Feszültség a Tajvani-szorosban

Nancy Pelosi, az Egyesült Államok Képviselőházának elnöke augusztusban látogatást tett Tajvanon, melynek következtében jelentősen nőtt a feszültség a két nagyhatalom között. Érdekeinek érvényesítése céljából Kína igen komoly nyomást helyezett és máig helyez Tajvanra, és ezen keresztül az Egyesült Államokra is. Ez a folyamat nem most kezdődött, Peking az elmúlt évtizedben egyre gyakrabban tesztelte Washington hatalmát a csendes-óceáni térségben.

Mielőtt rátérnénk a kínai-amerikai kapcsolatok elemzésére, érdemes tisztázni Tajvan helyzetét, mivel a „szigetország” okozza a legtöbb diplomáciai fejtörést ebben a viszonyban. A második világháborút követően Kínában folytatódott a már az 1920-as évek óta dúló polgárháború a Kínai Köztársaság kormánya és a kommunista gerillák közt, mely harcokból utóbbi csoport került ki győztesen. 1949 végére a Kuomintang vezette kormányerők kiszorultak a kontinentális területekről, s Tajvanra menekültek. A szigeten továbbra is a Kínai Köztársaság uralkodott, míg Kína szárazföldi területeit a Kínai Népköztársaság uralta. Mindkét rezsim magát tekintette Kína érdekeinek egyedüli, nemzetközi képviselőjének – ez az „egy Kína elv” – a nemzetközi közösség tagjai azonban csak egyiket, vagy másikat ismerték csak el teljes jogú államként. Kezdetben az ENSZ-ben, illetve a Biztonsági Tanács állandó tagjaként is a Kínai Köztársaság képviselte Kína egészét.

A kontinentális Kína azonban egyre inkább megkerülhetetlen szereplővé kezdett válni a geopolitikában, például 1964-ben először végzett sikeres nukleáris fegyvertesztet, ezzel atomhatalommá vált, s 1967-ben első hidrogénbombáját is sikerrel tesztelte. A Nixon-kormányzat pedig szerette volna rendezni az Egyesült Államok kapcsolatát a Kínai Népköztársasággal – részben belpolitikai okokból, azonban sokkal inkább azért, hogy a Szovjetunióval épp feszült viszont ápoló Pekinggel Washington együttműködést alakítson ki, és ezzel is erősítse a Szovjetunió elszigeteltségét. 1971-ben először az amerikai pingpong válogatott utazott Kínába, majd 1971 júliusában Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó is Pekingbe látogatott. A Washington és Peking közti viszony enyhülésének köszönhetően 1971-ben az ENSZ üléseken is felmerült a Kína-ügy, s végül 1971. október 25-én a 2758-as számú határozat elfogadásával kimondták, hogy Kína képviseletét a Kínai Népköztársaság láthatja el. A határozatnak nem célja azonban megoldani az „egy Kína” kérdés problematikáját. Ezt követően a világ legtöbb országa visszavonta a Kínai Köztársaság elismerését, mint független állam, és a Kínai Népköztársaságot ismerte el, ezzel is betartva az „egy Kína elvet”. Ehhez persze hozzá tartozik, hogy a legtöbb nemzet eddigre már valamilyen jellegű diplomáciai képviseletet fenntartott Pekingben. 2007-ben a Kínai Köztársaság Tajvan néven ENSZ tagsághoz folyamodott, azonban Ban Ki-Mun akkori ENSZ főtitkár elutasította azt a korábbi határozatra hivatkozva. Ennek következtében Tajvan de jure nem önálló állam, hanem Kína egy autonóm tartománya, azonban a nemzetközi elismertségen kívül de facto rendelkezik az önállóság minden tulajdonságával és intézményével, és önálló államként működik.

Az Egyesült Államok végül 1979-ben, Jimmy Carter elnöksége alatt vette fel a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat és ismerte el a Kínai Népköztársaságot. Ezt követően egy kényes, egyensúlyi viszont fenntartása kezdődött Tajvannal – miközben igyekezett az amerikai külpolitika biztosítani a jó kapcsolatot Pekinggel, közben Tajvan számára is gazdasági és bizonyos mértékű katonai támogatást nyújtott.

A feszültség a Tajvani-szorosban Peking és Tajpej közt 2016-ban kezdett fokozódni. Ennek egyik oka, hogy az évtized közepére Kína gazdaságilag jelentős mértékben megerősödött, ráadásul egyre komolyabb szerepet vállalt a technológiai fejlesztésekben is. Ezzel párhuzamosan az ország befolyása is jelentősen megnőtt, és nem csak a délkelet-ázsiai régióban, de Afrika egyes területein is – első sorban a földfémekben és ásványkincsekben gazdag régiókban. A gazdasági és politikai hatalom bővülését kiegészítette még a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg erősödése is. 2012-ben szolgálatba állt Kína első repülőgép-hordozója, mely egy felújított és átalakított szovjet Kuznyecov-osztályú hordozó, majd 2019-ben ennek alapján követte a második, mely már teljes egészében kínai hajógyárakban készült. Ráadásul 2011-ben végrehajtotta szűzfelszállását az első kínai ötödik generációs vadászrepülőgép is, melyet 2012-ben egy második típus is követett. Ezekkel az eszközökkel Kína a hatalomkivetítési képességeit is jelentősen növelte.

