Transzatlanti klímadiplomácia

Transzatlanti klímadiplomácia

A multilateralizmus reneszánsza?

2021.04  | Olvasási idő: 10 perc

A nemrég új lendületet kapott transzatlanti klímapolitikai együttműködés alakulását további komoly várakozások övezik. A világ azonban jelentős változásokon ment keresztül az Európai Uniós tagállamok és az Egyesült Államok párizsi éghajlatvédelmi egyezményhez való csatlakozása óta, hiszen időközben a klímavédelem hosszútávú gazdasági érdekké vált. Hogyan befolyásolják a külpolitikai és a kereskedelmi érdekek a nagyhatalmak döntéseit? Melyek a transzatlanti klímadiplomácia kapcsolódási pontjai és jövőbeli kontúrjai? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ az alábbi blogbejegyzésünk.

A világ szén-dioxid-kibocsátásának több mint felét az Európai Unió (EU), az Egyesült Államok (USA) és Kína termeli ki, amely egyúttal az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdések legfontosabb globális szereplőivé is teszi őket. Habár a múltban hármuk kapcsolata meglehetősen bonyolult volt, most először úgy tűnik, hogy közös klímapolitikai állásponton vannak. A klímadiplomácia az elmúlt években egy olyan valódi külpolitikai eszközzé vált, amely képes lehet a három kulcsszereplő jövőbeni kereskedelmi és stratégiai érdekeinek összehangolására. Más szavakkal: úgy tűnik, hogy a klímavédelmi együttműködés a modern multilateralizmus újjáélesztésének egyik hatékony eszközévé válhat. Ebből kifolyólag a három nagyhatalom jövőbeli kapcsolatai meghatározóak lesznek a klímaváltozás elleni küzdelem hosszú távú sikere szempontjából. Csúcstalálkozók sora – mint például az Egyesült Nemzetek Szervezetének 26. Klímakonferenciája, a fejlett ipari országokat tömörítő G7-ek csoportjának vezetői csúcstalálkozója, illetve az új amerikai elnök, Joe Biden által áprilisra tervezett klímacsúcs – biztosítja, hogy a klímaváltozás témája a világ vezetőinek napirendjén maradjon. Az éghajlati kérdésekkel kapcsolatos globális és multilaterális alapú együttműködés megerősítése érdekében azonban az Európai Uniónak mindenekelőtt a transzatlanti kapcsolatit kell új alapokra helyeznie.

A jelenleg is zajló világjárvány mellett a klímaváltozás tekinthető napjaink legfontosabb globális méretű, hosszú távú hatásokat generáló és közös válaszokat igénylő kihívásának. A COVID–19 járvány éghajlatra gyakorolt hatása meglehetősen sokrétű, és mind kedvező mind pedig kedvezőtlen következményei is vannak. A világgazdaság lelassulásának pozitív következménye például a szén-dioxid-kibocsátás átmeneti csökkenése, s ennek következtében a levegő megtisztulása volt. Ugyanakkor a járvány fontos döntések meghozatalát késleltetheti, hiszen a döntéshozók számára nehezebb lesz a recesszió idején olyan strukturális gazdasági átalakításokat végrehajtani, amelyek a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséhez, illetve a zöld átmenethez szükségesek. A világjárvány következményei mellett, az amerikai vezetésben bekövetkezett közelmúltbeli változás, az Európai Bizottság által kitűzött új szén-dioxid-kibocsátási célok, valamint Kína globális szereplőként való megjelenése mind-mind időszerűvé teszik a transzatlanti klíma-együttműködés újragondolását.

