Szaúdi reformok

Szaúdi reformok

Forradalom vagy átcímkézés?

2018.09  | Olvasási idő: 12 perc

Miközben Szaúd-Arábia 2015 óta ellentmondásos katonai hadműveletbe bonyolódott Jemenben, 2016-ban egy olyan átfogó gazdasági és társadalmi reformcsomag végrehajtásába is belevágott, amelyre addig még nem volt példa az 1932-ben alapított modern állam történetében. Mohamed bin Szalmán koronaherceg reformjai alapjaiban változtathatják meg az ország társadalmi struktúráját. Ám a rezsimbiztonságra való törekvés, a sikertelen identitáspolitika és a túl ambiciózus külpolitika következtében a reformkísérlet könnyen el is bukhat.

Forrás: Shutterstock

A szaúdi reformokat érintő kritikák általában két dolgot kérdőjeleznek meg: az állam kapacitását és képességét az általa tervezett projektek megvalósítására, valamint az uralkodócsalád szándékának őszinteségét, vagyis hogy valóban a közérdeket szolgálják-e a tervezett változtatások. Az első szempontot illetően kijelenthetjük, hogy a reformok a komoly fiskális gondokkal küzdő ország gazdasági rendszerének és társadalmi viszonyainak teljes újrarendezését jelentik. Ezért strukturális értelemben ez a fajta, a történelmi tapasztalatokat és az ország teljesítőképességét figyelembe vevő kritika legitimnek és objektívnek tekinthető. A második szempont esetében viszont figyelembe kell venni, hogy egy, a társadalom jelentős része számára kedvező társadalmi struktúra lebontásához megszorító intézkedésekre van szükség. Az ilyen intézkedéseket szintén lehet legitim kritikával illetni, viszont az is igaz, hogy amennyiben az uralkodó a rezsimbiztonság megőrzését fontosabbnak tartja a közérdeknél, akkor a radikális lépések elkerülhetetlennek tűnnek.

Az 1970-es évek közepe és a 2010-es évek közepe közötti időszakban a Szaúd-család hatalma három pilléren nyugodott: az olajbevételekből származó bőkezű állami támogatásokon, a vallási eliten és a társadalom egyéb, az uralkodócsalád klienseinek tekinthető szegmensein. Az állam a járadékgazdaságnak ezt a modelljét az arab tavasz idején is képes volt fenntartani. 2014-ben azonban az olaj hordónkénti ára a korábbi ár 70%-kára esett vissza, a következő évben pedig már a Nemzetközi Valutaalap jelentése 2020-ra Szaúd-Arábia teljes gazdasági összeomlását vetített előre, amennyiben az ország továbbra is valutatartalékainak felélésére alapozza jövőjét. Az ország királya, Szalmán a trónt tehát olyan rossz gazdasági körülmények között örökölte meg, hogy hasonlóra az 1970-es évek olajárrobbanása óta nem volt példa. Ebben a kényszerhelyzetben került sor az új reformprogram kidolgozására.

Mohamed bin Szalmán (MbS), aki trónörökös, miniszterelnök-helyettes, honvédelmi miniszter, az uralkodói hivatal vezetője és a gazdasági fejlesztésekkel foglalkozó tanács elnöke is egyben, a Saudi Vision 2030 elnevezésű átfogó reformprogram arca. A reformterv nem pusztán az előző uralkodók által kezdeményezett gazdasági reformok lezárását célozta meg, hanem alapjaiban kérdőjelezi meg a mélyen gyökerező konzervatív társadalmi szerződést, politikai hagyományokat és kapcsolatrendszereket. 1932 óta a szaúdi politikai vezetés két legfontosabb összetevőjét a Szaúd-család szűk legfelsőbb körének tagjai, illetve a közvetlenül a vahhábita állam társalapítójától, Mohamed ibn Abdul Vahhábtól származó vallási vezetők legfelsőbb testülete jelentette.

