Visszaszorulóban van-e a globalizáció, és ha igen, miért nem?

Visszaszorulóban van-e a globalizáció, és ha igen, miért nem?

2021.07  | Olvasási idő: 12 perc

A jelenlegi globális járvány súlyos és kézzelfogható zavarokat okoz a mindennapi élet számos területén, az azzal szorosan összefüggő gazdasági, politikai és társadalmi zűrzavar pedig komoly hatást gyakorol az előző évtizedeket meghatározó világméretű struktúrákra is. A gyors globális átrendeződéseket látva nem csoda, ha a járvány kezdeti hónapjaiban sokan egyenesen a globalizáció végét vetítik előre. Nagy kérdés azonban, hogy igazuk van-e az ilyen radikális véleményeket megfogalmazóknak, s valóban a globalizáció eltűnéséhez vezet(ett)-e pandémia. Jelen blogbejegyzés megpróbálja egy kicsit más prizmán keresztül értelmezni a most zajló globális folyamatokat, és amellett érvel, hogy a helyzet ennél kevésbé drámai, a járvány pedig sokkal inkább arra irányítja rá a figyelmünket, hogy egészen más szempontok mentén érdemes a globalizáció jelenségéről gondolkoznunk.

Közhely, mindazonáltal igaz, hogy a jelenlegi járvány nemcsak a mindennapi életünk, de a hosszú távú politikai, gazdasági és társadalmi dinamikák szempontjából is komoly kihívást jelent. A pandémia ezen mindent felülíró és számos bizonytalanságot magában hordozó jellege miatt talán az sem véletlen, hogy Németországban kezdetettől fogva olyan válságként (Coronakrise) aposztrofálják a kialakult helyzetet, amely radikális kihívást jelent a mindennapjainkat alapvetően befolyásoló globális keretekre és struktúrákra. Ebben a világméretű krízisben pedig Ulrich Beck és Anthony Giddens kockázatokkal és bizonytalanságokkal kapcsolatos figyelmeztetései is eszünkbe juthatnak, hiszen az ő Kasszandra-jóslataik már évtizedekkel korábban előrevetítették, hogy a globális összefonódások és interdependenciák miatt az emberiségre leselkedő kockázatok többé már nem térben és időben korlátozottak, s társadalmi státusztól függetlenül a Föld minden lakójára hatással lesznek.

Ezek fényében nem meglepő tehát, ha a 2020-as év viharos eseményei és a világjárvány elhúzódása komoly kérdéseket vetnek fel a globalizáció jövőjével kapcsolatban. Az így kialakuló viták fő kérdését értelemszerűen az jelenti, hogy milyen hatással lesz a járvány a globalizáció további folyamatára. Az első tapasztalatok alapján számos szakértő amellett érvelt, hogy a pandémia hatására a globalizáció jelenleg nemcsak, hogy története egyik legkomolyabb válságával, hanem egyenesen a „deglobalizáció” korszakának beköszöntével kényszerül szembenézni. Mások, nem tagadva a járvány globalizációra gyakorolt komoly hatásait, arra hívják fel a figyelmet, hogy bár az előbbi interpretáció kézenfekvőnek tűnhet, de a jelenlegi helyzet ennél valószínűleg valamivel árnyaltabb. Ez utóbbi állásponthoz csatlakozva, egyúttal Jürgen Habermas 2020. áprilisi, a járvánnyal kapcsolatos tudásunk korlátaira figyelmeztető megjegyzését szem előtt tartva a következőkben néhány olyan szempontot szeretnék kiemelni, amelyek a globalizáció jelen állapotának vizsgálata során relevánsak lehetnek.

