Végjáték?

Végjáték?

A Polisario Front évtizedes harca Nyugat-Szahara önálláságáért

2020.11  | Olvasási idő: 6 perc

Közel harmincévnyi tűzszünet vált hirtelen semmivé Afrika északnyugati részén, amikor 2020. november 13-án Marokkó bejelentette, hogy pontot tesz Nyugat-Szahara ügyének végére. Az Afrika utolsó gyarmatának függetlenségéért évtizedek óta küzdő Polisario Front azonnal be is jelentette: felveszik a kesztyűt, és akárcsak korábban, most is le fogják győzni a rájuk törő idegen erőket. Elsőre úgy tűnhet, Rabat „jó időzítéssel” lépett, hiszen jelenleg a világ nagy részét más események és folyamatok foglalják le. Más lapra tartozik viszont a kérdés, hogy vajon most VI. Mohamed király sikerrel jár-e ott, ahol korábban minden elődje elbukott? Milyen előzményei vannak a helyi függetlenségi törekvéseknek, és a milyen tanulságokat lehet levonni a több évtizedet felölelő háborúkból?

A 267 ezer km2 területű Nyugat-Szaharát nyugatról az Atlanti-óceán, északról Marokkó, északkeletről Algéria, délről és keletről pedig Mauritánia határolja. Egy többnyire kősivatagos, vízben és nyersanyagban szegény területről van szó; fő bevételi forrását a halászat és a turizmus képezi, minden más téren viszont teljesen ki van szolgáltatva az importnak, a marokkói hatóságok jóindulatának és a külföldi segélyeknek. A terület bővelkedik a foszfátban – a marokkói lelőhelyeket is beszámítva itt található a Föld foszfátkészleteinek 72%-a –, ám ennek kitermelése veszélyes, a rossz infrastruktúra miatt pedig költséges, ráadásul a területi viták következtében egyetlen külföldi vállalat sem bányászhat legálisan a térségben.

Az alacsony népsűrűségű területet valamivel több mint félmillióan lakják, de a pontos számot lehetetlen meghatározni, hiszen a lakosok nagy része nomád életmódot folytat, vagyis folyamatosan vándorol a környező országok között. A terület legnagyobb városa s egyben nem hivatalos fővárosa El-Ajún (spanyolul: El Aaiún, franciául: Laâyoune). A lakosság közel felét egy őshonosnak számító, berber nyelvet beszélő népcsoport teszi ki; ennek tagjai magukat szaharávinak (ṣaḥrāwī) azaz „a sivatag lakójának” nevezik. A másik fő népcsoportot a főleg Mauritániából származó mórok alkotják. Rajtuk kívül még marokkóiak élnek itt – ők az elmúlt évtizedekben telepesként érkeztek a térségbe. Miközben a területet etnikai szempontból a heterogenitás jellemzi, a vallás tekintetében jóval egységesebb a kép, hiszen mindenki muszlim és az iszlám szunnita ágához – azon belül is a málikita iskolához – tartozik.

Westernsaharamap_programkep.jpg

Nyugat-Szahara térképe
Forrás: Wikipedia Commons, szerző: Kmusser, licenc: CC BY-SA 2.5

Nyugat-Szahara konfliktusokkal igencsak terhelt történelmet tudhat magáénak. A térséget 1884-ben Spanyolország szerezte meg, és Rio de Orónak (Arany-folyónak) nevezte el. A spanyol vezetés öröme azonban korántsem volt felhőtlen, hiszen a helyiek már kezdettől fogva folyamatosan lázadtak a külső uralom ellen, s harcukhoz a Spanyolországgal rivális Franciaország is nem egyszer segítő kezet nyújtott. A magyar olvasó számára érdekes lehet, hogy az 1898-ban vívott amerikai–spanyol háború után az ibériai állam több gyarmatát „áruba bocsátotta”, hogy így fedezze háborús veszteségeit. Nyugat-Szaharára az Osztrák–Magyar Monarchia jelentkezett be: 1899-ben majdnem megvásárolta, hogy kiaknázza a halban gazdag vizeket, de végül a lassú bürokrácia, a politikusok érdektelensége és a franciák beavatkozása következtében az elképzelés kudarcba fulladt.

Bár a térség továbbra is spanyol terület maradt, Madrid fennhatósága még a Franco-diktatúra idején sem volt teljes, hiszen a szaharávik és a spanyol idegenlégió közötti összecsapások szinte mindennaposnak számítottak. Ráadásul Marokkó alig két évvel azt követően, hogy 1956-ban elnyerte függetlenségét, az ún. ifni háborúban megpróbálta megszerezni a területet, de a spanyol erők megakadályozták ebben. A háború ugyanakkor rámutatott arra, hogy Madrid nem tarthatja fenn örökké az uralmát a térségben, főleg mivel az annak ellenére veszteséges maradt, hogy a terület legnagyobb foszfátkőzet-lelőhelyeit pont a fegyveres konfliktus után fedezték fel.

