Som una nació

Som una nació

Mettől meddig ér a katalán nemzet?

2017.09  | Olvasási idő: 12 perc

Katalónia regionális kormánya október 1-jére írta ki a függetlenségi népszavazást. A madridi legfelsőbb bíróság szerint alkotmányellenes referendumot valószínűleg megtartják, az elszakadáspártiak esetleges győzelmüket viszont nagy valószínűséggel nem fogják tudni érvényesíteni. Az alábbiakban arra próbálunk fényt deríteni, hogy melyek az erősödő nemzeti mozgalom alapjai, milyen veszélyeket rejt a katalán függetlenség és Madrid keménykezű politikája, valamint hogy mindennek milyen hatása lehet Európa egészére nézve.

Katalán–spanyol tojáshéjak
Forrás: Shutterstock

„Nem Dánia, hanem Bosznia”

A skót függetlenség és a Brexit kapcsán a tudományos élet és a sajtó az elmúlt években már többször megvitatta, vajon megéri-e a függetlenség és az alacsonyabb fokú integráció. Az általános vélemény pedig az volt, hogy ez még akkor sem éri meg, ha olyan stabil erőforrásra alapozzák, mint a skóciai olajkincs. Az Európai Uniót elhagyni készülő Nagy-Britannia számára pedig semmi sem olyan égető politikai kérdés, mint az, hogy miként tudják pótolni az európai integráció jelentette kereskedelmi konjunktúrát. Mindez elmondható Katalónia viszonylatában is, ráadásul a két kérdés egy időben merül fel, hiszen a katalánok a Spanyolországtól való elszakadás során az Európai Unióból és az egységes piacból is kikerülnének (hiszen ezekbe független államként nem is léptek be soha). Ahogy Jean-Paul Juncker fogalmazott, ha Katalónia független lesz, kérnie kell majd a felvételét az EU-ba. Madrid korábban már jelezte, az önálló Skócia belépését is megvétózná, nemhogy Katalóniáét.

A gazdaság szempontjából az egyetlen működőképes megoldás valamiféle bársonyos forradalom lenne: egy olyan megegyezéses válás, amely révén a tagok az EU-ban maradnának, illetve felvételüket nem vétózná meg senki. (Amúgy nem csak Spanyolország vétózhatna. Egy ilyen rendezés ugyanis Romániának sem feltétlenül tetszene.) Ha nincs megegyezés, és Katalónia egyoldalúan jelenti be függetlenségét, az a Business Insider szerint két dologhoz vezethet. Ha a katalánok az egységes piac részei tudnának maradni, az csak kisebb gondot okozna: a spanyolok valószínűleg megtagadnák a nyugdíjfizetést, a katalánok pedig lefoglalnák az ottani spanyol vagyont. Spanyolország adósságállománya, amely jelenleg a GDP-hez arányosítva 100%, a számítások szerint a tartomány leválásával 114%-ra ugrana. Ennél sokkal kedvezőtlenebbül alakulna a helyzet a katalánok számára, ha Madridnak sikerül elérnie Barcelona kizárását a közös kereskedelmi övezetből, ami nyílt spanyol–katalán kereskedelmi háborút jelentene, és felvetné mindkét ország finanszírozhatóságának kérdését. Tehát a két ország csak rossz és rosszabb forgatókönyvek közül válogathat. Sőt, a népszavazással kapcsolatos politikai turbulencia már most is árt az egész ország gazdaságának.

A katalán függetlenség ügye az ibériai–latin-amerikai kultúra több kiemelkedő személyiségét sorakoztatta fel maga mellé – akárcsak a népszavazás elutasítása. A pártolók oldalát erősíti Pep Guardiola, az FC Barcelona sztárja, a tenor, José Carreras, vagy Garry Adams IRA-vezető, míg az ellenzők között találjuk Pedro Almodóvar filmrendezőt, Julio Iglesias zenészt, a legtöbb külföldi vezetőt, vagy Mario Vargas Llosa Nobel-díjas írót. Llosa szerint „a nacionalista kormányok legalább három nemzedék óta fecskendezik a katalánok fejébe a nyilvánvalóan populista jellegű szuverenista szentbeszédeket”, melyek lényegét egy szóval úgy foglalhatnánk össze, „Spanyolország kirabol minket.” Azt is hozzátette, hogy a független Katalónia „a függetlenségi propagandával ellentétben nagy valószínűséggel nem Dániához válna hasonlatossá, hanem Boszniához.”