Egy régi vita új köntösben

A globalizáció minden bizonnyal az utóbbi évtizedek egyik legdivatosabb kifejezése – a terminus némi előzmények után az 1980-as évek elején jelent meg a tudományos diskurzusban, majd vált egyre szélesebb körben használatossá, hogy aztán egyfajta univerzális magyarázóelveként (vagy ha úgy tetszik, ideológiaként) a köznapi szóhasználatba is „leszivárgjon”, és ezáltal szinte minden határokon átívelő politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális folyamat leírására alkalmassá váljon.

A globalizációval és annak következményeivel kapcsolatban hosszú ideig az volt az uralkodó narratíva, hogy a jelenség egy olyan elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat, sőt, egyenesen sikertörténet, amely – egyfajta Adam Smith-i láthatatlan kézként – soha nem látott jólétet hoz a világ minden szegletébe. Az idő múlásával azonban a „globalizáció viharai” – ahogyan Gerhard Schröder volt német kancellár a folyamat negatív hatásait nevezte – jelentősen mérsékelték ezeket az optimista vélekedéseket, és komoly nyomot hagytak a globalizáció addig jellemzően pozitív megítélésén. A jelenség egyre növekvő legitimációs válsága és a vele szemben egyre fokozódó, majd a 2008-as pénzügyi világválság idején kulminálódó ellenállás mind több és több kétséget támasztott ugyanis azzal kapcsolatban, hogy valóban jó irányba halad-e a globalizáció, illetve hogy a jövőben tud-e még újabb szintre lépni.

Az egyre hangosabb kritikusok táborában meghatározó szerep jutott az olyan meglehetősen radikális gondolkodóknak is, mint például Walden Bello, akinek minden bizonnyal a „deglobalizáció” kifejezést is köszönhetjük, s aki az addig ismert globalizáció végét deklarálva új globális játékszabályok kialakítására szólította fel a döntéshozókat. Csaknem egy évtizeddel később újabb folyamatok és események – mindenekelőtt a migrációs válság, a brexit, illetve Donald Trump elnökké történő megválasztása – szolgáltattattak friss alapanyagot a globalizáció végét vizionálók számára. Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt másfél évben egyre több szakértő, politikus és véleményvezér is hangot adott hangot annak a meggyőződésének, hogy a járvány nemcsak hogy hátráltatja a globalizáció további fejlődését, de egyenesen visszafordítja a korábbi évtizedek (általuk pozitívnak ítélt) trendjeit. Tekintettel arra, hogy a járvány kitörése után pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált: a világ nem lapos többé – olyan értelemben legalábbis biztosan nem, ahogyan azt bestsellerré vált könyvében a globalizáció dicshimnuszát zengő Thomas L. Friedman megírta –, nem meglepő, hogy gombamód megszaporodtak a deglobalizáció korszakának beköszöntét hirdető cikkek és tanulmányok.

A járvány nyilvánvaló romboló hatása ellenére ugyanakkor az is valószínű, hogy a globalizáció végéről szóló sommás ítéletek talán ismét egy kicsit elhamarkodottan születtek meg. Ezeket a radikális véleményeket némiképp árnyalva, valamint a bevezetőben feltett kérdésekre válaszolva a következő bekezdések arra keresik a választ, hogy valóban a globalizáció végének vagyunk-e a szemtanúi manapság, vagy éppenséggel egészen másfajta folyamatok zajlanak körülöttünk. A Lipcsei Egyetem globalizációkutatással foglalkozó fórumain megfogalmazott véleményekhez csatlakozva úgy vélem, hogy a pandémia nem a globalizációs folyamatok végét, inkább csak azok új szakaszát hozza magával. Ahhoz, hogy ez jobban megértsük, két (nagyon röviden) elemezett szempontot szeretnék javasolni.