Akárcsak az 1950-es évek közepén a szomszédos Algériában, 1973-ban itt is megalakult egy kezdetben kicsiny és kevés külső és belső támogatottsággal rendelkező antikolonialista mozgalom: a Polisario Front (teljes spanyol nevén Frente Popular para la Liberación de Saguía El-Hamra y Río de Oro). A mauritániai Zouerate városban alapított, el-Válí Musztafa (al-Wālī Muṣṭafā) vezette, leginkább nyugat-szaharai egyetemistákból álló szervezet már májusában végrehajtotta az első sikeres támadását az El-Kangában lévő spanyol katonai bázis ellen, de a harcok hamarosan minden nagyobb településre átterjedtek. A Polisario Front rövid időn belül a sivatagi területek nagy része felett megszerezte az uralmat, eközben pedig nagyon sok berber és mór származású spanyol katona állt át hozzá, magával hozva a fegyvereit és a kiképzése során szerzett tapasztalatait is. Végül Madrid – a külső nyomásnak is engedve – 1975 közepén bejelentette, hogy kivonul, a terület pedig népszavazást tart az önrendelkezésről.

Az itt élők azonban nem sokáig élvezhették a „függetlenséget”. Még el sem kezdődött a spanyolok kivonulása, amikor a Polisario Front Algérián kívüli két legnagyobb támogatója, vagyis Marokkó és Mauritánia Nyugat-Szahara megszállása, felosztása és annektálása mellett döntött. Az akkori marokkói uralkodó, II. Hasszán „Nagy-Marokkó” megvalósítása és belső politikai, nacionalista ellenlábasai ellensúlyozása érdekében kötelezte el magát az „integrálás” mellett. 1975. november 6-án az uralkodó elindította a „zöld menetet”: ennek során 350 ezer marokkói civil 25 ezer katona védernyője alatt, az Egyesült Államok és Franciaország áldásával, egyik kezében a Koránt, a másikban pedig az iszlámot jelképező zöld zászlót tartva „bemasírozott” Nyugat-Szahara északi részébe. Mivel Spanyolországot túlságosan lefoglalta a Franco halála utáni hatalmi átmenet, nem sietett a Polisario segítségére, jóllehet ez utóbbi a több évtizednyi ellenségeskedést félretéve az ibériai országtól kért katonai támogatást. Végül a felek november 14-én megkötötték a madridi hármas egyezményt. Ennek értelmében Nyugat-Szaharát Marokkó és Mauritánia adminisztratív felügyelete alá helyezték, és meghatározták a spanyol kivonulás menetét (az utolsó spanyol katona 1976. február 26-án hagyta el a térséget). Rabat megkapta El-Ajúnt és Szamárat, illetve a legfontosabb foszfátbányákat, viszont Nouakchottnak – Mauritánia fővárosának – csupán a halakban gazdag Ráktérítő környéki partvidékkel, kisebb településekkel és a kősivataggal kellett beérnie.

A Polisario Front vezetése ezután Algériába menekült, és emigráns kormányt hozott létre. A szaharávik tízezrével menekültek a térségből: 1975 végén 70 ezren, 1976 elején pedig már több mint százezren éltek algériai menekülttáborokban – ez utóbbiak viszont gyakran voltak a marokkói támadások célpontjai, így Algír rengeteg fegyverrel látta el Polisario Frontot. A terepet jól ismerő harcosok gerillaháborút vívtak, többször aratva győzelmet a megszállók felett, vagy okozva súlyos károkat nekik. A kisebb sikereken felbuzdulva 1976. május 20-án kikiáltották a Szaharávi Arab Demokratikus Köztársaságot (SZADK), az új állam pedig két héttel később már meglepetésszerű támadást tudott intézni Mauritánia fővárosa ellen. Habár a hadjárat során el-Válí elesett, áldozata nem tűnt hiábavalónak: a pánikba esett Ould Daddah mauritániai elnök szigorúbb törvényeket hozott, nagyobb adókat vetett ki, az ország hadseregét pedig átszervezte, így megadta a kezdő lökést a két évvel később lezajlott katonai puccsba torkolló folyamatnak. Az elnök helyébe lépő új katonai vezetés 1979-ben békét kötött a Polisario Fronttal, elismerte az SZADK-t, és lemondott a régióval szemben támasztott minden területi követeléséről.