Hódolat Aragóniának

A pénzen kívül mást is veszíthet Katalónia, hiszen a katalán kultúra területe nagyobb, mint a jelenlegi Katalónia nevű tartomány. Ezt ők maguk úgy hívják, Països Catalans, vagyis „katalán országok”. Természetesen a legnagyobb részt maga a fent említett tartomány teszi ki, de egy kis sáv Aragónia keleti felén (la Franja), valamint Valencia mintegy harmada szintén a katalán kultúrához tartozik, ahogy a Baleár-szigetek (Mallorca, Menorca, Ibiza) is. Katalánul beszélnek még egy önálló országban, Andorra minikirályságában, valamint Franciaoszág Roussillon nevű régiójában is. A katalán nemzeti törekvések nem először torkollnának területi veszteségbe. A korábban a barcelonai grófság és az aragóniai királyság uniójára épülő Aragónia a 18. század elejéig valóban Kasztília riválisa volt olyan mediterrán gyarmatokkal együtt, mint Korzika, Szardínia, Dél-Itália. 1641-ben azonban a katalánok felkeltek a túladóztató kasztíliai fennhatóság ellen. A felkelés elbukott, majd Roussillon és Cerdanya részei az 1659-es pireneusi szerződésben Franciaországhoz kerültek. A terület tovább zsugorodott: a spanyol örökösödési háborúban elvesztette „gyarmatait”, majd a háború után az aragóniai-katalán önkormányzatiság az egységes Spanyolország koncepciójában oldódott fel (1716).

480px-Paisos_catalans.svg.png

Països Catalans – a katalán-valenciai kultúra területei
Forrás: Wikipedia

A katalán felkelés tehát közvetetten hozzájárult egyrészt Aragónia ősi jogainak (fueros) megszüntetéséhez, másrészt bizonyos katalán területek elvesztéséhez. Még ha „katalán Trianonnak” nem is nevezhetjük, de nyomán a katalán területek kétségkívül csökkentek és távolodtak egymástól. Egy esetleges függetlenséggel a katalánok most is azt kockáztatják, hogy elszigetelődnek a saját határvidéküktől. Aragónia, mely tehát régi spanyol közjogi fogalom, levált az alapvetően etnikailag szerveződő Katalóniáról. Mindez látszott a zászló kérdésében is. Mikor az egységes Spanyolországon kívül mást el nem ismerő Franco-rendszer véget ért, újra felmerült a regionális és nemzetiségi autonómiák, szimbólumok kérdése. Az aragón korona országainak örökösei mind a sárga mezőben négy vörös csík jelentette senyerát tették meg zászlójuknak, különböző variációkban. Kezdetben azonban a katalánok fel voltak háborodva azon, hogy maga Aragónia – mely nem katalán! – is a senyerát választotta. Minthogy a senyera változatai terjedtek el Valenciában, a Baleár-szigeteken és más helyeken is, a katalán függetlenség zászlója az estelada, a „csillagos” lett. A senyera egy baloldalról benyúló, egyszínű éket kapott, melyben ötágú csillag helyezkedik el. Attól függően, hogy milyen színű az ék és a csillag, a zászló némileg különböző jelentésekkel bírhat: a sárga alapon vörös csillag a baloldali, szocialista köztársasági nosztalgiára játszik rá. (Carles Puidgemont katalán elnök a Süddeutsche Zeitungban már konkrétan a Spanyol Köztársaság örökösének nevezte Katalóniát, az ország többi részét pedig a Franco-diktatúráénak.) A kék alapon fehér csillaggal díszített zászlót a konzervatív nemzeti mozgalom használja, míg a zöld alapon fehér csillaggal díszítettet a környezettudatosabb, urbánus, középosztálybeli réteg. Az anarchistáknak is van saját zászlója, itt az ék fekete, a csillag pedig vörös, azonban nem öt, hanem nyolcágú, utalva a Països Catalans összes „tagországára”.

Malagrida_P1160108.jpg

Az estelada két legelterjedtebb változata, a konzervatív kék és a szocialista vörös
Forrás: Wikipedia, készítője: Pere prlpz, licenc: CC BY-SA 3.0

Ki a szuverén?

Természetesen sokan egyetértenek azzal, hogy ha a katalánok legalább egy része ezt szeretné, rendezzenek népszavazást a függetlenségről, hiszen ez a demokrácia rendje. Csakhogy a spanyol alkotmány kizárja, hogy az ország területi épségéről szavazást lehessen kezdeményezni. Egy 2014-es spanyol közvéleménykutatás révén pedig azt is tudjuk, hogy a nép olyan referendumot támogatna, ahol a katalán függetlenségről nemcsak a katalánok, hanem minden spanyolországi állampolgár szavazhatna. A függetlenségi népszavazás felveti a szuverenitás kérdését is: vajon kinek a joga eldönteni, hogy hová tartozzon egy-egy terület?

