Fél éve, február 24-én kezdődött Oroszország inváziója Ukrajna ellen. A kezdeti eredmények után az orosz támadás első hulláma kifulladt, s az oroszok visszavonulásra kényszerültek. A kezdeti optimizmust azonban egy komoly orosz támadás követte, ami jelentős sikereket ért el. A nyugati sajtóban ez idő alatt számos cikk és vélemény jelent meg, hogy Ukrajna akár még győzhet is, maga az ukrán elnök, Volodomir Zelenszkij is arról beszél, hogy Ukrajna győzni fog.
Az ukrajnai háború új kihívás elé állította az elemzőket. Kiterjedt, hosszan tartó, hagyományos háborút Európában nem vívtak az 1940-es évek óta. Hasonló proxy háborúra globálisan is utoljára Koreában került sor 1950 és 1953 között. A délszláv háborút lehetne még példaként hozni, de az a konfliktus is jelentős részt inkább aszimmetrikus háború volt, és a NATO beavatkozással szemben nem állt közvetlen orosz fenyegetés.
A katonai és politikai elemzők számára az elmúlt bő negyven évben a proxy háborúk megvívásának etalonjává az az eljárásrend vált, amit Afganisztánban folytattak a mudzsahedinek a szovjet csapatok ellen. Ennek legfontosabb kritériuma, hogy egy felkelő szervezet vív háborút egy állami hadviselő féllel szemben. A felkelők a gerilla taktikákra alapozzák hadműveleteiket és céljuk az ellenséges csapatok kimerítése és demoralizálása, nem pedig egy döntő ütközet megvívása és ezzel a győzelem kivívása. Ennek előnye, hogy viszonylag olcsó fegyverekkel vívható meg a harc, hátránya viszont, hogy – első körben – az ország teljes vagy részleges feladásával jár. Proxy háborús szempontból ez a háborús forma igen kedvező. A felkelők támogatása könnyűfegyverzettel megoldható, amivel hatékonyan fel tudják venni a harcot rajtaütésből az ellenséges féllel, komoly károkat okozva annak.
Azonban Ukrajna nem egy ilyen háború. Ukrajna területén két állami hadviselő fél feszül egymásnak, ennek ellenére a háborút tekinthetjük proxy háborúnak, mivel az Egyesült Államok a háborút – és Ukrajna áldozatát – felhasználva igyekszik meggyengíteni Oroszország erejét. Ugyanakkor ez átírja a fent említett proxy háborús szabályokat.
Ukrajna élén egy kormányzat áll, ami a „helyén van” és kitart, miközben az ország területén reguláris fegyveres erők és milíciák vívnak frontvonalak mentén egy hagyományos háborút a támadó orosz csapatokkal. Így azonban az igények is megváltoznak a támogatásra. Zelenszkij elnök folyamatosan nehézfegyverzetet kér a nyugati országoktól, hogy felvessék a versenyt a támadókkal, csökkentve azok számbeli fölényét, miközben minőségbéli fölénnyel igyekeznek azt ellensúlyozni. Eközben az orosz erők igyekeznek az ukránokat anyagcsatákba kényszeríteni, ahol a mennyiségben mutatkozó fölényüket kihasználva megsemmisíthetik az ukrán felszerelést és élőerőt, megtörve ezzel az ukrán katonák és nép morális tartását és az ország képességét a harc folytatására.
Az elemzők gyors orosz győzelmet jósoltak, és egy azt követő felkelést. Ez az elképzelés azonban, mint látjuk, gyorsan semmivé vált – ez pedig az elemzők számára is új helyzetet teremtett. Tovább bonyolította az ukrajnai szituációt, amikor Oroszország visszavonta csapatait. Utólag tudjuk, hogy csak átcsoportosították és feltöltötték az erőiket, hogy egy komoly ellentámadást indítsanak, aminek következtében elesett Mariupol, a Donbasz-régió csaknem egésze, Ukrajna Donyecktől Keletre eső teljes parti területe, és az alföldi részek egy jelentős hányada. Azonban mielőtt ez megtörtént volna, elindult egy igen veszélyes narratíva: az ukrán győzelem narratívája.
Ahogy az oroszok feladták Kijev ostromát, az ukrán erők és a világ hatalmas sikert ünnepelt, Zelenszkij elnök pedig győzelemről beszélt. Számos elemzés jelent meg a lehetséges ukrán győzelemről, amifelé elkerülhetetlenül tart a háború. Ennek hatására az a narratíva is háttérbe szorult, hogy Kijevnek és Moszkvának tárgyalásos úton kell rendeznie a konfliktust. A politikai veterán külügyi szakértő, Henry Kissinger kijelentését, amit a davosi Világgazdasági Fórumon tett, miszerint lehetséges, hogy Ukrajnának területi engedményeket kell tennie, hogy a háborút lezárhassák, és helyre álljon a világ békéje, elsöprő negatív véleményárad fogadta. Egyes szerzők, mint például Alina Polyakova és John Herbst április 22-i cikkükben a Foreign Affairs hasábjain, úgy fogalmaztak, hogy feltétlen támogatásról kell biztosítani Ukrajnát, és hagyni, hogy Zelenszkij maga döntsön a békekötés feltételeiről.
