Vallatás német módra

Vallatás német módra

Angela Merkel a Bundestag előtt - Második rész

2018.06  | Olvasási idő: 12 perc

Ha szentimentálisan közelítünk az eseményhez, június 6-át a német demokrácia ünnepének tekinthetjük. Az ország történetében először esett meg ugyanis, hogy a hivatalban lévő kancellár a válaszadás elkerülésének lehetősége nélkül és az ország nyilvánossága előtt volt köteles válaszolni a Bundestagban a képviselők hozzá intézett kérdéseire. Az eseményt józanabbul értékelve azonban inkább azt a megállapítást tehetjük, hogy még a sokak által rendkívül veszélyesnek tartott AfD törvényhozási jelenléte sem változtatott érdemben a német belpolitikát tizenkét éve jellemző képen: a szereplésben láthatólag kedvét lelő, nyugodtnak és megfontoltnak tűnő Merkelről, ahogy eddig mindig, úgy most is lepattantak még a kínosabb kérdések is. Második rész.

Össztűz élesben

CDU/CSU – burkolt alákérdezések

Nem meglepő módon a német kormánykoalíció erősebb tagját alkotó pártszövetség képviselői nem törekedtek arra, hogy a kancellár helyzetét kellemetlen felvetésekkel nehezítsék. Közös céljuk inkább az volt, hogy segítsék Merkelt feladata teljesítésében, külön-külön pedig azon igyekeztek, hogy megpróbáljanak olyan kérdésekre fókuszálni, amelyekben lehetőségük nyílik az általuk képviselt értékek markánsabb felvillantására. Ez utóbbi leginkább a CSU-nak sikerült, amikor kitoloncolások ügyét vette terítékre. Merkel ennek kapcsán elmondta, hogy Afganisztán egy belső munkaanyag értelmében már biztonságos országnak tekintendő, így az onnan érkezett menekültek visszaküldésének nincs többé akadálya. A CSU továbbá a globális klímacélok tarhatósága feletti aggodalmát is kifejezhette, amit a környezetvédelemre hagyományosan érzékeny bajor választók minden bizonnyal szívesen fogadtak.

SPD – sikertelen profilépítés

A nagykoalíció kisebbik pártja már nem volt ennyire egyszerű helyzetben. Az SPD két évtizede küzd azzal, hogy amennyiben kormányzati szerepet vállal, az általa kiharcolt reformok dicsősége zömmel a CDU/CSU-nak jut, míg egyes törvények szociálisan érzéketlen voltát a választók rendszerint rajta kérik számon. A párt bázisa ezzel párhuzamosan folyamatosan erodálódik, így könnyen előfordulhat, hogy az SPD hosszú távon már csak másodrangú politikai erőként működhet tovább, ha nem találja meg a lehetőséget a szociáldemokrácia 21. századi újrafogalmazására. A problémán a vezetésben Martin Schulz bukása után beállt változások sem segítettek sokat. Nem utolsósorban azért, mert valójában ismét csak egyfajta „recycling” történt: jól ismert arcok kerültek új pozíciókba. A helyzet súlyosságát mindazonáltal jól jelzi, hogy a múlt szeptemberben második világháború utáni történetének legrosszabb eredményét produkáló SPD az akkor elért 20,5%-os támogatásából mára legalább további 3%-ot vesztett, és ezzel gyakorlatilag „beérte” az egyre jobban felkapaszkodó AfD-t. Ok tehát lenne új profil felépítésére, ám ha zajlik is erre vonatkozóan bármi munka a párton belül, június 6-án ebből még semmi sem látszott. Nagyon úgy tűnik, hogy az elesettek és kiszolgáltatottak ügyét az SPD helyett az egyébként túl nagy befolyással nem rendelkező Die Linke, illetve – a felgyülemlett feszültségek becsatornázása révén – a kirekesztő ideológiát hangoztató, stabil középpárti babérokra törő AfD karolja inkább föl, míg a CDU Merkel vezetésével a kevéssé konzisztens szociáldemokrata programot üresíti ki azzal, hogy annak egyes elemeit így vagy úgy átemeli a sajátjába. Az sem tűnik egyértelműnek, hogy az SPD komolyan síkra szállna a második-harmadik generációs bevándorlók érdekeiért, pedig nekik a legtöbb esetben nem sikerül felkapaszkodniuk a társadalmi ranglétrán, és nyilvánvalóan szívesen fogadnák érdekeik „mainstream” képviseletét. Az SPD földrajzilag gyenge pontja továbbra is Kelet-Németország, ahol tavaly szeptemberben a szélsőjobb és a szélsőbal is igen jól szerepelt. Jellemző viszont a pártvezetés helyzetfelismerő képességére, hogy csak a jelenlegi kormány megalakítása során helyezett fokozott hangsúlyt keletnémet politikusok felelős pozíciókhoz juttatására.