Ez a kérdés már a „nemzetek önrendelkezési jogának” előtérbe kerülésekor, az első világháború után is égető volt. Nem lehetett ugyanis meghatározni, hogy mi a nemzet, és mi nem az. Ha ugyanis a Monarchia cseh lakosságának joga van elszakadni és önálló Csehszlovákiát létrehozni, akkor az ott maradt németeknek milyen alapon nem lehet elszakadniuk ettől az új államtól? Erre a kérdésre nem válaszoltak 1919-ben, és azóta sem tudott rá senki megnyugtató választ adni. Az ugyanakkor afféle normává vált, hogy a háborús osztozkodásokat leszámítva azok a területek váltak függetlenné, melyek egy-egy adott országban is határokkal rendelkező egységet jelentettek. A jugoszláv tagköztársaságok egymás után váltak függetlenné 1991 és 2006 között, de új területük regionális határaik mentén húzódott. A nagy kivételt Koszovó jelentette, mely soha nem volt önálló köztársaság Jugoszlávián belül – ez elszakadásának idején komoly fejtörést is okozott Nyugaton, és azok, akik azóta sem ismerik el Koszovó függetlenségét, máig hivatkoznak erre a tényre.

Katalóniával kapcsolatban ugyanez a helyzet. Katalónia, mint láttuk, nem fedi le a katalán kultúra területeit. Függetlenségi törekvései sokáig nagyon pozitív nemzetközi fogadtatásra találtak, hiszen az országrészt a progresszióval, a „köztársasági értékrend” továbbvitelével, az érzékeny és modern kultúrával, míg Spanyolországot maradisággal, az ósdi központi királyság intézményével, valamint az érzéketlen és régimódi machismóval, például a bikaviadalokkal azonosították. A katalán állampolgárság nem is volt etnicitáshoz kötve, hanem regisztráció után néhány éven belül sokan megkapták, többek közt a rengeteg spanyol vendégmunkás és más a régióban letelepedni kívánó európai is. Magyarán azok a katalánok, akik már Spanyolország más részeiben laknak, nem szavazhatnak, míg a néhány éve a térségben élő állampolgárok igen. A katalán nemzettudat közben ellentétes változáson ment keresztül: állampolgáriból fokozatosan átcsúszott az „etnikai értelmezésbe”, miközben az autonóm tartomány sokáig modellként emlegetett nyelvtörvényéről, oktatási rendszeréről kiderült, hogy rendszerszinten teremt hátrányos helyzetet a spanyol anyanyelvűek számára. Ez az oktatási modell emellett ahhoz is hozzájárult, hogy az egymást követő katalóniai nemzedékek egyre kevésbé kötődtek a kasztíliai nyelvhez és Spanyolországhoz, miközben egyre inkább a nemzeti eszmét tették magukévá.

A függetlenségi népszavazás támogatóinak infógrafikáin látszik, hogy leginkább a fiatalok támogatják a kezdeményezést, akik amúgy is a tüntetések leglátványosabb résztvevői. Nem mellékes, hogy az emberek egy része csak a népszavazás jogát szeretné elismertetni, nem pedig magát a függetlenséget. Akárhogy is, felmerül a kérdés, hogy kik maradnának Spanyolországban. A városokban a bevándorlók, kasztíliaiak, andalúzok és mások közül kifejezetten sokan maradnának. Ők arról is panaszkodnak, hogy módszeresen próbálják őket elhallgattatni.

Municipis_independencia_1-10-15.png

Katalán vörös térkép: azok az önkormányzatok, melyek a függetlenségi népszavazás megtartását támogatják. Kiáltó a két legnagyobb város, Tarragona és Barcelona hiánya a keleti parton, valamint északnyugaton az Aragónia közelében lévő fehér folt is.
Forrás: Wikipedia, készítője: Catsarreulluitant, licenc: CC BY-SA 4.0

Egység vagy devolúció?