Mindeddig a Szaúd- és az Abdul Vahháb leszármazottait tömörítő Sheikh-családok közötti politikai (és házassági) kapcsolatok jelentették a garanciát a szociális és gazdasági állapotokban fennálló status quo fenntartásához. Fejszál uralkodó (1964–1975) egyik unokaöccse által történt meggyilkolása jól illusztrálja az elit folyamatos törekvését a konzervatív rendszer megőrzése érdekében. Az 1970-es évek közepén az olajárrobbanásnak köszönhetően Fejszál király modernizációs törekvésekkel állt elő, elindítva a televíziós közvetítéseket, társadalmi-gazdasági reformokat bevezetve, és a közoktatás – lányoknak építendő iskolákra is kiterjesztett – fejlesztését indítványozva. Családja konzervatív tagjai és a vallási elit azonban reformtörekvései és maga az uralkodó személye ellen is összeszövetkeztek, aminek a már említett merénylet lett a végkifejlete.

Most úgy tűnik, hogy a történelem megismétli önmagát, ám ezúttal a vezetés belpolitikai döntésekben már jóval elővigyázatosabb. MbS az együttműködésre alkalmatlan, akár a konzervatív, akár a liberális vonalhoz tartozó politikai, üzleti és vallási vezetőkkel szemben vagy kényszert alkalmaz vagy egyszerűen eltávolítja őket, és hasonlóan jár el a törzsi és családi klientúra tagjainak esetében is. Magabiztossága és határozottsága több mint indokolt, mivel nemcsak a strukturális akadályokat kívánja eltávolítani a fenntartható gazdasági fejlődés útjából, hanem egy teljesen új társadalmi rendet kíván létrehozni, ennek bázisát pedig a lakosság több mint 51%-át alkotó 25 év alatti fiatalok adnák. Ilyen körülmények között nem volt váratlan fejlemény, hogy a média 2017 augusztusában egy feltételezett MbS elleni merényletről kezdett cikkezni. A radikális reformok tükrében ez egy valószínűnek tűnő belpolitikai fejlemény lett volna.

Tüntetők az Egyesült Királyságban Mohamed bin Szalmánt éltetik reformtörekvései miatt…
Forrás: Shutterstock

Valószínűleg a feltételezett puccskísérlettől függetlenül, de időben azt követően MbS egy a társadalom valamennyi szintjét és szektorát, még a politikai és üzleti vezetőket, sőt saját családtagjait is érintő korrupcióellenes rendőri és jogi kampányt indított útjára. 2017 októbere és novembere között legalább ötszáz olyan köztiszteletben álló személyt vettek őrizetbe a szaúdi hatóságok, akikkel szemben a korrupció gyanúja miatt több százmilliárd dollár értékű vagyoni követelést támasztott az állam. Míg közülük egyesek vagyonuk átruházása után szabadon távozhattak, mások sorsa a mai napig ismeretlen. MbS a letartóztatásokkal félreállított vagy meggyengített olyan családtagokat, akik veszélyt jelenthettek volna trónutódlására, magának követelte a Nemzeti Gárda vezetőségét – vagyis az egyetlen olyan katonai vezetői pozíciót, amelyet még nem ő birtokolt –, eltávolított olyan konzervatív vallási vezetőket, akik megakadályozhatták volna reformtörekvései végrehajtását, és végül jelentős vagyonokat kobzott el üzletemberektől csak azért, hogy erejét fitogtassa. Egy ideális világban a korrupcióellenes kampány transzparenciájának hiánya erősen kritizálható lenne, és feltehetőleg alapvető emberi jogok is sérültek a folyamat során, azonban a reformok megvalósíthatósága szempontjából a rezsim számára egész egyszerűen elkerülhetetlen volt a családi kapcsolatok újrarendezése, és a gyakran kvázi állami vagyonnak minősülő kisajátított családi pénzek visszaszerzése. A rezsimbiztonság és a fiskális helyzet szempontjából ezek a lépések szükségesek voltak. Emellett az is tény, hogy még ha MbS hatalmának konszolidációját autoriter jellege miatt számos kritika éri is, a demokrácia mintapéldáját jelentő Egyesült Államok a kezdetektől támogatja a trónörökös intézkedéseit (miközben más országok sem ítélték el azokat).

