Végjáték?

Végjáték?

A Polisario Front évtizedes harca Nyugat-Szahara önálláságáért

2020.11  | Olvasási idő: 6 perc

Közel harmincévnyi tűzszünet vált hirtelen semmivé Afrika északnyugati részén, amikor 2020. november 13-án Marokkó bejelentette, hogy pontot tesz Nyugat-Szahara ügyének végére. Az Afrika utolsó gyarmatának függetlenségéért évtizedek óta küzdő Polisario Front azonnal be is jelentette: felveszik a kesztyűt, és akárcsak korábban, most is le fogják győzni a rájuk törő idegen erőket. Elsőre úgy tűnhet, Rabat „jó időzítéssel” lépett, hiszen jelenleg a világ nagy részét más események és folyamatok foglalják le. Más lapra tartozik viszont a kérdés, hogy vajon most VI. Mohamed király sikerrel jár-e ott, ahol korábban minden elődje elbukott? Milyen előzményei vannak a helyi függetlenségi törekvéseknek, és a milyen tanulságokat lehet levonni a több évtizedet felölelő háborúkból?

A 267 ezer km2 területű Nyugat-Szaharát nyugatról az Atlanti-óceán, északról Marokkó, északkeletről Algéria, délről és keletről pedig Mauritánia határolja. Egy többnyire kősivatagos, vízben és nyersanyagban szegény területről van szó; fő bevételi forrását a halászat és a turizmus képezi, minden más téren viszont teljesen ki van szolgáltatva az importnak, a marokkói hatóságok jóindulatának és a külföldi segélyeknek. A terület bővelkedik a foszfátban – a marokkói lelőhelyeket is beszámítva itt található a Föld foszfátkészleteinek 72%-a –, ám ennek kitermelése veszélyes, a rossz infrastruktúra miatt pedig költséges, ráadásul a területi viták következtében egyetlen külföldi vállalat sem bányászhat legálisan a térségben.

Az alacsony népsűrűségű területet valamivel több mint félmillióan lakják, de a pontos számot lehetetlen meghatározni, hiszen a lakosok nagy része nomád életmódot folytat, vagyis folyamatosan vándorol a környező országok között. A terület legnagyobb városa s egyben nem hivatalos fővárosa El-Ajún (spanyolul: El Aaiún, franciául: Laâyoune). A lakosság közel felét egy őshonosnak számító, berber nyelvet beszélő népcsoport teszi ki; ennek tagjai magukat szaharávinak (ṣaḥrāwī) azaz „a sivatag lakójának” nevezik. A másik fő népcsoportot a főleg Mauritániából származó mórok alkotják. Rajtuk kívül még marokkóiak élnek itt – ők az elmúlt évtizedekben telepesként érkeztek a térségbe. Miközben a területet etnikai szempontból a heterogenitás jellemzi, a vallás tekintetében jóval egységesebb a kép, hiszen mindenki muszlim és az iszlám szunnita ágához – azon belül is a málikita iskolához – tartozik.

Westernsaharamap_programkep.jpg

Nyugat-Szahara térképe
Forrás: Wikipedia Commons, szerző: Kmusser, licenc: CC BY-SA 2.5

Nyugat-Szahara konfliktusokkal igencsak terhelt történelmet tudhat magáénak. A térséget 1884-ben Spanyolország szerezte meg, és Rio de Orónak (Arany-folyónak) nevezte el. A spanyol vezetés öröme azonban korántsem volt felhőtlen, hiszen a helyiek már kezdettől fogva folyamatosan lázadtak a külső uralom ellen, s harcukhoz a Spanyolországgal rivális Franciaország is nem egyszer segítő kezet nyújtott. A magyar olvasó számára érdekes lehet, hogy az 1898-ban vívott amerikai–spanyol háború után az ibériai állam több gyarmatát „áruba bocsátotta”, hogy így fedezze háborús veszteségeit. Nyugat-Szaharára az Osztrák–Magyar Monarchia jelentkezett be: 1899-ben majdnem megvásárolta, hogy kiaknázza a halban gazdag vizeket, de végül a lassú bürokrácia, a politikusok érdektelensége és a franciák beavatkozása következtében az elképzelés kudarcba fulladt.

Bár a térség továbbra is spanyol terület maradt, Madrid fennhatósága még a Franco-diktatúra idején sem volt teljes, hiszen a szaharávik és a spanyol idegenlégió közötti összecsapások szinte mindennaposnak számítottak. Ráadásul Marokkó alig két évvel azt követően, hogy 1956-ban elnyerte függetlenségét, az ún. ifni háborúban megpróbálta megszerezni a területet, de a spanyol erők megakadályozták ebben. A háború ugyanakkor rámutatott arra, hogy Madrid nem tarthatja fenn örökké az uralmát a térségben, főleg mivel az annak ellenére veszteséges maradt, hogy a terület legnagyobb foszfátkőzet-lelőhelyeit pont a fegyveres konfliktus után fedezték fel.