Amikor Spanyolország 1975 és 1977 áttért a demokráciára, hamar felmerült az egységes állam képének megkérdőjelezése is. A Moncloa-paktum által létrejött a demokratikus, szociális piacgazdaságon és ésszerű hatalommegoszláson alapuló, de államformájául a királyságot választó Spanyolország. Az egységes állam gondolatát elvetették, és visszaállították az autonómiákat. Kérdés volt ugyanakkor, hogy milyen autonómiákat állítsanak vissza, hiszen akadtak területiek (Navarra, Aragónia), illetve etnikaiak (baszk, katalán). Végül mindkét típust területi alapon szervezték meg, létrehozva a Spanyolországot alkotó autonóm közösségeket (comunidad autonóma), illetve kettő „okleveles közösséget” (comunidad foral). A különbség, hogy ez utóbbi két területen középkori minta alapján a helyi önkormányzat jogai egészen az adószedésig terjedtek. Mivel a katalánoknak mint nemzetiségnek nem volt ilyen oklevele (fuero), csak Aragóniának, mely nem kívánt élni vele, Katalónia is az autonóm közösségek sorát gyarapította. A legtöbb autonóm közösség, La Rioja vagy Extremadura azonban egyáltalán nem kívánt önálló lenni, így ez az önállóság csak a szimmetria megtartásáért mesterségesen létrehozott képződmény volt. Később ugyanakkor egyre több rendelkezési jogot kiharcolva ezek a területek is megtanultak élni kiváltságaikkal. Úgy tűnt, a katalánok ügye rendeződött. Az általános elképzelés az volt, hogy Madrid önkéntes hatalom-átruházása egy olyan decentralizált, de egységes országban egyesíti a nemzetiségeket, illetve a kasztíliaiakat, mely erősebb és sokszínűbb lesz, mint a Franco tábornok alatt.

Kezdetben valóban nem sok támogatója volt a katalán függetlenségnek – az évtizedek alatt azonban számuk fokozatosan gyarapodott. Ahogy láttuk, a nagyon is megengedő katalán nyelvtörvény nagyban hozzájárult a katalán identitás fokozatos mélyüléséhez. Csak sejthetjük, hogy az 1980-as évek óta hagyományosan balra szavazó régió a gazdasági válság hatása és Mariano Rajoy bukdácsoló jobboldali kormányzása miatt is egyre inkább a függetlenség mellé állt. A kérdés azonban az, hogy mindez hová fut ki, mivel akár egy olyan folyamatot is elindíthat, amelyhez Baszkföld is csatlakozhat – sőt, egyesek például még Andalúziában is támogatják a függetlenedést.

Az mindenesetre biztos, hogy egy esetleges katalán függetlenség még több szeparatista mozgalomnak adhatna lökést Európa-szerte. Ha ezeket mind egy térképre raknánk, ilyen bonyolult Európát kapnánk. Mindez azonban nem valószínű, hogy bekövetkezik. A spanyol állam egyértelműen törvénytelennek tartja a katalán lépéseket, a külföldi államfők a spanyolokkal vállalnak szolidaritást, az Európai Unió pedig „újrafelvételiztetné” a független katalán országot. Sokkal valószínűbb tehát, hogy minden állam levonná a következtetést:

A devolúció ahelyett, hogy „örökre” rendezné a nemzetiségi konfliktusokat, valójában csak keretet ad nekik ahhoz, hogy tovább fejlődjenek, és válságos időkben nemzeti függetlenségi mozgalomban öltsenek testet.

A katalán mozgalomra adott spanyol reakcióból úgy ítélhető, hogy a jövőben Madrid csírájában akar majd elfojtani minden függetlenedési óhajt. A katalán–spanyol üggyel kapcsolatban elmondható, hogy a kemény kéz politikája miatt valószínűleg nem fog konklúzióra jutni – de mivel nem lehetett „megpróbálni”, nem is fog eltűnni. Madrid lehet, hogy jobban járt volna, ha nem törődik a referendummal és bízik a „nemek” korábban még valószínű győzelmében. Így viszont az „igen” tovább erősítette pozícióit, és ha Katalónia nem is lesz független, innentől kezdve ez az ellentét meghatározó marad a spanyol politikai életben. Ezt a terhet, vagy a skótoknak az angolokkal szembeni tavalyi kiállását egyetlen állam sem akarja a nyakába venni.

Egy független Katalónia tehát gazdaságilag rossz vagy még rosszabb helyzetbe kerülne. Nemcsak el lenne szigetelve, de rögtön rá is sülne az irredentizmus bélyege. A függetlenségre viszont a spanyolok fellépése miatt valószínűleg nem kerül sor, a központi kormányzat módszerei azonban valószínűleg csak tovább fokozzák a katalánokkal fennálló feszültséget. Az igazi vesztes azonban Európa, ahol ha nem is fog fellángolni a szeparatizmus, de mindenképp számolni kell a devolúciós megoldások eltűnésével, sőt, akár a meglévő nyelvi-önrendelkezési jogok fokozatos csökkentésével.

 

A nyitókép forrása: Shutterstock.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!