A globalizáció sokfélesége

Míg a globalizációt – ahogy fentebb is láttuk – gyakran azonosítják annak az 1970-es évektől lendületesen terjedő kapitalista változatával, a történészek és a regionális tanulmányok (area studies) szakértői az elmúlt néhány évben egyre hangosabban hívták fel a figyelmet arra, hogy ez az értelmezés téves. Meglátásuk szerint a globalizációt nem lehet olyan organikus és lineáris folyamatként értelmezni, amely végül a meghatározó folyamatok nyugati centrumú homogenizálódásához és standardizálódásához vezet. Ezzel szemben viszont meggyőzően mutattak rá a globalizációs folyamatok sokféléségére, ezáltal egyúttal a globalizáció újszerű interpretációját is nyújtva. Ennek illusztrálására vitába szálltak a többi között azzal a klasszikus hidegháborús narratívával is, amely valamiféle megfelezett globalizációról (halbierte Globalisierung) beszél, a szocialista blokkot a globalizálódó világból kiszakadt, oda csak a hidegháború végével visszatérő régióként ábrázolva. Érvelésük szerint ugyanis a szocializmus „világméretű” és az 1950-es évek végétől egyre nagyobb lendületet kapó exportja nem valamiféle légüres térben jött létre, hanem érdemben járult hozzá a globalizációs folyamatok fokozódásához.

Néhány kutató pedig még ennél is tovább megy, és egyenesen azt állítja, hogy míg a nyugati – vagy neoliberális – globalizáció csupán megerősítette a központok és perifériáik közötti hierarchikusan rendeződő viszonyokat és hatalmi struktúrákat, addig az úgynevezett Kelet–Dél relációk a kölcsönös előnyök elvén jöttek létre, s az ily módon új alapokra helyezett kapcsolatok a globális folyamatok egészen új minőségét hozták magukkal. Jóllehet 1989 után rövid ideig úgy tűnt, hogy a globalizáció kapitalista formája végül világszerte győzedelmeskedni tudott kihívói felett, az új játékszabályokhoz való alkalmazkodás nem tartott sokáig, s a neoliberális ágenda egyre növekvő legitimitási válsággal, következésképpen egyre jelentősebb ellenállással találta magát szembe.

Amint arra a fentiekben röviden rámutattunk, a 2008-as pénzügyi válság után megváltozott környezetben olyan új narratívák jelentek meg, amelyek egyre ellenállhatatlanabb kihívást jelentettek a neoliberális globalizációra nézve. Kína nyilvánvaló vezetése mellett olyan, a neoliberális globalizáció okozta problémák és sérelmek orvoslását a zászlójukra tűző alternatív globalizációs projektek tűntek fel, amelyek új játékszabályok alapján kívánták újrarendezni a globális kapcsolatokat. A 2008 utáni tapasztalatok alapján tehát különösen érdekes lesz megfigyelni, hogy a pandémia eredményeként milyen újfajta globalizációs sémák, illetve az ezeket a folyamatokat kontrolláló új aktorok kerülnek most előtérbe, hiszen a járvány miatti összeomlás alapvetően változtatja meg a globális kapcsolatok, integrációs mechanizmusok és interdependenciák szerkezetét.

Talán a fenti példákból is nyilvánvaló, hogy a globalizáció nem egy olyan mindent átható erő, amely az egész földgolyót egy irányba tereli. Sokkal pontosabb, ha a globalizációt valamiféle olyan jelenségként értelmezzük, amelynek több centruma is van, ezek között pedig változatos politikai, gazdasági és kulturális kölcsönhatások jöhetnek létre. Következésképpen a jelenség pontosabb megértéséhez olyan árnyaltabb interpretációra van szükségünk, amely számot vet a globális projektek sokféleségével és azok együttes létezésével. Ebből a perspektívából nézve tehát a jelenlegi világjárvány nem annyira a globalizációra, mintsem inkább annak bizonyos projektjeire jelent veszély.