Akárcsak az 1950-es évek közepén a szomszédos Algériában, 1973-ban itt is megalakult egy kezdetben kicsiny és kevés külső és belső támogatottsággal rendelkező antikolonialista mozgalom: a Polisario Front (teljes spanyol nevén Frente Popular para la Liberación de Saguía El-Hamra y Río de Oro). A mauritániai Zouerate városban alapított, el-Válí Musztafa (al-Wālī Muṣṭafā) vezette, leginkább nyugat-szaharai egyetemistákból álló szervezet már májusában végrehajtotta az első sikeres támadását az El-Kangában lévő spanyol katonai bázis ellen, de a harcok hamarosan minden nagyobb településre átterjedtek. A Polisario Front rövid időn belül a sivatagi területek nagy része felett megszerezte az uralmat, eközben pedig nagyon sok berber és mór származású spanyol katona állt át hozzá, magával hozva a fegyvereit és a kiképzése során szerzett tapasztalatait is. Végül Madrid – a külső nyomásnak is engedve – 1975 közepén bejelentette, hogy kivonul, a terület pedig népszavazást tart az önrendelkezésről.

Az itt élők azonban nem sokáig élvezhették a „függetlenséget”. Még el sem kezdődött a spanyolok kivonulása, amikor a Polisario Front Algérián kívüli két legnagyobb támogatója, vagyis Marokkó és Mauritánia Nyugat-Szahara megszállása, felosztása és annektálása mellett döntött. Az akkori marokkói uralkodó, II. Hasszán „Nagy-Marokkó” megvalósítása és belső politikai, nacionalista ellenlábasai ellensúlyozása érdekében kötelezte el magát az „integrálás” mellett. 1975. november 6-án az uralkodó elindította a „zöld menetet”: ennek során 350 ezer marokkói civil 25 ezer katona védernyője alatt, az Egyesült Államok és Franciaország áldásával, egyik kezében a Koránt, a másikban pedig az iszlámot jelképező zöld zászlót tartva „bemasírozott” Nyugat-Szahara északi részébe. Mivel Spanyolországot túlságosan lefoglalta a Franco halála utáni hatalmi átmenet, nem sietett a Polisario segítségére, jóllehet ez utóbbi a több évtizednyi ellenségeskedést félretéve az ibériai országtól kért katonai támogatást. Végül a felek november 14-én megkötötték a madridi hármas egyezményt. Ennek értelmében Nyugat-Szaharát Marokkó és Mauritánia adminisztratív felügyelete alá helyezték, és meghatározták a spanyol kivonulás menetét (az utolsó spanyol katona 1976. február 26-án hagyta el a térséget). Rabat megkapta El-Ajúnt és Szamárat, illetve a legfontosabb foszfátbányákat, viszont Nouakchottnak – Mauritánia fővárosának – csupán a halakban gazdag Ráktérítő környéki partvidékkel, kisebb településekkel és a kősivataggal kellett beérnie.

A Polisario Front vezetése ezután Algériába menekült, és emigráns kormányt hozott létre. A szaharávik tízezrével menekültek a térségből: 1975 végén 70 ezren, 1976 elején pedig már több mint százezren éltek algériai menekülttáborokban – ez utóbbiak viszont gyakran voltak a marokkói támadások célpontjai, így Algír rengeteg fegyverrel látta el Polisario Frontot. A terepet jól ismerő harcosok gerillaháborút vívtak, többször aratva győzelmet a megszállók felett, vagy okozva súlyos károkat nekik. A kisebb sikereken felbuzdulva 1976. május 20-án kikiáltották a Szaharávi Arab Demokratikus Köztársaságot (SZADK), az új állam pedig két héttel később már meglepetésszerű támadást tudott intézni Mauritánia fővárosa ellen. Habár a hadjárat során el-Válí elesett, áldozata nem tűnt hiábavalónak: a pánikba esett Ould Daddah mauritániai elnök szigorúbb törvényeket hozott, nagyobb adókat vetett ki, az ország hadseregét pedig átszervezte, így megadta a kezdő lökést a két évvel később lezajlott katonai puccsba torkolló folyamatnak. Az elnök helyébe lépő új katonai vezetés 1979-ben békét kötött a Polisario Fronttal, elismerte az SZADK-t, és lemondott a régióval szemben támasztott minden területi követeléséről.