Hasszánt és a kormányát meglepte, hogy Mauritánia kilépett a konfliktusból, de továbbra sem voltak hajlandóak lemondani Nyugat-Szaharáról. Sőt, a marokkó hadsereg 1979 augusztusára megszállta a mauritániaiak által hátrahagyott területeket is. Csakhogy az amerikai, a francia és a szaúdi katonai támogatás dacára a marokkói katonák nem tudták teljesen az ellenőrzésük alatt tartani az országot. Ezért Rabat úgy döntött, újratervezi korábbi stratégiáját: hétéves munkával felépítette a 2700 kilométer hosszúságú és mintegy háromszáz erődítményt magába foglaló „marokkói falat” (berm), ami mentén közel 180 ezer marokkói katona teljesít szolgálatot. Bár a fal megépítése után a harcok intenzitása csökkent, a tüzérségi támadások és a kisebb fegyveres összetűzések végigkísértették az egész nyolcvanas éveket.

Korabeli felvételek az 1975 és 1991 között vívott harcokról
Forrás: GI Joe Productions/YouTube

Az elhúzódó harcok egyik félnek sem váltak a javára. Az 1986-os olajáresést követően a mind súlyosabb belső kihívásokkal és felkelésekkel szembenéző Algéria jelentősen csökkentette a SZADK-nak nyújtott katonai támogatását. A Polisario Front támadásai egyre kevésbé bizonyultak sikeresnek, a marokkói falat pedig egyetlen ponton sem tudták áttörni. Ezzel együtt a „régi gárda” és fiatalok között is felerősödtek az ellentétek, mivel nem mindenki kívánta fegyverrel kivívni a szabadságot. Marokkó 1984-ben a Nyugat-Szahara „gyarmatosítása” miatt őt érő kritikák következtében kilépett az Afrikai Egységszervezetből (vagyis az Afrikai Unió elődszervezetéből), ráadásul nagyon sok országgal megromlott a viszonya, és a határmenti incidensek miatt majdnem Algériával is háborúba keveredett. Ezzel párhuzamosan a marokkói uralkodónak növekvő gazdasági és szociális problémákkal, más térségbeli országok vezetőihez hasonlóan éhséglázadásokkal, és a szélsőséges iszlamizmus jelentette egyre nagyobb kihívással szintúgy foglalkoznia kellett. A marokkói hadsereg 1991 augusztusában még megpróbálkozott egy utolsó hadművelettel, de a hadjárat rövid idő alatt kudarcba fulladt. Végül mindkét fél elfogadta az ENSZ felhívását: 1991. szeptember 6-tól Marokkó és a Polisario Front között fegyverszünet lépett érvénybe, ennek ellenőrzése érdekében pedig felállították a MINURSO elnevezésű, jelenleg 228 civillel és katonával működtetett ENSZ-békemissziót.

111345375_236bfb5e9d_c.jpg

Az SZADK 30. születésnapját ünneplők 2006. február 27-én
Forrás: Flickr, szerző: jaysen naidoo, licenc: CC BY-SA 2.0

A megállapodás nemcsak a harcok végét jelentette, hanem azt is, hogy népszavazást tartanak, így a helyiek eldönthetik, hogy Marokkó részeként vagy inkább a független Nyugat-Szahara állampolgáraként szeretnének tovább élni. A referendumra azonban azóta sem került sor. Ennek legfőbb oka, hogy máig nem sikerült tisztázni, egyáltalán kik vehetnek részt rajta: vajon a marokkói telepesek éppúgy jogosultak szavazni, mint az algériai menekülttáborokban tengődő százezernyi szaharávi menekült? Bár az évek során sok más kérdéssel együtt ezt is többször próbálták megoldani – például 2007-ben, amikor a Polisario Front védettséget ígért a marokkói telepeseknek, Rabat pedig autonómiát ajánlott a Nyugat-Szaharában élőknek –, az ellenségeskedés újra és újra felszínre tört. Sőt, az „arab tavasz” következményeként a fiatalabb generációk egyre többször tűzték a zászlajukra a függetlenség ügyét, és vállaltak kisebb összecsapásokat a marokkói hatóságokkal. A két fél mérsékelt szárnya és az ENSZ ugyanakkor képes volt megakadályozni a konfliktus eszkalálódását. Legalábbis egészen mostanáig: október végén az al-Karkarát nevű falunál a Polisario Front fegyveresei feltartóztattak kétszáz Maurtániából érkező marokkói sofőrt, és nem engedtek át őket a határon. Erre Rabat először mozgósítással és a berm melletti csapatösszevonással, majd november 13-án kiterjedt, több ponton indított katonai hadművelettel válaszolt. Nagyon úgy fest tehát, hogy a felek most pont ott folytatják, ahol huszonkilenc éve abbahagyták. Nagy kérdés azonban, hogy vajon a mostani háború kimenetele ugyanaz lesz-e, mint az összes korábbié, vagy az év végén a világ tanúja lehet majd az Afrika utolsó gyarmatának függetlenségéért harcoló szervezet végjátékának.

Nyitókép Forrás: Comdas/Shutterstock