Az amúgy sem baráti viszony további kiéleződésének másik oka a tajvani 2016-os választások. A választáson az ország regnáló elnöke Ma Jing-csiu vereséget szenvedett, helyét Caj Jing-ven vette át. Az új tajpeji kormány szakított a korábbi vezetés politikájával, és a Pekinggel való együttműködés helyett egy asszertív, az ország függetlenséget hangsúlyozó álláspontot vett fel. Többször kifejtette például, hogy a 2010-ben kötött Gazdasági Együttműködési Keretegyezmény, melynek célja a gazdasági kooperáció erősítése lenne a kontinentális Kína és Tajvan közt, hátrányos a sziget számára, mivel inkább az indiai- és csendes-óceáni térség más országaival kívánta erősíteni a gazdasági kapcsolatokat, ezzel is csökkentve az ország kitettségét Pekinggel szemben.

Ráadásul 2016-ban az Egyesült Államok is új elnököt választott, és a győztes Donald Trump lett, aki erősen kritizálta elődeinek a Kínai Népköztásasággal kapcsolatban folytatott politikáját. Trump azt is gyakran hangoztatta, hogy Kína egyenlőtlen versenyben van az Egyesült Államokkal a kereskedelem terén és tisztességtelen előnyt élvez. Ezért 2017-től fokozatosan, majd 2018-tól nyíltan kereskedelmi háborúba kezdett Peking ellen. Ennek kimenetele erősen kérdéses, azonban egy olyan, konfrontatív folyamatot indított be mind Pekingben, mind pedig Washingtonban, amin a két politikai vezetés láthatólag már nem akar változtatni – annak ellenére sem, hogy közben az Egyesült Államok új elnököt választott.

Hszi Csin-ping kínai elnök a tajvani és washingtoni politikai változások hatására egyre keményebb és asszertívabb bel- és külpolitikába kezdett. 2019 januárjában egy ajánlatott tett a tajvani vezetés felé, miszerint Tajvan fogadja el Peking főségét és mondja le önálló államisági törekvéseiről, cserébe megtarthatja autonómiáját és a két ország az „egy Kína, két rendszer” elv mentén létezne tovább. Hasonló volt a helyzet Hong Kong esetében is. Caj Jing-ven azonban elutasította a javaslatot. Kína pedig az év végén a hongkongi modell felszámolásával igazolta, hogy a tajvani vezetés helyes döntést hozott.

2019 tavaszán tüntetések kezdődtek, mivel a pekingi kormány alá akarta vetni Hong Kongot a kínai joghatóságnak, csorbítva ezzel a város autonómiáját. A tüntetések a nyár folyamán is folytatódtak, s 2019 őszére már a globális hírek közt is szerepeltek. A pekingi kormány erővel reagált: eltávolította a városvezetőket pozíciójukból és rendvédelmi és katonai alakulatokat vezényelt a városba. A koronavírus járvány 2020 eleji kirobbanása aztán elterelte a figyelmet Hong Kong helyzetéről, a tüntetéseket felszámolták és 2021-ben Hong Kong önrendelkezését is megszüntették. A tüntetések során Caj Jing-ven végig kiállt a hongkongi tüntetők mellett, s arra figyelmeztetett: Hong Kong után Tajvan következhet.

Ezek eredményeképpen a helyzet meglehetősen feszültté vált, amit csak tovább súlyosbított Oroszország 2022. február 24-én Ukrajna ellen indított inváziója. A háború következtében a nyugati országok fókusza Kelet-Európára tolódott, miközben az Európai Unió és az Egyesült Államok vezetői Moszkva globális elszigetelésén kezdtek dolgozni – ebben pedig, ahogy 1971-ben a Szovjetunió ellen, komoly szerep hárulna Kínára. Peking azonban nem partner ebben, és továbbra is élénk kereskedelmet folytat Oroszországgal. Ráadásul, nem kis mértékben az amerikai külügy kommunikációjának köszönhetően, kezd kialakulni két tábor a korábbi, korai hidegháborús vonal mentén: demokráciák az autokráciák ellen.