Barack Obama második elnöki ciklusa alatt olyan értékközpontú külpolitikát folytatott, amelyben egyre nagyobb jelentőséget kapott a klímaváltozás kérdése. Olyannyira fontos volt ez számára, hogy 2015-ben, tehát a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény megszületésének évében például az USA töltötte be az környezetvédelemi szempontból roppant előremutató kezdeményezés, az Északi-sarkvidéki Tanács (Arctic Council) soros elnöki tisztjét. A globális gazdasági nagyhatalommá emelkedő Kínával való kapcsolatokat is új alapokra helyezte az akkori amerikai vezetés, s ebben a klímavédelmi célok meghatározó szerepet töltöttek be. A klímaváltozás elleni küzdelem olyan összekötő erővé vált, amely az „előnyös és kölcsönös tiszteleten alapuló amerikai–kínai együttműködés” egyik alapjává vált.

Barack Obamát az elnöki poszton követő Donald Trump ezzel szemben egy radikálisan más álláspontot képviselt környezetvédelemi kérdésekben. Elsősorban a középtávú gazdasági, politikai és társadalmi előnyökre összpontosítva számos, az elődje által meghozott szabályozást helyezett hatályon kívül, amely lépésével elsősorban az amerikai olaj-, szén- és autóipari érdekeknek igyekezett kedvezni. Első hivatali éve alatt bejelentette az Egyesült Államok kilépését a párizsi éghajlatvédelmi egyezményből, mivel érvelése szerint az hátrányosan érintette volna az amerikai gazdaságot. A kilépésről szóló, nagyrészt érdekalapú döntés négy évvel később, közvetlenül a 2020. novemberi elnökválasztás után lépett hatályba.

A gazdaságilag pragmatikus, kevésbé intervencionista politikát folytató elődje által hozott döntések visszafordításával Joe Biden amerikai elnök egy radikálisan másfajta külpolitikai irányt szeretne képviselni. A gazdaság világjárvány utáni helyreállítással párhuzamosan az új amerikai elnök egy liberális alapértékeken alapuló külpolitika vezetésére készül. Ebben a kontextusban az Egyesült Államok és a multilaterális szervezetek közötti kapcsolatok javítása kiemelt prioritás lesz. Szükség is lesz erre, hiszen – mások mellett – az Európai Unió is megbízhatóbb transzatlanti kommunikációra számít a jövőben.

Kétségtelen, hogy a világ második legnagyobb szén-dioxid-kibocsátójának kilépése a párizsi egyezményből nagy hatással volt a nemzetközi közösségre, és az akkor megtört bizalmat a jövőben több szinten is helyre kell majd állítani. Joe Biden azt ígérte, hogy „nem csak a hatalom példájával, hanem példamutatással is fog vezetni.” Ennek megfelelően az új elnök hivatalba lépésének első napján újra csatlakozott a párizsi éghajlatvédelmi egyezményhez, ezzel is jelezve a világ számára, hogy a klímaváltozás elleni küzdelmet a kormányzati politikájának középpontjába kívánja állítani.