A globalizáció dialektikája

A globális projektek nagy száma, valamint a köztük lévő kölcsönhatások, konfliktusok és átrendeződések különösen látványosak a globalizáció ún. „kritikus pillanataiban” (critical junctures of globalisation), amikor valamilyen sokkhatás eredményeként a globális rend újfajta szegmentációja –vagy ahogy az elmúlt pár évtizedben a társadalomtudományok területén egyre dinamikusabban kibontakozó ún. „térbeli fordulat” (spatial turn) hívei mondanák, de- és reterritorializációja – megy végbe. Ilyen kritikus pillanat volt például az 1970-es évek világgazdasági átrendeződése vagy a 2008-as globális pénzügyi válság is. Sőt, a nem elégséges történelmi távlat ellenére kijelenthetjük, hogy a mostani világjárvány esetében szintén hasonló pillanattal állunk szemben. Ezek a fordulópontok elsősorban azért érdekesek, mert radikálisan hívják fel a figyelmünket arra, hogy a globalizációs folyamatok nem egyenes vonalúan, hanem ciklikusan, törések és kitérők mentén fejlődnek.

Amennyiben pedig hosszabb időtartamban vizsgáljuk a globalizációs dinamikákat, akkor olyan hasonló mintázatokat mutató periódusok is jól kirajzolódnak, amelyek akár a jelenlegi helyzet jobb megértését is elősegíthetik. Ebben a tekintetben különösen releváns lehet az a világ- és gazdaságtörténészek körében zajló vita, amelyik a globalizáció különböző hullámait (vagyis annak expanzívabb és regresszívebb időszakait) s azok jellegzetességeit igyekszik meghatározni. Ez a vita a globalizáció hullámzó intenzitását vizsgálva rámutat, hogy bizonyos globális folyamatoknak (pl. az áruk, az emberek és a tőke áramlásának) intenzitása ideiglenesen lelassulhat ugyan, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a globalizáció egy-egy ilyen lassuló időszakban ténylegesen visszaszorulóban lenne.

Jóllehet a problémák eltérő jellege és a világgazdaság eltérő állapota miatt ez a fajta történeti összehasonlítás értelmetlennek tűnhet, az elmúlt hónapok tanulságai alapján úgy látom, hogy ezeknek kontextusoknak az alaposabb vizsgálata hozzásegíthet minket a mai folyamatok pontosabb szétszálazásához, hiszen arra tanít bennünket, hogy az ilyen, jelenlegihez hasonló válságok nem feltétlenül a globalizáció végét, hanem csak egy újabb epizód kezdetét jelentik a globalizáció dialektikus folyamatában.

Záró megjegyzés

Kétségtelen, hogy a jelenlegi globális világjárvány az élet számos területén okozott súlyos zűrzavart és káoszt, s az is nyilvánvaló, hogy ennek a globális világrendre gyakorolt következményei tartósak lesznek. A destabilizáló tendenciáknak a jelenléte és erősödése azonban – s a fenti példák is erre hívják fel a figyelmet – nem feltétlenül jelenti a globalizáció végét.

A globalizáció fentebb leírt, a globális projektek sokféleségét hirdető, továbbá annak lineáris és teleologikus felfogását elvető interpretációja is jól rámutat arra, hogy napjainkban inkább a globális projektek és hegemóniák egyfajta átrendeződéséről van szó. Ezek jobb megértéséhez azonban szakítanunk kell azzal, ahogy a globalizációról eddig gondolkoztunk.

 

A nyitókép forrása:ImageFlow/Shutterstock

Regisztrálj és fizess elő, hogy hozzáférhess az általunk kínált összes tartalomhoz!

Kíváncsi vagy a kutatóink által írt legfrissebb anyagokra? Szeretnéd elsőként elolvasni az elemzéseket? Akkor regisztrálj most!

Szeretnél egy olyan platform előfizetője lenni, ahol minden tudást megtalálsz egy helyen? Ahol nem csak mélyelemzések, de exkluzív online rendezvények anyagaiba is bepillantást nyerhetsz? Akkor ne habozz, vásárold meg kedvezményes áron elérhető előfizetési csomagjaink egyikét!