Andrea Nahles, az SPD elnöke
Forrás: Shutterstock

A frakció tagjai az aktuális lehetőséggel sem tudtak igazán mit kezdeni. Zömmel vagy olyan kérdéseket feszegettek, amelyek az állampolgárok életét legfeljebb közvetetten befolyásolják – mint például Trump eltávolodása a nyugati értékrendtől, illetve az általa delegált új berlini nagykövet diplomáciailag vitatható kijelentései – vagy olyanokat, amelyek ugyan fontosak, de megoldásuk a szociáldemokraták számára is nyilvánvaló módon hosszú megfontolást igényel – ahogy például Macron eurózónára vonatkozó javaslatának elfogadása esetében. Az állampolgárok egy részét közvetlenül érintő probléma felvetésére összesen egy példa volt, a dízelbotránnyal érintett autók sorsa, itt azonban Merkel ködösítéssel könnyen ki tudott bújni az alól, hogy konkrét válaszokat kelljen adnia.

AfD – sok füst, kevés találat

Az AfD-nek, a Bundestag legnagyobb ellenzéki erejének, egyelőre nem sikerült Merkelt a szövetségi választások idején a párt vezetőjének nagy felháborodást kiváltó kijelentése értelmében „levadásznia”. Pedig a Bamf (Bundesamt für Migration und Flüchtlinge, a német bevándorlási hivatal) körüli botrány épp azokat a problémákat hozta felszínre, melyek a német társadalom jelentős részében komoly ellenérzéseket keltenek, és amelyek megoldására az AfD olyan készségesen vállalkozott. A frakció egyik tagja az elvárásoknak megfelelően éles hangnemben utalt ennek kapcsán Merkel felelősségére, és mind a kancellária, mind a Bamf dolgozóit hivatali esküjük megszegésével vádolta. Ezek azonban ugyanúgy csak a szélsőjobb által generált show szükségképpeni részének hatottak, mint a kancellár nagy durranásnak szánt felszólítása a lemondásra. Az AfD által képviselt zavaros ideológiára szolgáltatott példát az orosz kapcsolatok javításáért folytatott intenzív retorikai küzdelem, hiszen az AfD egyébként a nemzetközi elzárkózás híve. Az átlagos német állampolgár számára rejtélyes lehet, hogy az a párt, amelyik a nemzeti érdekek védelme mellett tört lándzsát, miért képviseli nyilvánosan egy, a Nyugattal szemben agresszív külpolitikát folytató állam érdekeit. További logikai baklövésnek tűnik az európai érdekeket gazdaságilag is sérteni szándékozó Trump védelembe vétele. Az pedig, hogy az AfD a kancellárt egyenesen az amerikai elnök diszkreditálásával vádolja, ennél is komolyabb eltévelyedésre, de legalábbis a közösségi média használatában való rendkívüli járatlanságra utal. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem említenénk meg, hogy a párt részéről érdemi kérdések is elhangzottak, például arra vonatkozóan, mennyi pénzt lenne hajlandó Merkel egy EU-tagállam megsegítésére fordítani. Az olaszországi események fényében ez kétségkívül fontos, a német adófizetők számára húsbavágó probléma.

Alexander Gauland és Alice Weidel, az AfD társelnökei
Forrás: Shutterstock

Élhetett azonban bármilyen retorikai fogásokkal az AfD, és játszhatott bármilyen módon az indulatkeltésre, a frakciótagoknak nem sikerült Merkelt statikus nyugalmából kibillenteniük, ő pedig a homályos válaszok, a nyitva hagyott lehetőségek és a csak a megfelelő esetben felvállalt következetesség nagymestereként könnyedén hárította a támadásokat.