Joe Biden megválasztásakor ígéretet tett választóinak arra, hogy kormánya elsősorban az olyan sürgető nemzeti ügyek kezelésére fog összpontosítani, mint a járványkezelés, vagy a gazdasági helyreállítás, ugyanakkor aláhúzta azt is, hogy a zöld átmenet szintén központi helyet fog elfoglalni a következő évek politikájában. Bizonyítandó a párizsi klímacélok ütemezett megvalósítása iránti elkötelezettségét, Biden elnök 1,9 milliárd dollárnyi, az Egyesült Államok gazdaságának a világjárvány utáni zöld helyreállítására fordítandó csomagot jelentett be. Az új elnöknek azonban kettős kihívással kell szembenéznie, hiszen a dekarbonizációs célok elérése nem csupán nehéz kereskedelmi és külpolitikai döntések elé állítja majd, de mindezek során egy nemzeti párbeszéd kialakítására is szükség lesz, melynek kimenetele döntő fontosságú lesz a projekt sikeréhez. Míg beiktatási beszéde során Joe Biden kifejezte aziránti vágyát, hogy ismét egyesítse a nemzetet, ez a törekvése a szélsőségesen polarizált amerikai társadalmi viszonyok között minden bizonnyal komoly nehézségekbe fog ütközni, hiszen a dekarbonizáció és klímaváltozás elleni harc témája jól kivehető politikai törésvonalak mentén osztja meg az amerikaiakat. Bár nyíltan nem tagadta annak tényét, de Donald Trump korábbi elnök számos alkalommal megkérdőjelezte az éghajlatváltozás súlyosságát, és kétségeit fejezte ki az emberi tevékenység globális felmelegedésre gyakorolt hatásaival kapcsolatban. Európával ellentétben – ahol a közvélemény a témát napjaink legnagyobb fenyegetésének tartja – az Egyesült Államokban továbbra is figyelemre méltó a klímaváltozás-tagadók aránya. Az új elnök tehát a klímacélok megvalósításában során komoly politikai és össztársadalmi kihívásokkal kell, hogy szembenézzen. A szoros választási győzelem, illetve a rendkívül csekély kongresszusi többség pedig további nehéz feladatok elé állítja Joe Bident az olyan döntések meghozatalakor, melyek például jelentős munkahely-leépítéssel járnak az olajiparban. A fosszilis tüzelőanyag-termelés folyamatos növelése eddig kulcsszereppel bírt az Egyesült Államok energiafüggőségének minimalizálásában, továbbá a szektorban lévő munkahelyek megőrzésének érve központi szerepet játszott Donald Trump politikájában is. Az Egyesült Államok pénzügyminisztere, Janet Yellen szerint azonban az ezzel kapcsolatos kutatások eredménye egyértelmű: a klímaváltozás lassítására tett erőfeszítések nélkül a gazdasági növekedés üteme vissza fog esni, sőt, egyes becslések szerint a szabályozásokkal nem mérsékelt klímaváltozás akár huszonöt százalékkal is csökkentheti a globális bruttó összterméket az évszázad végére.

Még mindig reális az Egyesült Államok vezetői szerepe?

Habár az Egyesült Államok párizsi éghajlatvédelmi egyezménytől való távolmaradása hivatalosan csak pár hónapig tartott, számos, a gazdaság zöldítését szolgáló projektet – Trump elnök szándékénak megfelelően – évekkel előtte leállítottak. Ennek következtében az Egyesült Államok le van maradva a 2015-ben rögzített kibocsátási célok teljesítésének elérésében. Ráadásul a nemzetközi környezet is jelentős változásokon ment keresztül, így a Biden-kormány nem tudja ott folytatni a munkát, ahol az Obama-adminisztráció azt abbahagyta. Elég csak arra utalnunk, hogy Kína időközben egy új területen, a klímaváltozás elleni harc területén lett az Egyesült Államok kihívója. Ez egyrészt annak tudható be, hogy az Egyesült Államok párizsi éghajlatvédelmi egyezményből való kilépésével Kína vált a megállapodás legbefolyásosabb gazdaságává, s ezt igyekezett is saját pozicionálására használni; másrészt az elmúlt években Kína a világ legnagyobb gyártójává és beszállítójává nőtte ki magát az elektromos járművek, lítium-ion akkumulátorok és napelemek terén, így az ország gazdasági nyitása óta a zöldítés Kína külkereskedelmi prioritásává vált. Illeszkedve a nemzetközi trendekhez Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár és államfő bejelentette, hogy országa gazdasága 2060-as céldátummal tervez karbonsemlegessé válni. Jóllehet, Kína napjainkban még több szenet éget el, mint a világ többi része együttesen, az Európai Uniónál és az Egyesült Államoknál jóval centralizáltabb vezetése minden bizonnyal képes lesz olyan határozott lépések megtételére, amelyek elősegítik az energiaiparának és az infrastruktúrájának átalakítását. Kína tehát nem csak azért pályázhat a klímaváltozás elleni globális harc vezetői helyére, mert méretgazdaságosan tud beruházni a zöld energia, a zöld hidrogén- és szén-dioxid-megkötő technológiák, illetve a szél- és napenergia előállításába, hanem azért is, mert tagadhatatlan az ezt támogató politikai akarat.