A politikai ellenzék eltávolításával egyidejűleg a szaúdi vezetők olyan identitáspolitikát is folytatnak, amellyel a szaúdi társadalmi diskurzusban soha nem létező, kitalált társadalmi konstrukciókat hirdetnek. Ez akár pozitív fejleményként is értelmezhető, ha azt nézzük, hogy ezáltal a járadékgazdaságot lecserélik a munka-jutalom társadalmi modelljére. A munkaerő „szaudizációja” több évtized óta hivatalos, az identitáspolitikával párhuzamosan zajló állami politika. Noha az megkérdőjelezhető, hogy Szaúd-Arábia nemzetnek tekinthető-e, ugyanakkor a modern állam történetében mindig is létezett egy társadalmi és gazdasági szerződés az uralkodó elit, annak kliensei és a nép között. Az állami támogatások radikális megvonásával ezért most az államnak más eszközöket kell alkalmaznia a társadalmi egyensúly megteremtése érdekében. Erre a legköltségkímélőbb megoldást egy új szaúdi nemzeti identitás kitalálása jelenti, amelyre a jövőben az egység és egyenlőség eszméi alapulhatnak. A legfrissebb jelszavak ebben a társadalmi modellben a „Szaúd-Arábia a szaúdiaké”, illetve „Szaúd-Arábia mindenekelőtt”, amelyek Donald Trump hasonló hangzású szlogenjeit idézik.

Az identitáspolitika kritikusai azt hangsúlyozzák, hogy annak gyenge pontjai a munkaerőpiac problémáiban és a minimális politikai részvételt garantáló reformokban keresendőek, mivel ezek miatt a társadalmi egyenlőtlenség és a lehetőségek hiánya továbbra is fennáll. Más országok történelmi tapasztalata alapján a reformok csupán korlátozott sikereket érhetnek el, amennyiben a kormány a liberálisabb társadalmi és gazdasági környezet megteremtése után bezárja a kapukat a valódi demokratikus átalakulás előtt. Az Egyesült Arab Emírségek példája világosan mutatja, hogy az identitáspolitika az alacsonyabb társadalmi rétegek öntudatának megerősödéséhez is vezethet, és ennek eredményeképpen az állampolgárok arra számítanak, hogy ők juthatnak hozzá a fontosabb és jobban fizető állami pozíciókhoz, így pedig nem kell a privát szektorban versengeniük egymással egy-egy jó lehetőségért. Az identitáspolitika magában tehát nem teremt a nyitott kapitalista országokra jellemző vállalkozói környezetet. A szaúdi állami vezetés így végső soron ugyanazokat a strukturális problémákat teremtheti újra, amelyek a felszámolását a reformoktól várja, ám pont a reformoknak köszönhetően jóval magasabb árat kénytelen fizetni értük.

Így az országban valódi demokratikus átalakulás helyett egy felülről kezdeményezett liberalizációs folyamatnak lehetünk tanúi. Mohamed herceg azzal egyidejűleg, hogy megfosztotta a politikai és vallási vezetőket hatalmuktól, visszavonta a vallási erkölcsrendészet letartóztatási jogát, és nagyobb mozgásteret biztosított a nőknek többek között azzal, hogy visszaállította az autóvezetéshez való jogukat. Ez az utóbbi döntés azonban valójában inkább csak az ország gazdasági érdekeit veszi figyelembe, és jótékony homályban hagyja azt a tényt, hogy az emberi jogok és a társadalmi érintkezés lehetőségei még mindig vitatott témát jelentenek a királyságban. Az uralkodó valójában a rezsimbiztonságot és identitáspolitikát előtérbe helyezve kénytelen a jogaiban korlátozott vallási elit támogatását felhasználni az ország külpolitikai céljainak elérése érdekében, miközben olyan liberális vallási vezetőknek minősülő személyeket is kénytelen eltávolítani, akik pontosan az identitáspolitika által megszólítani szándékozott és a társadalmi-gazdasági reformok által kedvezményezett társadalmi réteghez állnak közel.