Természetesen Hszi Csin-pingnek és Pekingnek is megvannak a saját céljai. Elsősorban szeretné kiterjeszteni a Kínai Népköztársaság hatalmát a Dél-kínai-tenger, a Kelet-kínai-tenger és a Filippínó-tenger szigeteire. Ezek a szigetláncolatok rendkívüli fontossággal bírnak több szempontból is. Egyrészt a szigetláncolatok uralásával ellenőrizhető vagy lezárható a Kína felé irányuló, illetve az onnan induló kereskedelmi forgalom, mivel ezek a szigetláncok elzárhatják az utat a Csendes- és az Indiai-óceán felé. Ennek megfelelően ezek az apró szigetek és atollok jelentős szerepet töltenek be az Egyesült Államok stratégiai elképzeléseiben egy esetleges Kínával való szembenállás során. Másrészt ezek a szigetek Kína számára potenciális bázisként és ugródeszkaként szolgálhatnának hatalma kiterjesztésére a két említett óceán és az azokon folyó kereskedelem – legalább egy része – felett, és uralásuk gyakorlatilag ellehetetlenítenék Kína tengeri blokádját. Továbbá Kína számára az sem utolsó szempont, hogy  a szigetek hozzáférést jelenthetnek feltételezett földgáz- és kőolajkészletekhez, valamint más potenciális ásványkincsekhez, amelyek az óceán kőzetrétegeiben lehetnek.

Ahhoz azonban, hogy Kína kiterjeszthesse hatalmát, Tajvan szigetére is szüksége van, mivel a szigetről jelentős mértékben akadályozható a kínai kereskedelmi forgalom, valamint, ha fizikailag nem is akadályozzák a mozgást, de könnyen megfigyelhető a vízi- és légiforgalom a térségben. Ráadásul Tajvan legjelentősebb exportcikke a félvezetők és mikrochipek, amiket nem csak a szórakoztató elektronika termékei, de a hadiipar is felhasznál, így valamilyen mértékben minden ország (hadi)ipara komoly mértékben kitett a „szigetország” gazdaságának. Emellett Tajvan potenciális kiindulópontja lehet a kontinentális Kína déli része elleni katonai műveleteknek. Így a politikai érdek – miszerint Kína és Tajvan egy ország és egyesíteni kell a kettőt – találkozik a geopolitikai érdekekkel.

Kína asszertív fellépése azonban – bár alapvetően Tajvan gazdaságát, kereskedelmét és adott esetben biztonságát veszélyezteti – döntően az Egyesült Államoknak szól. Nem véletlen, hogy Nancy Pelosi látogatása váltott ki komoly reakciókat Pekingből. Kína az Egyesült Államok az afganisztáni háború utáni látszólagos gyengeségét, illetve az orosz-ukrán háborúra fordított figyelmét kihasználva teszteli Washington képességét és akaratát, hogy mennyire volna képes gyorsan és kellő erővel reagálni esetleges agresszív pekingi lépésekre a térségben. A Tajvan körül zajlott, és az országot egy időre részlegesen elszigetelő kínai hadgyakorlat is egy ilyen teszt volt: Pekinget első sorban az érdekelte, milyen reakciót vált ki az Egyesült Államokból és a nemzetközi közösségből.

A helyzet pedig nem kedvező Tajpej számára. Bár Joe Biden elnök megerősítette, hogy kész fegyverrel is megvédeni Tajvant, az ez irányba tett lépései megkérdőjelezhetőek. Bár két amerikai repülőgép-hordozó csapásmérő kötelék is az Indiai-óceán keleti, illetve a Csendes-óceán nyugati részén állomásozik és gyakorlatozik, a két kötelék valószínűleg nem rendelkezik elég erővel, hogy a kínai partokhoz közel felvegye a harcot a kínai légierővel és haditengerészettel – még akkor sem, ha a Japánban, a Fülöp-szigeteken és a Dél-Koreában állomásozó repülőcsapatok támogatását élvezhetik. Ráadásul Joe Biden elnök 2022. augusztus 10-én aláírt egy törvényt, ami támogatja a mikrochipgyártás újbóli beindítását az Egyesült Államokban. Ez alapvetően ártalmatlan lépésnek hangozhat, azonban, ha az Egyesült Államok a mikrochip-szükségletét képes belső piacról fedezni, akkor jelentős mértékben csökkenhet Tajvan jelentősége Washington szemében. Így pedig Kína ezt a lépést úgy is értelmezheti, mint az Egyesült Államok meghátrálását a konfliktusban.

A legnagyobb kérdés, hogy az Egyesült Államok meddig hajlandó elmenni Tajvan megvédése érdekében. Erre nincs egyértelműen válasz. Az viszont kétségtelen, hogy a hidegháború óta most a legfeszültebb a geopolitikai helyzet, és bármelyik fél elhamarkodott vagy meggondolatlan lépése végzetes következményekkel bírhat. Ahogy Henry Kissinger fogalmazott a Wall Street Journalnak adott interjújában: „Az Oroszországgal és Kínával vívott háború szélén állunk olyan kérdésekben, amelyeket részben mi teremtettünk meg, anélkül, hogy fogalmunk lenne arról, hogyan fognak végződni, vagy hogy mihez vezethetnek.”

A nyitókép forrása: Wikimedia