A transzatlanti klímapolitikai együttműködés új alapokra helyezése

A kapcsolatok korábbi megromlása, illetve az eredményre nem vezető alaszkai Kína–Egyesült Államok csúcstalálkozó további kihívást gördített a multilateralizmus gyors újjáélesztése elé. Ez pedig a transzatlanti klímadiplomácia új korszakára is rányomhatja a bélyegét, mivel a kedvezőtlen viszony jelentősen megnehezíti a helyzetet az EU számára abban, hogy pozicionálni tudja magát a globális klímapolitikai versenyben. A klímapolitika területén Kína az EU számára nem csupán partner, de egyszerre vetély- és versenytárs is, ráadásul a kontinens zöld és digitális átmenetének megvalósítása középtávon a távol-keleti országból érkező kritikus nyersanyagok importjának a függvénye.

A külpolitikai kihívások ellenére a transzatlanti viszony rendeződni tűnik, s maguk a partnerek is pozitívan nyilatkoztak az együttműködés jövőjével kapcsolatban az EU vezetői és az Egyesült Államok külügyminisztere, Antony Blinken, továbbá az USA klímaváltozási küldöttje, John Kerry márciusi találkozója után. Ennek ellenére az EU és az USA jövőbeli együttműködésének további alakulásában, valamint a klímaváltozással kapcsolatos politikáik összehangolásának mértéke továbbra is bizonytalan. Jóllehet a két nagyhatalom képes lehet együttműködni bizonyos területeken, ugyanakkor más szektorokban (pl. energiapolitika) versenytársakká válhatnak. Egyrészt a már majdnem befejezett Északi Áramlat 2. projekt továbbra is az európai és az amerikai érdekek közötti súrlódási pont marad, másrészt az Európai Unió energiaipari szabályozás tekintetében felhalmozott előnye tovább nehezítheti a két szereplő dekarbonizációs intézkedéseinek összehangolását. Érdemes kiemelni, hogy az európai energiaipari szabályozások végrehajtása azért is halad gördülékenyebben, mert egyfelől az európai fosszilis tüzelőanyag-ipar termelési tevékenysége javarészt Európán kívül zajlik, másfelől mert a fosszilis energiaforrások feldolgozásával foglalkozó társaságok már hamarabb elkezdtek megújuló energiaforrás-projektekbe befektetni, mint amerikai társaik, ráadásul ezek szabályozása nem is ütközik olyan komoly társadalmi ellenállásba, mint Egyesült Államokban.

A versenyképesség fenntartása meghatározó jelentőségű a szén-dioxidra kivetett vámok jövőjének kérdésében is. Mivel az EU és az Egyesült Államok egymás legnagyobb kereskedelmi partnerei, a szén-dioxid-árképzés és az importált fogyasztási cikkek karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmus kulcsszerepet fognak játszani a transzatlanti klímakooperáció jövőjében. Ennek kapcsán érdemes felidézni William Nordhaus 2015-ös Klímaklub koncepcióját, mely jól szemlélteti a szén-dioxidra kivetett vámok globális koordinációjában rejlő jelentős gazdasági megtérülési lehetőségeket. Mivel mára már mindhárom globális nagyhatalom elkötelezte magát a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény céljai mellett, a szén-dioxid-adók multilaterális összehangolása mindenki számára kölcsönösen előnyös lenne. A klímadiplomácia ezáltal igazán fontos szerepet kaphat egy olyan építő jellegű globális elkötelezettség megteremtésében, amely a zéró-összegű játszmától a mindenki számára előnyös megoldásokig vezet.

 

A nyitókép készítője: Markus Spiske/Pexels

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!