelent meg, hiszen fontos hangsúlyozni, hogy a zavargásokban a közel kétmilliós izraeli arabságból mindössze néhány ezer huligán vett részt), úgy Irán és a Hezbollah északi front megnyitásával kapcsolatos kalkulációi is mások lettek volna, ez pedig valószínűleg a mostaninál jelentősen rosszabb helyzetbe hozta volna Izraelt.

A Hamasz Ciszjordániában és Izrael egész területén továbbra is a felkelések folytatására fog buzdítani, akkor is, ha a gázai tűzszünet tartósnak bizonyul. A fegyvernyugvást tárgyalások útján kieszközlő Egyiptom most visszaszerzett presztízsét kihasználva azon fog igyekezni, hogy a palesztin csoportokra nyomást gyakoroljon, és összefogásra bíztassa őket, ezzel előmozdítva saját diplomáciai érdekeinek érvényesülését is.

A konfliktus egyébként a zsidó állam számára kényes időpontban érkezett, mivel kirobbanásakor Jeruzsálemben éppen kormányalakítási tárgyalások folytak, ám ezeket a harcok megakasztották. Az ország politikai életében ugyanakkor forradalmi átalakulások mennek végbe. A zsidó és arab politikai erők között helyhatósági és a parlamentáris bizottsági szinten eddig is volt már együttműködés, ez a politikai kooperáció pedig most, a legutóbbi választások eredményeképpen akár kormányzati szintre is emelkedhet. Ez a folyamat a zavargások ellenére is megállíthatatlannak tűnik, mivel mind a jobboldali Likud, mind a tőle balra álló pártok nyitottak lennének a történelmi fordulatra. A Hamasz agitációja nyomán kirobbant zavargások ugyan bizalmatlanságot szültek a zsidó és az arab állampolgárok között, a politikai vezetőket azonban a szélsőjobboldaltól az iszlamista erőkig mind egy platformra helyezték azzal kapcsolatban, hogy hangsúlyozzák az együttműködés és a békés egymás mellett élés fontosságát.

Katonai szempontból Izrael elérte, hogy a tizenegy napos összetűzés során a Hamasz katonai infrastruktúráját jelentősen meg tudja gyengíteni, így a következő három-öt évre biztosította, hogy a Gázai övezet egy fent vázolt többfrontos háború esetén se jelenthessen komoly katonai fenyegetést az országra nézve. A Hamasz politikai, valamint felforgató és destabilizáló terrortevékenységét továbbra is muszáj lesz azonban blokkolnia.

Regionális szinten látható, hogy jelenleg Izraelnek a közel-keleti térség stratégiai pillérjeként betöltött szerepe megingathatatlan, partnerségei minden irányban stabilak, ellenségei pedig a Hamaszon kívül nem képesek és nem is kívánnak komoly nyílt katonai kihívást intézni ellene. Ez a zsidó állam fent említett társadalmi és politikai paradigmaváltása számra mindenképpen kedvező külső körülményeket biztosít. Ha a változások sikeresen lezajlanak, akkor nyugodtan kijelenthető, hogy Izraelnek egy új, hatalmi potenciálját és képességeit tekintve a mostaninál erősebb inkarnációja jöhet majd létre.

Az izraeli átalakulással párhuzamosan viszont a palesztin szereplők esetében nem világos, hogyan is tudnának a jelenlegi politikai válságból kiutat találni. Bizonyosra vehető azonban, a most lezajlott konfliktust kihasználva a következő hónapokban a Hamasz azon igyekszik majd, hogy aláássa a Fatahot eddig vezető gárda pozícióját. A régió államainak többnyire az az érdeke, hogy az izraeli átalakulást segítse, annak révén pedig gazdasági, politikai, diplomáciai és biztonsági előnyökre tegyen szert. Irán és szövetségesei eközben természetesen egy esetleges hatalmi vákuumra, illetve Izrael gyengülésére várva készen állnak arra, hogy adott esetben cselekvésbe lendüljenek – a zsidó állam azonban a jelenlegi konfliktus során is jól bizonyította: biztonsága akkor sem rengethető meg, ha az ország belpolitikája épp mélyponton van.

 

A nyitókép forrása: Roman Yanushevsky/Shutterstock