Die Grünen/Bündnis ’90 – kiüresedő tartalom

A zöldek nemrég estek át egy komoly tisztújításon, ahol a hagyományosan két elnök – szintén hagyományosan egy férfi és egy nő – irányításával működő párt vezetőségét is lecserélték. Az új elnökök nincsenek könnyű helyzetben, hiszen a megújuló energiaforrások arányának folyamatos növelése már évekkel ezelőtt bekerült a kormányzati célkitűzések közé, így most a „zöld agendát” részben új tartalommal kell megtölteniük. Szerencsére az útkeresés a párt szavazóit láthatólag nem zavarja: a legújabb felmérések szerint a zöldek múlt szeptember óta még 2%-kal növelni is tudták a támogatásukat.

A parlamenti kérdezz-felelek során azonban esetükben feltűnő volt az átfogó koncepciók hiánya. A műanyagadó bevezetésére irányuló kérdésüket Merkel azzal ütötte el, hogy egyrész nincs meggyőződve a megoldás hatékonyságáról, másrészt a tengerek szennyezésének megakadályozása nemzeti hatáskörben tett intézkedések egyszerűen nem megfelelőek – vagyis: a zöldek, ha nagyívű elképzeléseik vannak, gondolkodhatnának legalább európai szinten. Az az érzelmileg töltött felvetés, miszerint a Bundestagban csökkent a nők aránya szintén Merkel kezére játszott. A kancellár sajnálatát fejezte ki az események ilyetén alakulása miatt, különösen, hogy a probléma a CDU-n belül is jelentkezik. Megjegyezte, hogy e tekintetben törvényi előírások bevezetésére nem lát módot, de a kérdés gyakorlati kezeléséről kész tárgyalni.

FDP – neoliberális AfD light

A gazdasági kérdéseket illetően az FDP-től nem lehet a következetességet elvitatni, de – ugyanúgy, mint a nyugati demokráciákban működő liberális pártok egy része – ez a politikai alakulat is sokszor hajlamos arra, hogy ebben a tekintetben is az absztrakt értékek mentén gondolkodjon, anélkül, hogy alaposabban értékelné a célzott megoldások gyakorlati következményeit. A szabadkereskedelmi megállapodások kritikátlan támogatása például már-már a párt védjegyévé vált. A pártprogram további lényeges pontja a krízisben lévő eurózóna-tagoknak nyújtott támogatások lényeges korlátozása, valamint – az alapvető liberális értékekkel gyakorlatilag szembe menve – a szigorúbb bevándorlási és menekültpolitika. A nemzeti érdekeket ma már az emberiességi szempontok elé helyező FDP az utóbbi időben például a menekültekkel szembeni szigorú bánásmód és a kitoloncolások fokozása mellet érvel, részben, hogy potenciális AfD-szavazókat nyerhessen meg magának.

Christian Lindner, az FDP vezetője
Forrás: Shutterstock

A bizonyítás kényszer – a pártnak, miután öt évvel ezelőtt kiesett a Bundestagból, újjá kellett építenie mind magát, mind szavazóbázisát – és Christian Lindner pártvezető retorikai képességei miatt ha van párt, amelytől Merkelnek egy nyilvános „faggatás” során tartania kell, az bizonyosan az FDP. Különösen, hogy az ún. Jamaica-koalíció is elsősorban a szabaddemokraták nyakasságán és kevéssé etikus manőverein bukott meg fél évvel ezelőtt. A háttér tehát adott lett volna ahhoz, hogy az FDP kérdéseinek kereszttüzében a kancellár kellemetlen helyzetbe kerüljön, ez azonban nem következett be. Merkel a hozzá intézett kérdésekre reagálva a nemzetközi gazdasági együttműködések területén ígéretet tett a CETA (vagyis a Kanada és az EU közötti szabadkereskedelmi megállapodás) ratifikációs menetrendjének közeljövőben történő közzétételére és a Japánnal kötendő szabadkereskedelmi megállapodás mielőbbi aláírására. Az eurozóna kapcsán hangsúlyozta, hogy nincs kilátásban semmilyen Olaszországnak nyújtandó hitel, és továbbra is fegyelmezett pénzügyi politikát kíván követni. A Bamf-botrányt illetően pedig elmondta, hogy a kancellária már korábban tudott a hivatalnál történő rendellenességekről, és már annak előző vezetője is emiatt került a hivatal élére. Ez természetesen nem vetett jó fényt Merkelre, de legalább azt a látszatot keltette, hogy a német kormány a sajtó nyomásgyakorlásának elmaradásától függetlenül is komolyan vette a problémát, és igyekezett célirányosan cselekedni.