A feltétel nélküli támogatás logikája mentén egyre komolyabb mértékű támogatás kezdett Ukrajnába áramolni. A nyugati országok – első sorban az Egyesült Államok – növelték anyagi hozzájárulásukat és a fegyverszállítások mértékét. Június során Ukrajna már olyan nyugati nehézfegyverzethez is jutott, mint az M777-es tarack, a HIMARS rakétasorozatvető, vagy a Panzerhaubitze 2000 önjáró tarack. Azonban a sajtó – és sok politikai elemzős – várakozásával szemben ezek azonban nem csodaszerek. Az oroszok tavasz végi/nyár eleji offenzívája valószínűleg azért állt le, hogy az orosz erők megszilárdítsák az elfoglalt területeket, és felkészüljenek a további támadásokra. Az új fegyverek leginkább abban segítettek eddig az ukrán erőknek, hogy hatékonyabban vegyék fel a harcot, és több, mélységben végrehajtott csapást mérjenek az orosz erők ellen, de komoly területi nyereséget nem okoztak – ahogy egyetlen fegyverrendszer sem képes arra önmagában.
Ráadásul egyre több olyan hír érkezik, hogy a nyugati fegyverzet nem bírja a terhelést, amit a
fronton kap, illetve az ukránok nem tudják megfelelően kezelni és karbantartani azokat –
legutóbb a német liberális párt egyik parlamenti képviselője, Markus Faber ismerte be
védelmi minisztériumra hivatkozva, hogy az átadott tarackok gyakran meghibásodnak, mivel túl nagy intenzitással használják az ukrán katonák. Azt se felejtsük el emellett, hogy az orosz erők létszámhátrányban képesek azokat az eredményeket elérni és megtartani, amit látunk. Olyan híreket is olvashattunk az elmúlt hetekben, hogy az ukrán fegyveres erők hivatásos állományának jelentős része odaveszett vagy megsebesült a harcokban – ez jelentősen befolyásolhatja az ukrán csapatok harckészségét és erejét.
A nyugati kommentátorok mindezek ellenére optimistán tekintenek a jövőbe, mondván, a hosszú háború Ukrajnának kedvez. De miért is? Érvrendszerük a korábban megszokott proxy háborúk tapasztalatán alapszik, ahol a felkelőknek kedvez az idő: miközben az ellenség ereje apad, a morálja fogy, addig a felkelők erősödnek és minden nappal még többen csatlakoznak a szervezethez. Azonban a hagyományos eszközökkel és hagyományos módon vívott, ha úgy tetszik totális háborúban, a toborozható harcosok mennyisége és a hátország képessége az ellenállásra véges. Márpedig ez egy hagyományos háború.
Az sem várható el, hogy a NATO országok korlátlan mértékben bocsájtsák rendelkezésre a nehézfegyverzetüket Ukrajna számára, mivel a legtöbb európai ország esetében a saját fegyveres erők feltöltöttsége is alacsony, és nem rendelkeznek olyan mértékű raktárkészlettel és gyártási kapacitással, amit ez lehetővé tenne – a jelenlegi globális helyzetben pedig veszélyeztetni a NATO haderők harcképességét szimplán őrültség volna a politikusok részéről. Ennek köszönhetően fog eljönni a pont, amikor Ukrajna ereje megtörik.
Persze abban is lehet bízni, hogy Oroszország ereje fog megroppanni a gazdasági szankciók hatására, vagy Moszkva fogy ki előbb az élőerőből, fegyverből, vagy épp a háború támogatottságából, azonban emögött nem látszik egyelőre a realitás. A világ vezetői számára a logikus, reálpolitikai döntés az volna, ha miközben Ukrajnát támogatják, egyúttal arra is megpróbálnák rávenni Zelenszkijt, hogy üljön tárgyalóasztalhoz, és próbálja meg lezárni a háborút. Ez egyúttal Putyint is segíthetne elszigetelni, amennyiben nem áll kötélnek. Ha nem tesznek így, és az ukrán vezetés nem lesz hajlandó minimális engedményekre sem akkor, ahogy Kissinger is megfogalmazta Davosban, a háború csak tovább eszkalálódik, és végül valamelyik fél totális győzelmével érhet véget: erre pedig az oroszoknak jobb kilátásaik vannak.
A helyzet súlyosbodása a világra is komoly hatással lehet, és nem csak az élelmiszer- és energiaválság okán. Az orosz politikusok már többször is riogattak az atomfegyverek használatával, az Egyesült Államok katonai jelenléte pedig a hidegháború óta nem látott mértékig emelkedett. A helyzet egyre inkább közelebb sodorja Európát egy újabb, kontinentális háborúhoz, ami pedig könnyen világháborúvá fajulhat. Jelen helyzetben a kijevi kormányzatnak pedig pont ez áll érdekében, egyedül ugyanis – minden valószínűség szerint – képtelenek lesznek megnyerni ezt a háborút, és a fegyverszállítások és szankciók magukban nem tudják megfordítani a háború menetét. Annál pedig, hogy Oroszország közvetlen szomszédunkká válik csak egy globális háború ijesztőbb forgatókönyv az atomkorban.
A nyitókép forrása: Wikipedia, licensz: CC BY 4.0