Hasszánt és a kormányát meglepte, hogy Mauritánia kilépett a konfliktusból, de továbbra sem voltak hajlandóak lemondani Nyugat-Szaharáról. Sőt, a marokkó hadsereg 1979 augusztusára megszállta a mauritániaiak által hátrahagyott területeket is. Csakhogy az amerikai, a francia és a szaúdi katonai támogatás dacára a marokkói katonák nem tudták teljesen az ellenőrzésük alatt tartani az országot. Ezért Rabat úgy döntött, újratervezi korábbi stratégiáját: hétéves munkával felépítette a 2700 kilométer hosszúságú és mintegy háromszáz erődítményt magába foglaló „marokkói falat” (berm), ami mentén közel 180 ezer marokkói katona teljesít szolgálatot. Bár a fal megépítése után a harcok intenzitása csökkent, a tüzérségi támadások és a kisebb fegyveres összetűzések végigkísértették az egész nyolcvanas éveket.

Korabeli felvételek az 1975 és 1991 között vívott harcokról
Forrás: GI Joe Productions/YouTube

Az elhúzódó harcok egyik félnek sem váltak a javára. Az 1986-os olajáresést követően a mind súlyosabb belső kihívásokkal és felkelésekkel szembenéző Algéria jelentősen csökkentette a SZADK-nak nyújtott katonai támogatását. A Polisario Front támadásai egyre kevésbé bizonyultak sikeresnek, a marokkói falat pedig egyetlen ponton sem tudták áttörni. Ezzel együtt a „régi gárda” és fiatalok között is felerősödtek az ellentétek, mivel nem mindenki kívánta fegyverrel kivívni a szabadságot. Marokkó 1984-ben a Nyugat-Szahara „gyarmatosítása” miatt őt érő kritikák következtében kilépett az Afrikai Egységszervezetből (vagyis az Afrikai Unió elődszervezetéből), ráadásul nagyon sok országgal megromlott a viszonya, és a határmenti incidensek miatt majdnem Algériával is háborúba keveredett. Ezzel párhuzamosan a marokkói uralkodónak növekvő gazdasági és szociális problémákkal, más térségbeli országok vezetőihez hasonlóan éhséglázadásokkal, és a szélsőséges iszlamizmus jelentette egyre nagyobb kihívással szintúgy foglalkoznia kellett. A marokkói hadsereg 1991 augusztusában még megpróbálkozott egy utolsó hadművelettel, de a hadjárat rövid idő alatt kudarcba fulladt. Végül mindkét fél elfogadta az ENSZ felhívását: 1991. szeptember 6-tól Marokkó és a Polisario Front között fegyverszünet lépett érvénybe, ennek ellenőrzése érdekében pedig felállították a MINURSO elnevezésű, jelenleg 228 civillel és katonával működtetett ENSZ-békemissziót.

111345375_236bfb5e9d_c.jpg

Az SZADK 30. születésnapját ünneplők 2006. február 27-én
Forrás: Flickr, szerző: jaysen naidoo, licenc: CC BY-SA 2.0

A megállapodás nemcsak a harcok végét jelentette, hanem azt is, hogy népszavazást tartanak, így a helyiek eldönthetik, hogy Marokkó részeként vagy inkább a független Nyugat-Szahara állampolgáraként szeretnének tovább élni. A referendumra azonban azóta sem került sor. Ennek legfőbb oka, hogy máig nem sikerült tisztázni, egyáltalán kik vehetnek részt rajta: vajon a marokkói telepesek éppúgy jogosultak szavazni, mint az algériai menekülttáborokban tengődő százezernyi szaharávi menekült? Bár az évek során sok más kérdéssel együtt ezt is többször próbálták megoldani – például 2007-ben, amikor a Polisario Front védettséget ígért a marokkói telepeseknek, Rabat pedig autonómiát ajánlott a Nyugat-Szaharában élőknek –, az ellenségeskedés újra és újra felszínre tört. Sőt, az „arab tavasz” következményeként a fiatalabb generációk egyre többször tűzték a zászlajukra a függetlenség ügyét, és vállaltak kisebb összecsapásokat a marokkói hatóságokkal. A két fél mérsékelt szárnya és az ENSZ ugyanakkor képes volt megakadályozni a konfliktus eszkalálódását. Legalábbis egészen mostanáig: október végén az al-Karkarát nevű falunál a Polisario Front fegyveresei feltartóztattak kétszáz Maurtániából érkező marokkói sofőrt, és nem engedtek át őket a határon. Erre Rabat először mozgósítással és a berm melletti csapatösszevonással, majd november 13-án kiterjedt, több ponton indított katonai hadművelettel válaszolt. Nagyon úgy fest tehát, hogy a felek most pont ott folytatják, ahol huszonkilenc éve abbahagyták. Nagy kérdés azonban, hogy vajon a mostani háború kimenetele ugyanaz lesz-e, mint az összes korábbié, vagy az év végén a világ tanúja lehet majd az Afrika utolsó gyarmatának függetlenségéért harcoló szervezet végjátékának.

Nyitókép Forrás: Comdas/Shutterstock

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!