A kőolaj 2014 óta mélyponton lévő világpiaci ára súlyosan érintette a szaúdi államháztartást, mivel ez addig főként az olajbevételekből tartotta fenn magát. A bevételkiesés arra ösztönözte a királyságot, hogy lépéseket tegyen olajiparának újraszervezése érdekében, így ezek részeként például privatizációs terveit a gazdasági liberalizációs tervek által addig érintetlenül hagyott olajszektorra is kiterjesztette. A privatizáció az 1980-as évek közepe óta az egyik legfontosabb a kormánynak a fenntartható gazdasági fejlődést célzó liberalizációs intézkedési között. Miután 2005-ben Szaúd-Arábia felvételt nyert a Kereskedelmi Világszervezetbe, a gazdasági liberalizáció a megfelelési kényszer miatt is prioritássá vált. Ugyanakkor – és akár egy általános szabályszerűségnek is tekinthető az arab világban – a történelemi és pszichológiai tényezők, illetve a jogi és politikai rendszer működése együtt egy olyan bonyolult környezet kialakulásához vezettek, amelyek korlátozott liberalizációs törekvéseket tesznek csak lehetővé. A munkaerő magas szintű termelékenysége például fontos feltétele a privatizációs folyamat sikerességének. Az 1980-as évek óta a szaúdi uralkodók prioritásként kezelik a szaúdi állampolgárok alkalmazását a munkaerőpiacon, és megnehezítik annak feltételeit, hogy a munkáltatók külföldi munkaerőt alkalmazzanak – annak ellenére, hogy az utóbbiak olcsóbbak, illetve hatékonyabbak a helyi munkaerőnél, ráadásul a szaúdiak számára elfogadhatatlan munkakörülmények között is hajlandóak dolgozni. Ez pedig egyidejűleg vezet a hivatalos munkanélküliségi adatok romlásához, valamint a privát és a szolgáltatási szektorokban tapasztalható munkaerőhiányhoz. A nyilvánvalóan ellentmondásos helyzet ellenére MbS folytatta a munkaerőpiac szaudizációját, ez pedig ahhoz vezetett, hogy csupán 2017 óta hétszázezer külföldi munkavállaló kényszerült elhagyni az országot. Amire ezzel kapcsolatban rá szeretnék mutatni az az, hogy miközben a külföldi munkavállalók távoznak, a szaúdi kormány képtelen lesz betölteni az alacsonyan fizetett, kis presztízsű állásokat a saját állampolgáraival, mivel ők kizárólag a jól megfizetett, magas presztízsű állami állásokat hajlandóak elvállalni.

A jelenlegi kormánypolitika hiányosságait orvosolhatják majd azok a multiszektorális állami projektek, amelyekkel Szaúd-Arábia valószínűleg az Egyesült Arab Emírségek példáját követi. A Neom, egy teljesen újonnan épülő önfenntartó megaváros például több tízezer új állami és privát állást kínálhat többek között az adminisztráció, a kereskedelem és a technológia területein. Eközben már magában is új turistadesztináció válhat belőle, főleg, hogy a kiváló állapotban megőrzött nabateus akropolisz, a világörökségi szintű látványosságokban szegény ország legattraktívabb történelmi emlékét jelentő Madáin Szálih is a közelében található. Azonban még ha a társadalmi reformok eredményeképpen a szaúdi társadalom nyitottabbá is válna a külföldi befektetések és a tömegturizmus irányában, kérdéses, hogy MbS miből finanszírozza majd a projekteket úgy, hogy az olajár stagnál, az államháztartás hiánya pedig egyre növekszik. A Neom-projekt becslések szerint mintegy 500 milliárd dollárba fog kerülni, miközben a nem olajipari szektorok fejlesztései még igencsak kezdetleges állapotban vannak. Az országnak ezért aztán igen jelentős külföldi beruházásokra lesz szüksége, aminek viszont előfeltétele, hogy a belpolitikai és gazdasági helyzet biztonságos és stabil legyen.