Die Linke – rosszabbul élünk, mint … éve

Az NDK kommunista pártja jelentősen demokratizált örökösének tekinthető Die Linke jellemzően a szociális érzékenység hiányát, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, az egyes munkaerőpiaci struktúrák/intézmények kiszolgáltatottságot teremtő jellegét, és – ha szarkasztikusak akarunk lenni – a világbéke érdekében tett erőfeszítéseket kéri számon a mindenkori kancelláron. Teheti ezt kifejezetten kockázatmentesen, a német egyesítés óta ugyanis a szélsőbal kormányzati szerepvállalása tabu, a párt viszont rendelkezik egy körülbelül tízszázalékos, stabilnak mondható szavazótáborral. A párt múltja két szempontból nyomja rá bélyegét annak aktuális helyzetére és programjára. Egyrészt a Die Linke hagyományosan a keleti tartományokban erős, javarészt az ott élők érdekeiket képviseli, míg nyugaton a vele szemben táplált előítéletek miatt kevéssé tudta megvetni a lábát. Másrészt, és ez kevéssé adottság, mint inkább választás kérdése, a párt annak dacára sem tudta feladni oroszbarátságát, hogy Putyin a hidegháború lezárása óta példátlanul agresszívan lépett fel a Kelet és Nyugat között gyakorlatilag pufferzóna szerepét játszó Ukrajnában.

Sahra Wagenknecht, a Die Linke frakcióvezetője
Forrás: Flickr

Ennek megfelelően a frakciótagok Merkelhez intézett kérdéseiben a romló életszínvonaltól kezdve a munkaerőkölcsönzésen át a kétségbeejtővé váló lakáshelyzetig minden előkerült. Túl ezen az „elvtársak”* természetesen felemlegették az Oroszországgal ápolt rossz viszonyt, valamint a költségvetés 2%-át kitevő védelmi kiadásokat. Merkel válaszul elmondta, hogy az elhangzott vádakkal ellentétben kancellársága alatt javult az életszínvonal, nőtt az álláshelyek száma, a kormány szociális érzékenységét pedig jó mutatja, hogy a minimálbért is bevezették. Visszautasította viszont, hogy a kormány bárkinek támogatást nyújtson a pénzügyileg felelőtlen életvitelhez. A nemzetközi politika vonatkozásában leszögezte, hogy a Die Linke által promotált elzárkózási politika alapvetően hibás, és Németország számára nincs alternatívája a globális gazdaságba történő beágyazódásnak. Felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy a védelmi kiadások növelésével a német állam csak NATO-n belüli kötelezettségvállalásainak tesz eleget.

Konklúzió

Az események ismeretében egyértelmű, hogy a Bundestag új ellenőrzési mechanizmusának bevezetése Merkel számára bizonyult előnyösnek. Bár a komoly feszültségekkel terhelt koalícióalakítási tárgyalások során általános volt a vélemény, hogy a kancellár meggyengült pozícióból folytathatja csak a kormányzást, ma már inkább úgy tűnik, hogy még a hosszú politikai vajúdás után napvilágra került botrányok sem rendítették meg tekintélyét és magabiztosságát. Ráadásul a Bamf-botrány miatti felelősségre vonása a politikai matematika jelenlegi viszonyai értelmében fölöttébb valószínűtlen. Az FDP ugyan vizsgálóbizottság felállítását követeli a visszaélések felderítésére, ehhez azonban – miután a felvetést a CDU/CSU és az SPD gyakorlatilag hivatalból, a Die Grünen pedig megfontolás után visszautasította – mind az AfD, mind a Die Linke támogatását meg kellene nyernie. Igen kérdéses tehát, hogy a jelenleg 8%-os támogatottságot felmutató szabaddemokraták hajlandóak volnának-e ilyen kockázatos akciót végigvinni, különösen, hogy az előző parlamenti ciklus példája világosan megmutatta: a német választópolgárok meg tudnak békülni azzal is, ha a majd hetvenéves múlttal rendelkező párt képviselő épp nem ülnek a Bundestagban.

 

* A megjelölés azért került idézőjelbe, mert a „Genosse” szót, amelyet magyarra elvtársként szokás fordítani, a német sajtó – nem degradáló, inkább kedélyes jelleggel – rendszerint az SPD tagjaira használja.

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!