Ezek a gondolatok támogatókra is találtak a politikai körökben, és sok amerikai politikus ezek alapján kezdett az Egyesült Államok jövőjéről gondolkodni. Részben ebből az elméletből fakad a demokrácia, ha szükséges, fegyverrel való terjesztését támogató gondolatok a neokonzervatív gondolkodóktól. Furcsának tűnhet, de Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama külpolitikájának is sarkalatos eleme volt a demokráciák és a demokratikus rendszerek terjedésének támogatása. Ezzel a trenddel Donald Trump szakított, aki a külpolitikát is gazdasági elvek szerinti, zéró-összegű játszmának tekintette, ahol az egyik félnek nyújtott támogatás a másikat gyengíti, hacsak nem kap azonos mértékű viszonzást valamilyen formában.
Azonban alapvetően megkérdőjelezhető az is, hogy Fukuyama elvei mennyire voltak igazolhatók a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején lezajlott eseményekkel. Az eredeti tanulmány megjelenésének évében, 1989-ben igaz, hogy leomlott a berlini fal, ugyanakkor fél évvel korábban a pekingi Tiananmen téren fegyveres erővel számolták fel a diáktüntetéseket. 1991-ben, az öbölháborút követően kirobbant kurd és síita felkeléseket Irak szintén vérbe fojtotta, a kurdok ellen például ideggázokat vetettek be. Ugyanebben az időben Szomália diktátorát megdöntötték, de a demokrácia helyett anarchia következett, ami a mai napig tart. De, hogy európai példát is említsünk: 1993-ban az orosz parlement megpróbálta leváltani Borisz Jelcin elnököt, mire az katonai erővel vonult a parlament ellen, hogy elnöki hatalmát megerősítse. Ilyen körülmények között komoly kérdés, hogy már a fogantatás pillanatában megbukott-e a történelem végét hirdető elmélet? Véleményem szerint igen.
Ráadásul – részben – a 2008-as gazdasági válság hatására 2010-ben kirobbant „arab tavasz” felkelések nyomán sem demokratikus országok jöttek létre, hanem új diktatúrák nőttek ki, vagy elhúzódó polgárháborúk kezdődtek. Eközben az öbölmenti olajmonarchiák tovább erősödtek, és nem sok esély látszik arra, hogy hamarosan kormányzati vagy társadalmi liberalizációba kezdenének. A 2010-es években már demokratikusan választott politikusok is a liberális demokráciák gyengeségéről beszéltek, ráadásul a NATO-tag és az Európai Unióval szorosan együttműködő, Recep Tayyip Erdogan vezette Törökország a 2014-es puccskísérlet következtében egyre inkább egy autoriter rezsim irányába mozdult el. Ezek ellenére Fukuyama elméletének a mai napig komoly támogatottsága van politikai gondolkodók, történészek, politikusok, és az átlagemberek körében is.
Fukuyama legélesebb kritikusa talán Samuel P. Huntington volt, aki „A civilizációk összecsapása” címmel először 1993-ban a Foreign Affairs-ben jelentette meg tanulmányát, amit 1996-ra könyvvé bővített, és meg is jelentetett. Huntington elmélete szerint az emberiség különböző kulturális körökre osztható a történelmi tapasztalatai és a vallások alapján, és ezek a kulturális régiók nem kezelhetők azonos módon és nem is irányíthatók azonos politikai elvek szerint – nem tagadhatják meg gyökereiket. Elmélete szerint elkerülhetetlen a civilizációk közti versengés és az „összecsapás” és az az álom, hogy a világ a liberális demokrácia zászlója alatt egyesülve egységes kultúrává fejlődjön gyakorlatilag elérhetetlen. Huntington állítását tűnik alátámasztani a 2000-es évek eleji nemzetépítési kísérletek kudarca például Irakban és Afganisztánban. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a különböző kulturális körök nem monolit egységek, nehezen beszélhetünk például egységes iszlám civilizációról, amikor például a Közel-Kelet is egy belső konfliktusoktól terhelt régió – elég csak Irak jelenlegi helyzetére vagy az iráni tüntetésekre gondolni.
Legújabb írásában Fukuyama azonban amellett érvel, hogy elmélete 2022-ben még talán stabilabb alapokon áll, mint valaha!
Cikkében kifejti, hogy a politikai fejlődés nem lineáris vagy automatikus, ugyanakkor az orosz-kínai állhír, hogy a demokráciák hanyatlanának – épp ellenkezőleg, az autoriter rezsimek vannak kitéve gyengeségeiknek, és azok hanyatlanak. Példaként Oroszország Ukrajna elleni invázióját hozza fel, illetve azt, hogy a sorozás és katonai behívók elől már 700 ezer orosz menekült el az országból, miközben a Krím-félszigetről is menekülnek az oroszok. Fukuyama szerint Putyin rezsimje a „stabilitásra és a kismértékű prosperitásra” épült, és most a háborúval ezt veszítik el az emberek – ez pedig a bukáshoz vezető út kezdete.
Hasonlóan látja Kína helyzetét is: bár Hszi Csin-ping korlátlan hatalmat kapott a pártkongresszustól, ez is egy válságjelenség lehet, hiszen korábban még sohasem vezetett jóra, ha egy ember ilyen korlátlan politikai hatalomhoz jutott. Fukuyama szerint a COVID-19 járvány kezelése és az olyan gazdasági szektorba való beavatkozások, mint a technológiai szektor megbéklyózása negatívan befolyásolja a pekingi rezsim kilátásait. Különösen a lezárások és az ország zéró-COVD politikáját tartja fontosnak ilyen téren, mivel ezek ellen kisebb megmozdulások is zajlottak az országban.