Annak ellenére, hogy Szaúd-Arábia láthatólag belpolitikai és gazdasági problémáit is csak külföldi beruházásokkal lesz képes orvosolni, a királyság Jemenben és Szíriában jelentős összegeket fordít katonai missziókra: ezek célja elsősorban Irán térnyerésének visszaszorítása. Ha csak számba veszünk minden olyan tényezőt, amely miatt az északon és délen folytatott katonai műveletek káros hatással lehetnek az állami működésre, levonhatjuk a következtetést, már ezek magukban felvetik annak veszélyét, hogy MbS reformprogramja végső soron elbukjon. A proxyháborúk Szaúd-Arábia és ellenfelei között a Levantéban, illetve a jemeni hagyományos háborús konfliktusban alkalmazott módszerek alaposan megtépázzák azt a mérsékelt fordulatról szóló képet, amelyet a szaúdi kormány reformtervével próbál sugározni a világnak. Túl ezen azonban ezek a missziók az állami és rezsimbiztonságra azért is veszélyesek, mert kiürítik az államkincstárat. A szaúdi hadsereg bizonyos műveletei Jemenben jelentősen rombolják a királyság közmegítélését, ez pedig végső soron ahhoz vezethet, hogy a nyugati szövetségesek vagy a jelentős üzleti befektetők kihátrálnak a Szaúd-család mögül. A szaúdi állam terrorista szervezeteket szponzoráló tevékenysége a Levantéban vagy a hadsereg megkérdőjelezhető morális hozzáállása a jemeni konfliktusban pedig egyáltalán nem szolgálja a Szaúd-család érdekeit sem külföldön sem otthon.

…míg más tüntetők a trónörökös emberi jogi túlkapásai miatt tiltakoznak.
Forrás: Shutterstock

Habár a szaúdi uralkodócsalád reformterve jól átgondolt, és végrehajtásával elérhető lenne a fenntartható gazdasági fejlődés, a rezsimbiztonság szerepének túlértékelése, az identitáspolitika és a költséges háborúk nem a valóban hasznos átalakuláshoz, hanem a status quo átcímkézéséhez vezetnek. A kliensviszonyok átrendezése és az állami támogatások csökkentése elkerülhetetlen lépések a társadalmi-gazdasági reformoknak kedvező környezet megteremtéséhez. Ugyanakkor a rezsim eddig csak korlátozottan eredményes reformokat hajtott végre, miközben túlértékelte az Irán által jelentett külső veszélyt, ez pedig megakadályozta abban, hogy figyelmét és erőforrásait a belpolitikai reformokra összpontosítsa. Ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy Irán nagyjából hasonló amerikai, izraeli és szaúdi megítélése egyáltalán nem teremt megfelelő környezetet a sikeres reformtörekvésekhez. Mindemellett MbS reformtörekvéseit egyre nagyobb szkepticizmussal fogadja apja, az uralkodó és más közeli családtagjai is, ezért erősen kérdéses, hogy annak korlátozottan sikeres politikai eredményeit a koronaherceg képes lesz-e fenntartani. A következő hónapok és évek legfontosabb fejleményei az Aramco nevű állami olajvállalat tőzsdei jegyzése, részleges privatizációja és a jemeni háború esetleges lezárulása lehet, vagyis olyan tényezők, amelyek csökkentik az állam anyagi terheit, miközben új anyagi erőforrást biztosítanak a reformprogram folytatásához. Mindenekelőtt azonban leginkább attól függ az ország átalakulásának az iránya, hogy MbS milyen személyes pályát fog leírni a belpolitikában.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!